A mignon (2026, novella)

 

Mignon

1.

Születésnapom volt. Csak a szokásos. Na, nem az, hogy a negyvenedik, hanem, hogy évente egyszer megtörtént. Mint ma. Édességgel kellett kényeztetnem tehát magam. Amúgy, egy felnőtt férfi ne zabáljon édességet, mert... olyan lesz, mint én? Alacsony és kövér. Azonban ez egy születésnap és ilyenkor lehetek engedékeny. Mondjuk, kit áltatok ezzel a süket dumával? Egész évben engedékeny voltam. Ha nem így lett volna, akkor csak alacsony lennék és nem kövér.

De teljesen mindegy, van, ami van és nekem vennem kell egy tortát, vagy bármit, amit annak képzelhetek. Egyszer egy évben.

A sétáló utca felénél járhattam és tetszettek a kínai bolt színes fényei, plakátjai. Millió felirat, millió akciót hirdetett és kihagyhatatlan ajánlatot. Egyet ma ez a kövér srác nem fog kihagyni. Percekig kutattam a sütemények és csokoládék között. Ha csak egy tábla csokoládét vettem volna, akkor is ellettem volna odabent egy ideig, de a csomagolt desszertek feladták a leckét. Azután megláttam! Az egyik polcon, színes kavargó őrület közepén a jellegzetes formájú és gyermekkoromban megszokott rózsaszín felhívta rá a figyelmem. Egy mignon.

Kínai boltban, angol nyelven, magyar édesség: mignon. Tudtam, hogy valójában átverés lesz. Nem lehet olyan, mint a gyermekkoromban. Felejtsd el. Ki tudja, Ázsia melyik szegletében gyártották, milyen alapanyagokból, de, hogy a klasszikus magyar édességnek a nyomába nem érhet, egészen biztos. Szóval, szembemenve a józansággal, leemeltem egyet a pálcáról, amire akasztották és mentem fizetni. A bolt hölgy anélkül kezdte dicsérni, hogy szükség lett volna rá.: - Nagyon finom! Új termék, nagyon finom!

• Azt mondja? - kérdeztem mosolyogva, a rend kedvéért, de tudtam, hogy butaság. Édes, az lehet, de finom? Ha az aromákat szeretjük, akkor lehet.

• Igen. Az ízét sosem fogja felejteni! Nagyon finom!

Azon gondolkodtam, vajon mondta-e valaha bármire az életében, hogy nem finom?

Beletette egy apró szatyorba a süteményes dobozt és fizettem.

Elöntött a nosztalgia. Ahogyan hazafelé baktattam, a gyermekkorom jutott eszembe. A Mignon és az a néhány eset, amikor kórházban jártam. Mert nekem a mignon és a kórházlátogatások összekapcsolódtak. Nem mintha máshol nem lehetett volna hozzájutni, de a nyolcvanas években leginkább a kórházi büfék megszokott menüjéhez tartozott a süti. Ez meg a hideg-szendvicsek, amik szélét körbenyomták torma, körözött vagy majonézes krémmel. Némelyiken aszpikba rejtett felvágott, másokon egy egész tükörtojás feküdt. Néha ezeket is kaptam, de a favorit akkor is a mignon volt. A puncsos, a karamellás és a kávés! És én ahogyan most visszagondolok rájuk, nem tudom eldönteni, hogy melyiket kedveltem a legjobban.

Amikor hazaértem, nem várt nagy csinnadratta. Néhány üzenet csak. Boldog születésnapot! Rokonok, barátok. De egy sem volt ott velem, hogy megosszuk örömöm. Talán, mert sosem szerettem az ünnepeket. A születésnapokat még kevésbé. A sajátomat legkevésbé.

Kevertem egy kakaót. Ha valamivel az ember leöblíti a mignont, az legyen víz. Mert elmossa az amúgy édes ízt. Vagy legyen kakaó, mert szarunk a kalóriára és élvezzük az életet. Ezért választottam a másodikat. Tudtam, hogy a süti nem fog egész este kitartani, mert a mignon sosem azzal hódított, hogy nagy, hanem mert ízorgiát hagy a szádban és a márványos máz, ami a talpáig betakarta, beég a tudatodba és talán még a nyelved ízlelőbimbójába is, mint egy makacs gasztronómiai dallamtapadás.

Vígjátékot választottam esti filmnek, hogy legalább olyan könnyed estém legyen, mint az édesség, amit mindjárt befalok. Ilyenkor még lamentálok azon, hogy miért nem vettem egy egész tucattal, de pont ugyanazért, amiért néha ennem kellett egyet. Ugyanis ha megeszel több darabot, az édes íz egészen tolakodó tudott lenni, már-már kellemetlen.

Nem lehetett azonban egész este húzni az időt és nem is voltam rá képes? Végül csak rámarkoltam a villára és nekiláttam. Már a villa méretéből sejtettem, hogy nagyjából négy falatra fogom tudni vágni. Négy rózsaszín villa hegynyi falat. Óvatos becsléssel olyan 20 másodpercnyi boldogság.

Az első falat olyan volt, mint egy lórúgás a szájpadlásomba, épp csak ki nem repültek a fogaim. A nyakam megroppant, ahogy nyaklott egyet. A bal szemhéjam önálló táncba kezdett, amit amúgy tikkelésnek hívnánk. Combom megfeszült és igyekeznem kellett, hogy a tányért ne ejtsem az ölembe.

• Uh!

A második falat biztonságosan rátapadt a villa négy fokára. Onnan pedig legalább olyan óvatosan eltűnt a számban.

Mintha a puncsos íz kikerülte volna a fogaimat és egyenesen belepte volta az ínyem. Úgy értem, bemászott a fogak alá, az idegek közé, ahol általában a cukor miatt inkább fájdalmat érzel, de nem most. Most inkább olyan volt, mintha az anyai szeretet tenyerébe vette volna pufók arcomat és kedves csókot nyomott volna a két orcámra.

Éreztem, hogy ez a mignon minden pénzt megért. A kínai nő nem hazudott. Ez egy olyan íz volt, amit örökké szívesen éreztem volna a számban. Korábban ilyet csak a San Benedetto nestea ivása közben éreztem. A barackos ízűnél. Mikor ittam, éreztem, hogy a barack és a természetes ásványvíz között szerelem szövődött és ennek gyermekét kortyolgatom lassan.

A harmadik falatnál éreztem, hogy erekcióm van. Nem a látványos fajta, ami mostanában elkerült, de izgalmasan bizsergető, nem tolakodó orgazmus. Ezzel együtt a fejemben belül, a koponyacsont és az agy találkozásánál kinyílt bennem egy mesekönyv, amit még anyám olvasott fel nekem. Volt benne nyuszi, valami pocok és egy hatalmas... mignon. És táncoltak körülötte és énekeltek hozzá egy ostoba dalocskát.

A negyedik falatnál mintha valami hátulról finoman tarkón csapott volna. Picit megugrottam, mint csikó, születése után néhány perccel, amikor első zsibbadtságát leveti magáról, ahogyan a ráragadt méhlepényt. Azután azt hiszem elájultam.

Hajnali négykor keltem fel, kiszáradt torokkal, mint egy cukorbeteg. Vagy valami hasonló.

Nem kívántam a kakaót. Sőt, semmi édeset nem kívántam. Főleg, mert még mindig éreztem a puncsos máz ízét körben a számban.

A konyhában kiengedtem a jeges vizet és mohón megittam egy pohárral. Valójában nem történt semmi. A szomjamat kicsit oltotta, de a puncs továbbra is tolakodóan megült a nyelvemen és a szájamban, körben.

A második pohár hideg víz után már nem bírtam többet inni, de semmi nem történt az ízlelőbimbóimmal. A caliculi gustatoriim makacsul ragaszkodott valamihez, amit máskor már rég levedlett volna magáról.

Aznap éjjel nehezen aludtam el és valahogy nem kívántam az édességeket. A kakaót is kiöntöttem a csapba.

2.

Már egy hete ágyazta be a puncsos íz magát a számba. Egy hete, hogy bármit ittam, bármit ettem, nem akart eltakarodni belőlem a mignon íze. Visszavittem a csomagolást a boltba, de azt mondták, nem tudnak ezzel a problémával mit kezdeni és a reklámszlogen nem hazudott, hiszen azt ígérte, örökké emlékezni fogok. Gondolkodtam, hogy megoldaná-e a bajomat, ha a pultot a törékeny asszonyra borítom, de győzött a bennem lakó úriember.

Első körben a háziorvosba vetettem a bizalmamat, aki hamar letörte lelkesedésemet, hogy nem emlékszik olyan esetre, hogy valaki örökké egy adott ízt érezzen a szájában. Utána egy dietetikussal kellett beszélnem, aki beutalt egy vizsgálat sorozatra, hogy nincs-e káros hatása a szervezetemre az édes puncs érzésnek, pl., hogy okozhat-e cukorbetegséget vagy hasonló. Egy hónap után elengedtek, hogy élettanilag nincs rám káros hatással a mignoskodás, de egyetértettek abban, hogy kellemetlen lehet.

Kösz, ezt már az első héten észrevettem!

Végeztem némi kutatómunkát, de eredményt az sem hozott. Jelen pillanatban nem volt a földön olyan ember, aki evett ebből az édességből és rajta maradt volna a sütemény íze.

Az első fél évben megundorodtam minden édességtől.

Az első év végére nagyjából enni is megutáltam. A súlyom rohamosan fogyott, mert egyszerűen nem volt kedvem és erőm enni. Bármit is rágtam a számban, annak rózsaszín-puncsos mignon íze volt.

A következő születésnapomra meggyűlöltem a mignont. Sőt, nagyjából mindent. Nem tudom, lehet-e az embernek egész életében csak édes ízt éreznie, ám úgy gondolom, ha van földi pokol, az ez. Az állandó puncs...

Egy évvel később komolyan elgondolkodtam az öngyilkosságon. Azután felfedezett magának az Internet, bár, képességem bazári majmot csinált belőlem.

Minden olyan versenyt megnyertem, amiben enni kellett valamit, amitől más okádna. Körbehakniztam a világot azzal, hogy undorító ételeket tömtem magamba, miközben az arcomon egy rezdülést sem fedeztek fel. Nem vertem nagy dobra, hogy amikor a legdurvább erős paprikákat, chipszeket és egyéb pusztító vackokat tömtem magamba, csak a puncsos mignon íze dolgozott a számban. Bár, ha kiderült volna, akkor sincs semmi, hiszen, lehet, hogy nem csípte ajkamat a Californie Reaper, de aki 5 éve csak puncsot érez, az nagyjából magának a pokolnak adózik.

Most itt tartok. Felnőtt fejjel ostoba kihívásokban veszek részt, miközben undorodom minden ételtől.

Ja, van jó hírem is: Az étel undor miatt szép lassan lefogytam. 110 kilós voltam valamikor, amikor beléptem a kínai boltba és megvettem azt a szart.

Most 51 kiló vagyok vasággyal együtt és azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember, aki mindent megkóstolt életében, amit emberek élelemnek használtak.

Egyetlen dolgot nem ettem azóta sem.

Mignont.

Mindmegette oldalról!
Hagyományos puncsos mignon

Az év szar-embere Szkiba Tamás (2026, blog)

 Az év szar-embere Szkiba Tamás (2026, blog)

Nagyon nem lepődünk meg rajta, hogy a választás után is megmaradt az ország kettéosztódása. Ha volt is bennem halvány remény, hogy végre eljöhet a megnyugvás, hamar rádöbbentem, hogy az emberek nem képesek ilyen egyszerűen működni. A harag pedig azóta sem múlt el és a kritikus hangok (mondjuk a személyeskedés nem valódi kritika) nem csitulnak.

Nincs olyan poszt az új kormánytól, aminél ne jelenne meg tömegével a számonkérés és a kisstílű, gyalázkodás, számonkérés. Külön bekezdést érne meg az, hogy az egynapos kormányon kérnek emberek számon olyasmit, amit az elmúlt 16-20 év alatt nem kértek és egy másik diskurzus, hogy az Orbán éltetők között miért olyan nagyszámú az ötven feletti nők száma. Azoknak, akiknek amúgy pont úgy lefőtt a kávé, mint nekem. Érdekes jelenségek ezek.

Azután vannak azok az emberek, akik egy erkölcsi határt is átlépnek utálatukban és egyelőre nincs módja, hogy ezért számonkérhetők legyenek, pedig néha elborul az ember agya és a minimum az lenne, hogy ezek a hangok, melyek pszichológiai értelemben is vizsgálandóak lennének, nem jutnak tovább az Internetes gyalázkodás egyszerű megjelenésén. Arra akarok kilyukadni, hogy néhányukat szankcionálnám, mert van a szólásszabadság és van a bántalmazás, a kettő között meg egy olyan mezsgye, amit nem taoustuk ki rendesen.

Szóval, bemutatnám neket és az egész országnak Szkiba Tamás. Valószínüleg Tamás a közösségének oszlopos, megbecsült tagja, szerető apa, nagyapa, testvér, rokon és barát. Biztos vagyok benne, hogy Szkiba Tamás (nem összekeverendő néhány névrokonával) szűk környezetében társadalmilag elvárható módon reagál a közéletre és megtalálta a helyét.

De Szkiba Tamásnak van egy sötétebb, kevésbé ismert oldala, amit nyilvánosan is megmutatott a Facebook oldalán és amire nem lehet büszke. Szkiba Tamás a gyülölködés egy olyan magas szintjét lépte meg, amit sokkal kevesebben mernek megtenni, mint akik ki nem állhatják a Tiszát és Magyar Pétert. Szkiba Tamás a gyűlöletben nem általt odáig jutni, hogy nem csak Magyar Pétert becsmérelte, hanem annak ártatlan gyerekeit is.

Szkiba Tamás reagált Magyar Péter posztjára, amiben a friss miniszterelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy most megmutatja a három gyermekét, akik tartották benne a lelket és partnerek voltak abban, hogy két évig eléggé nélkülözniük kellett édesapjukat, annak politikai szerepe miatt. Magyar Péter kifejtette azt is, hogy nem kíván rendszert csinálni abból, hogy a gyerekek megjelenjenek a médiában, mert az nem egészséges és nincs is szerepük benne. Természetes, hogy az erre érkező reakciók is szélsőségesek, mert hát bele lehet abba is kötni, hogy egyáltalán most minek mutatja meg őket. Nehéz dolog ez, egyéni döntés.

Azonban Szkiba Tamás a szar-ember métert kiakasztotta és a kommentmező egy részét is, azzal, hogy az alábi mondattal véleményezte Magyar Péter utódait: - Ugyan olyan rohadzak min te

A helyesírás amúgy vesszőparipám és az én kicsinyességem, de valahogy úgy vagyok vele, hogy anyanyelvünk minél helyesebb használata személyes felelősségünk és megmutatja sokszor egy ember hozzáállását és képességeit a tanuláshoz. Nem érzem ezért nyelvtannácinak magam, legalábbis ne én legyek azért náci, mert mások képtelenek a nyelvünket megfelelően megtanulni és írásban bemutatni.

Szóval, Szkiba Tamás legalább nevét vállalva viselkedett szerintem elfogadhatatlan módon, mert feltételezem, ha az ő gyermekeit érni ilyen jellemtelen támadás, kikérné magának. Szerintem, érdemes átgondolni, mielőtt a véleményünket megosztjuk a közösséggel és abból kgyomlálni mindazt, amit fordított helyzetben magunk sem fogadnánk el.

Nagyon nagy a mezőny és rengetegen állnak rajthoz, de szerintem Szkiba Tamás az egyik komoly esélyes az év szar-embere díjára, mert olyanokat támadott meg, akiket védenünk kellene. És nem érzem kettős mércének, hogy Orbán Ráhel nevű lányába is beleszálltak a másik oldal támogatói, mivel Orbán Ráhel tevőlegesen vett rész az ország kirablásában, miközben a médiában azt hangoztatta, hogy ős és közpénzeket gyűjtögető férje pusztán annak köszönheti gazdagodását, hogy képesek voltak megállni a saját lábukon. 

Szkiba Tamás, szégyeld magad és remélem eljut az ismerőseidhez is, hogy a gyűlöleted mennyire lealacsonyított téged!

Az üresek (chatgtp)

 A város már nem bűzlött. Ez volt az első dolog, amit észrevettem, amikor a halottak visszatértek. A rothadás, a halál nehéz, édes-fanyar szaga eltűnt, helyét a steril, semleges csend vette át.

A feltámadás nem zajos csoda volt, nem kürtök harsogása. Csak... megtörtént. Egy keddi napon, pontosan délben.

A nagymamám, aki három hete feküdt a családi kriptában, egyszerűen kisétált a temetőkapun. A ruhája piszkos volt, a bőre szürke, mint a hamu, de a szeme... a szeme nyitva volt. Is

– Anna – mondta. A hangja olyan volt, mint a száraz levelek zizegése. Nem volt benne szeretet, nem volt benne meglepetés. Csak tényközlés.

Beengedtem. Mit tehettem volna? Azt hittem, csoda történt. Azt hittem, visszakaptam őt.

De a nagymamám nem a nagymamám volt.

Ült a konyhában, a kedvenc székében, és bámulta az ablakot. Nem kért kávét. Nem kérdezett a családról. Nem mozdult órákig. Amikor megérintettem a kezét, hideg volt, mint a márvány, és valahogy... könnyű. Mintha csak egy ruha lett volna, amiből hiányzott az ember.

Ez volt az Üresség.

A világ megállt. Az emberek nem dolgoztak, nem ettek, nem beszélgettek. A feltámadtak – az Üresek – csak jöttek-mentek. A város utcái megteltek velük. A férjek visszatértek a feleségükhöz, a gyerekek az anyjukhoz, de senki sem talált vigaszt.

Az Üresek csinálták a mindennapi rutinjukat, de lélek nélkül. Az autószerelő a műhelyben állt, és a semmibe bámult. A tanár a tábla előtt állt, krétával a kezében, de nem írt semmit. Csak utánozták az életet, mint a törött tükrök, amik visszaverik a fényt, de nem mutatják a képet.

Aztán rájöttünk a legszörnyűbb dologra. Nem haltak meg újra. Nem lehetett őket megölni. Ha elestek, felkeltek. Ha megvágták őket, nem vérzettek. Csak az a szürke, üres tekintet maradt.

A nagymamám egy héttel a visszatérése után kezdett el "tevékenykedni". Felállt, kiment a kertbe, és elkezdett gyomot irtani. De nem úgy, ahogy régen, gondosan, szeretettel. Csak tépte a növényeket, egyenletes, gépies mozdulattal, órákon át, amíg a keze be nem véresedett – de ő nem érezte.

Én pedig csak néztem. Mi, az élők, akik megmaradtunk, csak néztük az Üreseket. Féltünk tőlük? Nem. Inkább a végtelen, mély szomorúság kerített hatalmába minket. Ez nem volt feltámadás. Ez volt a halál tökéletes győzelme. A halál már nem elvett, hanem megtartott.

Egy este leültem a nagymamámmal szemben.

– Szeretsz még? – kérdeztem, tudva, hogy hiába.

A nagymamám abbahagyta a gyomlálást, rám nézett a hamuszürke szemeivel, és elmosolyodott. De a mosoly nem ért el a szeméig. A mosoly nem ért el sehova.

– Anna – mondta, és a hangjában nem volt semmi. Sem szeretet, sem harag. Semmi.

Akkor értettem meg. A világ nem lett jobb. Csak... üresebb. A halottak visszatértek, de a lelkük valahol máshol maradt, talán egy jobb helyen, minket pedig itt hagytak a saját, néma poklunkban, ahol a szeretteink csak kísértetek, akik nem tudják, hogy már nincsenek köztünk.

2.

A hamu szürke pora volt az első, ami feltűnt. Aztán a csend.

Már három hónapja, hogy a "Visszatérés" megtörtént. Nem volt mennydörgés, nem voltak angyalok, csak egy hirtelen, hideg eső, ami után a temetők földje megmozdult.

Julián az ablakból nézte az utcát. A szomszédja, a nyolcvanéves Margit néni, aki szívelégtelenségben halt meg karácsonykor, most ott állt a muskátlik mellett. Nem öntözött. Csak bámult maga elé, az üveges, barna szemeivel. A bőre viaszos volt, mint a rossz minőségű gyertyáké, és a mozdulatai... azokat valami mechanikus, belső óramű irányította.

A Visszatértek nem voltak zombik a régi filmek értelmében. Nem ettek húst, nem hörgtek. Csak... ott voltak. Üresen.

– Gyere be, Margit! – kiáltotta át Julián az utca felett. A hangja rekedt volt a dohányzástól, amit a Visszatérés óta nem tudott elhagyni.

Margit néni lassan, akadozva fordította felé a fejét. A szájából nem jött hang, csak a csend. Aztán megfordult, és kezdte elölről a mozdulatsort. Bámulás, viaszos bőr, csend.

Julián felesége, Éva, a kanapén ült, és a kezét tördelte. Éva még nem jött vissza. Julián nem tudta, ez jó vagy rossz. A barátai közül sokan visszatértek, de a párjaik inkább a temetőben maradtak, mert a "Visszatértek" nem ismerték fel őket.

A világ megállt. Az emberek nem mentek munkába, mert a Visszatértek elfoglalták a munkahelyeket, az utcákat, a tereket, és csak álltak. A benzinkutak üresek voltak, a boltok polcai kifogytak. A gazdaság összeomlott, de a Visszatérteknek nem kellett élelem. Csak a napfényt keresték, mint a napraforgók, de érzelem nélkül.

Julián kiment az utcára. Két Visszatért egykori kollégája, Péter és Gábor állt a sarkon.

– Péter? – kérdezte Julián, megérintve a vállát. A váll hideg volt, és kemény.

Péter szemei fókuszáltak, de a tekintete valahol a végtelen semmiben járt.

– A jelentés... – motyogta Péter, hangja mint a száraz levelek susogása. – A jelentést le kell adni.

De nem volt iroda, ahova leadja. Nem volt főnök, aki átvegye.

Julián megértette: a halottak visszatértek, de a lelküket, a személyiségüket, az álmaikat elfelejtették a másvilág küszöbén. Csak a legmélyebb, mechanikus rutinok maradtak meg. A séták a parkban, a munkába járás, a bámulás.

Visszatért a házba, és leült a konyhaasztalhoz. Éva fényképe előtte volt.

– Bárcsak ne jöttél volna vissza – suttogta a csendbe.

Kint a szél fújt, és Margit néni még mindig a muskátlikat nézte. A Visszatértek világa nem volt véres, nem volt zajos. Csak végtelenül, fájdalmasan üres. A feltámadás volt a végső csend.

3.