A város már nem bűzlött. Ez volt az első dolog, amit észrevettem, amikor a halottak visszatértek. A rothadás, a halál nehéz, édes-fanyar szaga eltűnt, helyét a steril, semleges csend vette át.
A feltámadás nem zajos csoda volt, nem kürtök harsogása. Csak... megtörtént. Egy keddi napon, pontosan délben.
A nagymamám, aki három hete feküdt a családi kriptában, egyszerűen kisétált a temetőkapun. A ruhája piszkos volt, a bőre szürke, mint a hamu, de a szeme... a szeme nyitva volt. Is
– Anna – mondta. A hangja olyan volt, mint a száraz levelek zizegése. Nem volt benne szeretet, nem volt benne meglepetés. Csak tényközlés.
Beengedtem. Mit tehettem volna? Azt hittem, csoda történt. Azt hittem, visszakaptam őt.
De a nagymamám nem a nagymamám volt.
Ült a konyhában, a kedvenc székében, és bámulta az ablakot. Nem kért kávét. Nem kérdezett a családról. Nem mozdult órákig. Amikor megérintettem a kezét, hideg volt, mint a márvány, és valahogy... könnyű. Mintha csak egy ruha lett volna, amiből hiányzott az ember.
Ez volt az Üresség.
A világ megállt. Az emberek nem dolgoztak, nem ettek, nem beszélgettek. A feltámadtak – az Üresek – csak jöttek-mentek. A város utcái megteltek velük. A férjek visszatértek a feleségükhöz, a gyerekek az anyjukhoz, de senki sem talált vigaszt.
Az Üresek csinálták a mindennapi rutinjukat, de lélek nélkül. Az autószerelő a műhelyben állt, és a semmibe bámult. A tanár a tábla előtt állt, krétával a kezében, de nem írt semmit. Csak utánozták az életet, mint a törött tükrök, amik visszaverik a fényt, de nem mutatják a képet.
Aztán rájöttünk a legszörnyűbb dologra. Nem haltak meg újra. Nem lehetett őket megölni. Ha elestek, felkeltek. Ha megvágták őket, nem vérzettek. Csak az a szürke, üres tekintet maradt.
A nagymamám egy héttel a visszatérése után kezdett el "tevékenykedni". Felállt, kiment a kertbe, és elkezdett gyomot irtani. De nem úgy, ahogy régen, gondosan, szeretettel. Csak tépte a növényeket, egyenletes, gépies mozdulattal, órákon át, amíg a keze be nem véresedett – de ő nem érezte.
Én pedig csak néztem. Mi, az élők, akik megmaradtunk, csak néztük az Üreseket. Féltünk tőlük? Nem. Inkább a végtelen, mély szomorúság kerített hatalmába minket. Ez nem volt feltámadás. Ez volt a halál tökéletes győzelme. A halál már nem elvett, hanem megtartott.
Egy este leültem a nagymamámmal szemben.
– Szeretsz még? – kérdeztem, tudva, hogy hiába.
A nagymamám abbahagyta a gyomlálást, rám nézett a hamuszürke szemeivel, és elmosolyodott. De a mosoly nem ért el a szeméig. A mosoly nem ért el sehova.
– Anna – mondta, és a hangjában nem volt semmi. Sem szeretet, sem harag. Semmi.
Akkor értettem meg. A világ nem lett jobb. Csak... üresebb. A halottak visszatértek, de a lelkük valahol máshol maradt, talán egy jobb helyen, minket pedig itt hagytak a saját, néma poklunkban, ahol a szeretteink csak kísértetek, akik nem tudják, hogy már nincsenek köztünk.
2.
A hamu szürke pora volt az első, ami feltűnt. Aztán a csend.
Már három hónapja, hogy a "Visszatérés" megtörtént. Nem volt mennydörgés, nem voltak angyalok, csak egy hirtelen, hideg eső, ami után a temetők földje megmozdult.
Julián az ablakból nézte az utcát. A szomszédja, a nyolcvanéves Margit néni, aki szívelégtelenségben halt meg karácsonykor, most ott állt a muskátlik mellett. Nem öntözött. Csak bámult maga elé, az üveges, barna szemeivel. A bőre viaszos volt, mint a rossz minőségű gyertyáké, és a mozdulatai... azokat valami mechanikus, belső óramű irányította.
A Visszatértek nem voltak zombik a régi filmek értelmében. Nem ettek húst, nem hörgtek. Csak... ott voltak. Üresen.
– Gyere be, Margit! – kiáltotta át Julián az utca felett. A hangja rekedt volt a dohányzástól, amit a Visszatérés óta nem tudott elhagyni.
Margit néni lassan, akadozva fordította felé a fejét. A szájából nem jött hang, csak a csend. Aztán megfordult, és kezdte elölről a mozdulatsort. Bámulás, viaszos bőr, csend.
Julián felesége, Éva, a kanapén ült, és a kezét tördelte. Éva még nem jött vissza. Julián nem tudta, ez jó vagy rossz. A barátai közül sokan visszatértek, de a párjaik inkább a temetőben maradtak, mert a "Visszatértek" nem ismerték fel őket.
A világ megállt. Az emberek nem mentek munkába, mert a Visszatértek elfoglalták a munkahelyeket, az utcákat, a tereket, és csak álltak. A benzinkutak üresek voltak, a boltok polcai kifogytak. A gazdaság összeomlott, de a Visszatérteknek nem kellett élelem. Csak a napfényt keresték, mint a napraforgók, de érzelem nélkül.
Julián kiment az utcára. Két Visszatért egykori kollégája, Péter és Gábor állt a sarkon.
– Péter? – kérdezte Julián, megérintve a vállát. A váll hideg volt, és kemény.
Péter szemei fókuszáltak, de a tekintete valahol a végtelen semmiben járt.
– A jelentés... – motyogta Péter, hangja mint a száraz levelek susogása. – A jelentést le kell adni.
De nem volt iroda, ahova leadja. Nem volt főnök, aki átvegye.
Julián megértette: a halottak visszatértek, de a lelküket, a személyiségüket, az álmaikat elfelejtették a másvilág küszöbén. Csak a legmélyebb, mechanikus rutinok maradtak meg. A séták a parkban, a munkába járás, a bámulás.
Visszatért a házba, és leült a konyhaasztalhoz. Éva fényképe előtte volt.
– Bárcsak ne jöttél volna vissza – suttogta a csendbe.
Kint a szél fújt, és Margit néni még mindig a muskátlikat nézte. A Visszatértek világa nem volt véres, nem volt zajos. Csak végtelenül, fájdalmasan üres. A feltámadás volt a végső csend.
3.
