Az év szar-embere Szkiba Tamás (2026, blog)

 Az év szar-embere Szkiba Tamás (2026, blog)

Nagyon nem lepődünk meg rajta, hogy a választás után is megmaradt az ország kettéosztódása. Ha volt is bennem halvány remény, hogy végre eljöhet a megnyugvás, hamar rádöbbentem, hogy az emberek nem képesek ilyen egyszerűen működni. A harag pedig azóta sem múlt el és a kritikus hangok (mondjuk a személyeskedés nem valódi kritika) nem csitulnak.

Nincs olyan poszt az új kormánytól, aminél ne jelenne meg tömegével a számonkérés és a kisstílű, gyalázkodás, számonkérés. Külön bekezdést érne meg az, hogy az egynapos kormányon kérnek emberek számon olyasmit, amit az elmúlt 16-20 év alatt nem kértek és egy másik diskurzus, hogy az Orbán éltetők között miért olyan nagyszámú az ötven feletti nők száma. Azoknak, akiknek amúgy pont úgy lefőtt a kávé, mint nekem. Érdekes jelenségek ezek.

Azután vannak azok az emberek, akik egy erkölcsi határt is átlépnek utálatukban és egyelőre nincs módja, hogy ezért számonkérhetők legyenek, pedig néha elborul az ember agya és a minimum az lenne, hogy ezek a hangok, melyek pszichológiai értelemben is vizsgálandóak lennének, nem jutnak tovább az Internetes gyalázkodás egyszerű megjelenésén. Arra akarok kilyukadni, hogy néhányukat szankcionálnám, mert van a szólásszabadság és van a bántalmazás, a kettő között meg egy olyan mezsgye, amit nem taoustuk ki rendesen.

Szóval, bemutatnám neket és az egész országnak Szkiba Tamás. Valószínüleg Tamás a közösségének oszlopos, megbecsült tagja, szerető apa, nagyapa, testvér, rokon és barát. Biztos vagyok benne, hogy Szkiba Tamás (nem összekeverendő néhány névrokonával) szűk környezetében társadalmilag elvárható módon reagál a közéletre és megtalálta a helyét.

De Szkiba Tamásnak van egy sötétebb, kevésbé ismert oldala, amit nyilvánosan is megmutatott a Facebook oldalán és amire nem lehet büszke. Szkiba Tamás a gyülölködés egy olyan magas szintjét lépte meg, amit sokkal kevesebben mernek megtenni, mint akik ki nem állhatják a Tiszát és Magyar Pétert. Szkiba Tamás a gyűlöletben nem általt odáig jutni, hogy nem csak Magyar Pétert becsmérelte, hanem annak ártatlan gyerekeit is.

Szkiba Tamás reagált Magyar Péter posztjára, amiben a friss miniszterelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy most megmutatja a három gyermekét, akik tartották benne a lelket és partnerek voltak abban, hogy két évig eléggé nélkülözniük kellett édesapjukat, annak politikai szerepe miatt. Magyar Péter kifejtette azt is, hogy nem kíván rendszert csinálni abból, hogy a gyerekek megjelenjenek a médiában, mert az nem egészséges és nincs is szerepük benne. Természetes, hogy az erre érkező reakciók is szélsőségesek, mert hát bele lehet abba is kötni, hogy egyáltalán most minek mutatja meg őket. Nehéz dolog ez, egyéni döntés.

Azonban Szkiba Tamás a szar-ember métert kiakasztotta és a kommentmező egy részét is, azzal, hogy az alábi mondattal véleményezte Magyar Péter utódait: - Ugyan olyan rohadzak min te

A helyesírás amúgy vesszőparipám és az én kicsinyességem, de valahogy úgy vagyok vele, hogy anyanyelvünk minél helyesebb használata személyes felelősségünk és megmutatja sokszor egy ember hozzáállását és képességeit a tanuláshoz. Nem érzem ezért nyelvtannácinak magam, legalábbis ne én legyek azért náci, mert mások képtelenek a nyelvünket megfelelően megtanulni és írásban bemutatni.

Szóval, Szkiba Tamás legalább nevét vállalva viselkedett szerintem elfogadhatatlan módon, mert feltételezem, ha az ő gyermekeit érni ilyen jellemtelen támadás, kikérné magának. Szerintem, érdemes átgondolni, mielőtt a véleményünket megosztjuk a közösséggel és abból kgyomlálni mindazt, amit fordított helyzetben magunk sem fogadnánk el.

Nagyon nagy a mezőny és rengetegen állnak rajthoz, de szerintem Szkiba Tamás az egyik komoly esélyes az év szar-embere díjára, mert olyanokat támadott meg, akiket védenünk kellene. És nem érzem kettős mércének, hogy Orbán Ráhel nevű lányába is beleszálltak a másik oldal támogatói, mivel Orbán Ráhel tevőlegesen vett rész az ország kirablásában, miközben a médiában azt hangoztatta, hogy ős és közpénzeket gyűjtögető férje pusztán annak köszönheti gazdagodását, hogy képesek voltak megállni a saját lábukon. 

Szkiba Tamás, szégyeld magad és remélem eljut az ismerőseidhez is, hogy a gyűlöleted mennyire lealacsonyított téged!

Az üresek (chatgtp)

 A város már nem bűzlött. Ez volt az első dolog, amit észrevettem, amikor a halottak visszatértek. A rothadás, a halál nehéz, édes-fanyar szaga eltűnt, helyét a steril, semleges csend vette át.

A feltámadás nem zajos csoda volt, nem kürtök harsogása. Csak... megtörtént. Egy keddi napon, pontosan délben.

A nagymamám, aki három hete feküdt a családi kriptában, egyszerűen kisétált a temetőkapun. A ruhája piszkos volt, a bőre szürke, mint a hamu, de a szeme... a szeme nyitva volt. Is

– Anna – mondta. A hangja olyan volt, mint a száraz levelek zizegése. Nem volt benne szeretet, nem volt benne meglepetés. Csak tényközlés.

Beengedtem. Mit tehettem volna? Azt hittem, csoda történt. Azt hittem, visszakaptam őt.

De a nagymamám nem a nagymamám volt.

Ült a konyhában, a kedvenc székében, és bámulta az ablakot. Nem kért kávét. Nem kérdezett a családról. Nem mozdult órákig. Amikor megérintettem a kezét, hideg volt, mint a márvány, és valahogy... könnyű. Mintha csak egy ruha lett volna, amiből hiányzott az ember.

Ez volt az Üresség.

A világ megállt. Az emberek nem dolgoztak, nem ettek, nem beszélgettek. A feltámadtak – az Üresek – csak jöttek-mentek. A város utcái megteltek velük. A férjek visszatértek a feleségükhöz, a gyerekek az anyjukhoz, de senki sem talált vigaszt.

Az Üresek csinálták a mindennapi rutinjukat, de lélek nélkül. Az autószerelő a műhelyben állt, és a semmibe bámult. A tanár a tábla előtt állt, krétával a kezében, de nem írt semmit. Csak utánozták az életet, mint a törött tükrök, amik visszaverik a fényt, de nem mutatják a képet.

Aztán rájöttünk a legszörnyűbb dologra. Nem haltak meg újra. Nem lehetett őket megölni. Ha elestek, felkeltek. Ha megvágták őket, nem vérzettek. Csak az a szürke, üres tekintet maradt.

A nagymamám egy héttel a visszatérése után kezdett el "tevékenykedni". Felállt, kiment a kertbe, és elkezdett gyomot irtani. De nem úgy, ahogy régen, gondosan, szeretettel. Csak tépte a növényeket, egyenletes, gépies mozdulattal, órákon át, amíg a keze be nem véresedett – de ő nem érezte.

Én pedig csak néztem. Mi, az élők, akik megmaradtunk, csak néztük az Üreseket. Féltünk tőlük? Nem. Inkább a végtelen, mély szomorúság kerített hatalmába minket. Ez nem volt feltámadás. Ez volt a halál tökéletes győzelme. A halál már nem elvett, hanem megtartott.

Egy este leültem a nagymamámmal szemben.

– Szeretsz még? – kérdeztem, tudva, hogy hiába.

A nagymamám abbahagyta a gyomlálást, rám nézett a hamuszürke szemeivel, és elmosolyodott. De a mosoly nem ért el a szeméig. A mosoly nem ért el sehova.

– Anna – mondta, és a hangjában nem volt semmi. Sem szeretet, sem harag. Semmi.

Akkor értettem meg. A világ nem lett jobb. Csak... üresebb. A halottak visszatértek, de a lelkük valahol máshol maradt, talán egy jobb helyen, minket pedig itt hagytak a saját, néma poklunkban, ahol a szeretteink csak kísértetek, akik nem tudják, hogy már nincsenek köztünk.

2.

A hamu szürke pora volt az első, ami feltűnt. Aztán a csend.

Már három hónapja, hogy a "Visszatérés" megtörtént. Nem volt mennydörgés, nem voltak angyalok, csak egy hirtelen, hideg eső, ami után a temetők földje megmozdult.

Julián az ablakból nézte az utcát. A szomszédja, a nyolcvanéves Margit néni, aki szívelégtelenségben halt meg karácsonykor, most ott állt a muskátlik mellett. Nem öntözött. Csak bámult maga elé, az üveges, barna szemeivel. A bőre viaszos volt, mint a rossz minőségű gyertyáké, és a mozdulatai... azokat valami mechanikus, belső óramű irányította.

A Visszatértek nem voltak zombik a régi filmek értelmében. Nem ettek húst, nem hörgtek. Csak... ott voltak. Üresen.

– Gyere be, Margit! – kiáltotta át Julián az utca felett. A hangja rekedt volt a dohányzástól, amit a Visszatérés óta nem tudott elhagyni.

Margit néni lassan, akadozva fordította felé a fejét. A szájából nem jött hang, csak a csend. Aztán megfordult, és kezdte elölről a mozdulatsort. Bámulás, viaszos bőr, csend.

Julián felesége, Éva, a kanapén ült, és a kezét tördelte. Éva még nem jött vissza. Julián nem tudta, ez jó vagy rossz. A barátai közül sokan visszatértek, de a párjaik inkább a temetőben maradtak, mert a "Visszatértek" nem ismerték fel őket.

A világ megállt. Az emberek nem mentek munkába, mert a Visszatértek elfoglalták a munkahelyeket, az utcákat, a tereket, és csak álltak. A benzinkutak üresek voltak, a boltok polcai kifogytak. A gazdaság összeomlott, de a Visszatérteknek nem kellett élelem. Csak a napfényt keresték, mint a napraforgók, de érzelem nélkül.

Julián kiment az utcára. Két Visszatért egykori kollégája, Péter és Gábor állt a sarkon.

– Péter? – kérdezte Julián, megérintve a vállát. A váll hideg volt, és kemény.

Péter szemei fókuszáltak, de a tekintete valahol a végtelen semmiben járt.

– A jelentés... – motyogta Péter, hangja mint a száraz levelek susogása. – A jelentést le kell adni.

De nem volt iroda, ahova leadja. Nem volt főnök, aki átvegye.

Julián megértette: a halottak visszatértek, de a lelküket, a személyiségüket, az álmaikat elfelejtették a másvilág küszöbén. Csak a legmélyebb, mechanikus rutinok maradtak meg. A séták a parkban, a munkába járás, a bámulás.

Visszatért a házba, és leült a konyhaasztalhoz. Éva fényképe előtte volt.

– Bárcsak ne jöttél volna vissza – suttogta a csendbe.

Kint a szél fújt, és Margit néni még mindig a muskátlikat nézte. A Visszatértek világa nem volt véres, nem volt zajos. Csak végtelenül, fájdalmasan üres. A feltámadás volt a végső csend.

3.

Készétel-reklám vs. NASA

 Az egyik magyar készétel cég egy jópofa reklámot csinált, amelyben termékük megjárta a világűrt is.

Igenám, de a NASA ha az űrutazásról van szó, mindent megragad, hogy költséghatékony legyen, legalábbis, ha hihetünk néhány amerikai filmnek, amik komolyabban veszik a világűr valóságát.

Szóval, gondoltam, okoskodom nekik egy kicsit, a logika mentén, de persze lehet, hogy tévedek. 😃