A mignon (2026, novella)

 

Mignon

1.

Születésnapom volt. Csak a szokásos. Na, nem az, hogy a negyvenedik, hanem, hogy évente egyszer megtörtént. Mint ma. Édességgel kellett kényeztetnem tehát magam. Amúgy, egy felnőtt férfi ne zabáljon édességet, mert... olyan lesz, mint én? Alacsony és kövér. Azonban ez egy születésnap és ilyenkor lehetek engedékeny. Mondjuk, kit áltatok ezzel a süket dumával? Egész évben engedékeny voltam. Ha nem így lett volna, akkor csak alacsony lennék és nem kövér.

De teljesen mindegy, van, ami van és nekem vennem kell egy tortát, vagy bármit, amit annak képzelhetek. Egyszer egy évben.

A sétáló utca felénél járhattam és tetszettek a kínai bolt színes fényei, plakátjai. Millió felirat, millió akciót hirdetett és kihagyhatatlan ajánlatot. Egyet ma ez a kövér srác nem fog kihagyni. Percekig kutattam a sütemények és csokoládék között. Ha csak egy tábla csokoládét vettem volna, akkor is ellettem volna odabent egy ideig, de a csomagolt desszertek feladták a leckét. Azután megláttam! Az egyik polcon, színes kavargó őrület közepén a jellegzetes formájú és gyermekkoromban megszokott rózsaszín felhívta rá a figyelmem. Egy mignon.

Kínai boltban, angol nyelven, magyar édesség: mignon. Tudtam, hogy valójában átverés lesz. Nem lehet olyan, mint a gyermekkoromban. Felejtsd el. Ki tudja, Ázsia melyik szegletében gyártották, milyen alapanyagokból, de, hogy a klasszikus magyar édességnek a nyomába nem érhet, egészen biztos. Szóval, szembemenve a józansággal, leemeltem egyet a pálcáról, amire akasztották és mentem fizetni. A bolt hölgy anélkül kezdte dicsérni, hogy szükség lett volna rá.: - Nagyon finom! Új termék, nagyon finom!

• Azt mondja? - kérdeztem mosolyogva, a rend kedvéért, de tudtam, hogy butaság. Édes, az lehet, de finom? Ha az aromákat szeretjük, akkor lehet.

• Igen. Az ízét sosem fogja felejteni! Nagyon finom!

Azon gondolkodtam, vajon mondta-e valaha bármire az életében, hogy nem finom?

Beletette egy apró szatyorba a süteményes dobozt és fizettem.

Elöntött a nosztalgia. Ahogyan hazafelé baktattam, a gyermekkorom jutott eszembe. A Mignon és az a néhány eset, amikor kórházban jártam. Mert nekem a mignon és a kórházlátogatások összekapcsolódtak. Nem mintha máshol nem lehetett volna hozzájutni, de a nyolcvanas években leginkább a kórházi büfék megszokott menüjéhez tartozott a süti. Ez meg a hideg-szendvicsek, amik szélét körbenyomták torma, körözött vagy majonézes krémmel. Némelyiken aszpikba rejtett felvágott, másokon egy egész tükörtojás feküdt. Néha ezeket is kaptam, de a favorit akkor is a mignon volt. A puncsos, a karamellás és a kávés! És én ahogyan most visszagondolok rájuk, nem tudom eldönteni, hogy melyiket kedveltem a legjobban.

Amikor hazaértem, nem várt nagy csinnadratta. Néhány üzenet csak. Boldog születésnapot! Rokonok, barátok. De egy sem volt ott velem, hogy megosszuk örömöm. Talán, mert sosem szerettem az ünnepeket. A születésnapokat még kevésbé. A sajátomat legkevésbé.

Kevertem egy kakaót. Ha valamivel az ember leöblíti a mignont, az legyen víz. Mert elmossa az amúgy édes ízt. Vagy legyen kakaó, mert szarunk a kalóriára és élvezzük az életet. Ezért választottam a másodikat. Tudtam, hogy a süti nem fog egész este kitartani, mert a mignon sosem azzal hódított, hogy nagy, hanem mert ízorgiát hagy a szádban és a márványos máz, ami a talpáig betakarta, beég a tudatodba és talán még a nyelved ízlelőbimbójába is, mint egy makacs gasztronómiai dallamtapadás.

Vígjátékot választottam esti filmnek, hogy legalább olyan könnyed estém legyen, mint az édesség, amit mindjárt befalok. Ilyenkor még lamentálok azon, hogy miért nem vettem egy egész tucattal, de pont ugyanazért, amiért néha ennem kellett egyet. Ugyanis ha megeszel több darabot, az édes íz egészen tolakodó tudott lenni, már-már kellemetlen.

Nem lehetett azonban egész este húzni az időt és nem is voltam rá képes? Végül csak rámarkoltam a villára és nekiláttam. Már a villa méretéből sejtettem, hogy nagyjából négy falatra fogom tudni vágni. Négy rózsaszín villa hegynyi falat. Óvatos becsléssel olyan 20 másodpercnyi boldogság.

Az első falat olyan volt, mint egy lórúgás a szájpadlásomba, épp csak ki nem repültek a fogaim. A nyakam megroppant, ahogy nyaklott egyet. A bal szemhéjam önálló táncba kezdett, amit amúgy tikkelésnek hívnánk. Combom megfeszült és igyekeznem kellett, hogy a tányért ne ejtsem az ölembe.

• Uh!

A második falat biztonságosan rátapadt a villa négy fokára. Onnan pedig legalább olyan óvatosan eltűnt a számban.

Mintha a puncsos íz kikerülte volna a fogaimat és egyenesen belepte volta az ínyem. Úgy értem, bemászott a fogak alá, az idegek közé, ahol általában a cukor miatt inkább fájdalmat érzel, de nem most. Most inkább olyan volt, mintha az anyai szeretet tenyerébe vette volna pufók arcomat és kedves csókot nyomott volna a két orcámra.

Éreztem, hogy ez a mignon minden pénzt megért. A kínai nő nem hazudott. Ez egy olyan íz volt, amit örökké szívesen éreztem volna a számban. Korábban ilyet csak a San Benedetto nestea ivása közben éreztem. A barackos ízűnél. Mikor ittam, éreztem, hogy a barack és a természetes ásványvíz között szerelem szövődött és ennek gyermekét kortyolgatom lassan.

A harmadik falatnál éreztem, hogy erekcióm van. Nem a látványos fajta, ami mostanában elkerült, de izgalmasan bizsergető, nem tolakodó orgazmus. Ezzel együtt a fejemben belül, a koponyacsont és az agy találkozásánál kinyílt bennem egy mesekönyv, amit még anyám olvasott fel nekem. Volt benne nyuszi, valami pocok és egy hatalmas... mignon. És táncoltak körülötte és énekeltek hozzá egy ostoba dalocskát.

A negyedik falatnál mintha valami hátulról finoman tarkón csapott volna. Picit megugrottam, mint csikó, születése után néhány perccel, amikor első zsibbadtságát leveti magáról, ahogyan a ráragadt méhlepényt. Azután azt hiszem elájultam.

Hajnali négykor keltem fel, kiszáradt torokkal, mint egy cukorbeteg. Vagy valami hasonló.

Nem kívántam a kakaót. Sőt, semmi édeset nem kívántam. Főleg, mert még mindig éreztem a puncsos máz ízét körben a számban.

A konyhában kiengedtem a jeges vizet és mohón megittam egy pohárral. Valójában nem történt semmi. A szomjamat kicsit oltotta, de a puncs továbbra is tolakodóan megült a nyelvemen és a szájamban, körben.

A második pohár hideg víz után már nem bírtam többet inni, de semmi nem történt az ízlelőbimbóimmal. A caliculi gustatoriim makacsul ragaszkodott valamihez, amit máskor már rég levedlett volna magáról.

Aznap éjjel nehezen aludtam el és valahogy nem kívántam az édességeket. A kakaót is kiöntöttem a csapba.

2.

Már egy hete ágyazta be a puncsos íz magát a számba. Egy hete, hogy bármit ittam, bármit ettem, nem akart eltakarodni belőlem a mignon íze. Visszavittem a csomagolást a boltba, de azt mondták, nem tudnak ezzel a problémával mit kezdeni és a reklámszlogen nem hazudott, hiszen azt ígérte, örökké emlékezni fogok. Gondolkodtam, hogy megoldaná-e a bajomat, ha a pultot a törékeny asszonyra borítom, de győzött a bennem lakó úriember.

Első körben a háziorvosba vetettem a bizalmamat, aki hamar letörte lelkesedésemet, hogy nem emlékszik olyan esetre, hogy valaki örökké egy adott ízt érezzen a szájában. Utána egy dietetikussal kellett beszélnem, aki beutalt egy vizsgálat sorozatra, hogy nincs-e káros hatása a szervezetemre az édes puncs érzésnek, pl., hogy okozhat-e cukorbetegséget vagy hasonló. Egy hónap után elengedtek, hogy élettanilag nincs rám káros hatással a mignoskodás, de egyetértettek abban, hogy kellemetlen lehet.

Kösz, ezt már az első héten észrevettem!

Végeztem némi kutatómunkát, de eredményt az sem hozott. Jelen pillanatban nem volt a földön olyan ember, aki evett ebből az édességből és rajta maradt volna a sütemény íze.

Az első fél évben megundorodtam minden édességtől.

Az első év végére nagyjából enni is megutáltam. A súlyom rohamosan fogyott, mert egyszerűen nem volt kedvem és erőm enni. Bármit is rágtam a számban, annak rózsaszín-puncsos mignon íze volt.

A következő születésnapomra meggyűlöltem a mignont. Sőt, nagyjából mindent. Nem tudom, lehet-e az embernek egész életében csak édes ízt éreznie, ám úgy gondolom, ha van földi pokol, az ez. Az állandó puncs...

Egy évvel később komolyan elgondolkodtam az öngyilkosságon. Azután felfedezett magának az Internet, bár, képességem bazári majmot csinált belőlem.

Minden olyan versenyt megnyertem, amiben enni kellett valamit, amitől más okádna. Körbehakniztam a világot azzal, hogy undorító ételeket tömtem magamba, miközben az arcomon egy rezdülést sem fedeztek fel. Nem vertem nagy dobra, hogy amikor a legdurvább erős paprikákat, chipszeket és egyéb pusztító vackokat tömtem magamba, csak a puncsos mignon íze dolgozott a számban. Bár, ha kiderült volna, akkor sincs semmi, hiszen, lehet, hogy nem csípte ajkamat a Californie Reaper, de aki 5 éve csak puncsot érez, az nagyjából magának a pokolnak adózik.

Most itt tartok. Felnőtt fejjel ostoba kihívásokban veszek részt, miközben undorodom minden ételtől.

Ja, van jó hírem is: Az étel undor miatt szép lassan lefogytam. 110 kilós voltam valamikor, amikor beléptem a kínai boltba és megvettem azt a szart.

Most 51 kiló vagyok vasággyal együtt és azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember, aki mindent megkóstolt életében, amit emberek élelemnek használtak.

Egyetlen dolgot nem ettem azóta sem.

Mignont.

Mindmegette oldalról!
Hagyományos puncsos mignon