Kezdenek elszállni a Budapesti ingatlanok kiadásai és kiadásai...

Mióta saját otthonom sikeresen elúszott, érzékenyebb szemmel figyelem a Facebook közösségek zárt oldalainak hirdetési kínálatát, amelyik kiadásra és eladásra szorítkozó ingatlanokról szól.
Tényleg elkeserítő, néha milyen apró élettérért, mekkora költségekkel igyekeznek megterhelni az egyszeri bérlőt, lakót, de egyelőre ez a pofátlanság csúcsa, amivel találkoztam egy erre szakosodott csoporton belül.
Ha én lennék az oldal koordinátora, valószínűleg első kőrben rákérdeznék, hogy ezt most komolyan kell vennem, második körben pedig megválnék a tagtól, aki nem elég körültekintően aposztrofálta a hülyeséget.
Persze, az ilyen oldalak nem igazán szankcionálnak a feltett hirdetések között, hiszen amíg van szar, van rá légy is. (Nagyon jó példa erre a Facebook Marketplace alkalmazása, amelyen szintén találhatunk néha a valóságtól elrugaszkodott árakat és termékeket, amelyekre sokszor a hülyének nézés, a nem hozzáértés és a mohóság lehet a kiváltó oka!)
Nem tisztem eldönteni, ki, hogyan próbál a felszínen maradni, de ez...
Érdemes kielemezni, hogy a szöveg, hogyan is értelmezhető:

A fényképet nyilvános facebook oldalról töltöttem le.

Tehát, ha jól értelmezed, kiveheted ezt a szar trágyadombot, aminek munkálatait nem sikerült befejezni, te megteheted és ezért le is lakhatod egy azaz 1 egész hónapi lakbérért, ami 90ezer forint.
Nem állítom, hogy tényleg ez lett volna a hirdetés lényege. Talán csak szerencsétlenül fogalmaztak és a felújítás költségei havi 90ezerrel lelakhatóak, amíg egálban nem lesz az al és a főbérlő.
Mindenesetre, bármelyik verzió is áll fenn, nem ártana kissé jobban fogalmazni és/vagy tisztességesebben "kereskedni".

Novella: Az utolsó nyomok a hóban (2018)

Az utolsó nyomok a hóban

- Mi bajom lehet?

A kapuval szemben ült, masszív fémpadon. Már felvette a vastag ruházatot, aminek védenie kellett a jeges hidegtől, amely körbeölelte a bázist, amely mostanra elnéptelenedett. Mert egyszerűen mindenki elment. Tizenkettő ember. Kutatók. A társai.

Lassan eligazította a tépőzárat a bakancs oldalán. Nem volt rajta cipzár, mert az igen alacsony hőmérsékleten állandóan beragadtak a fogak. Cipőfűző sem, mert a vastag kesztyűben lehetetlen lett volna megkötni őket, mert merevre dermedtek, illetve ha az ember levette a kesztyűt, megkockáztatta, hogy elfagynak az ujjai.

Miközben öltözött, halkan kántált egy gyerekverset, amit néha megszakított egy-egy értelmesebbnek tűnő kérdéssel.

- Mi bajom lehet? Csak betöltöm a helyem… betöltöm az űrt…

Az őrület hat napja kezdődött. Reggel a riasztó ébresztette őket. Az északi kapu tárva-nyitva. A jeges levegő hamar birtokba vette a folyosót. Zúzmarát köpve zárták be és miután ellenőrizték a létszámot, kiderült, hogy a rádiós, Wallenberg elhagyta a tábort. Ez önmagában is riasztó tény volt, hiszen odakint hetven mérföldes körzetben senki nem élt. Hetven mérföldre pedig egy másik kutató labor állt, finn és svéd tagokkal. Ha Wallenberg kiment, akkor mostanra elsöpörte a szél és meghalt. Teste kővé dermedve fekszik valahol egy hófúvás teremtette bucka alatt.

Ami riasztóbb volt ennél a ténynél, hogy Wallenberg alapos munkát végzett és elvitte magával a rádiós felszerelés egy részét, amit meg nem, azt akkurátusan tönkretette. Senkinek nem volt képesítése rendbe hozni azt, amit elrontott.

Rövid leltár után kiderült, hogy valamennyi műholdas kapcsolathoz szükséges telefon, cb és egyéb eszközök használhatatlanná lettek téve. Wallenberg nem tudni, milyen okból, de elvágta őket a külvilágtól. Ezzel nem volt különösebb probléma, mert a vészhelyzeti protokollba beillesztett kitételek szerint, ha a tábort elvágják az anyavállalattól, akkor nyolc napon belül küldenek valakit az ellenőrzésükre.

Ha ez nem adott volna elég okot pánikra – mert nem adott – akkor rásegített, hogy Taylor, a helikopterpilóta órákkal később, a szürkület eljöttével, szintén elhagyta a támaszpontot. Teljesen mindegy volt, hogy hátrahagyta a gépet, mert rajta kívül senki sem tudta kezelni azt. Míg Wallenberg tudatosan megsemmisítette a kapcsolattartás eszközeit, addig Taylor egyszerűen hátrahagyta azt. Hogy távozását ne fedezzék fel ideje korán és esetleg visszatartsák, még azzal sem vesződött, hogy tönkretegye a gépet. Csupán magához vette a helikopter indító-kulcsait – beleértve a tartalékot – majd eltűnt, akár Wallenberg.

Merrick kapitány, aki a csapatért felelt, ekkor rendelte el a vesztegzárat és a védelmükre szolgáló lépéseket, mint például, hogy nem maradhat senki egyedül, vagy, hogy blokkolta a bejáratok elektromos zárjait.

Tizenegyen maradtak tehát. Tizenegy tanácstalan, értetlen és rémült ember. A logika és érvelés emberei. Legtöbbjük átlagon felüli képességekkel. Most mégis értetlenül álltak az események előtt, keresve a válaszokat.

Grace Cort a szakács másnap reggel kezdett összefüggéstelenül beszélni. A mondatai zavarosságán keresztül azért annyit kihámoztak, hogy Cort ki akar menni a hóba, mert dolga van. A kérdésre, hogy mire gondol a „dolog” alatt, begubózott.

Amíg Merrick és társaik minden figyelmüket Cort őrületének szentelték, addig a telep elektromosságáért felelős szerződéses szakembere, aki harmadik éve látta el ezeket a feladatokat és úgy tervezte, ha lejár ez a mandátum, akkor visszatér Floridába, kihasználva a felszabadult szabadságát, a csoporttól legtávolabbi ponton, a kiegészítő holmik raktárában kitört egy ablakot és eltűnt a semmiben. Az ablak riasztója nem jelzett a többieknek, így legalább egy óra késéssel szereztek tudomást távozásáról. A riasztót feltételezhetően ő tette tönkre.

A pánik befészkelte magát a telepre.

Cort nyugtatókat kapott.

A nővér, aki beadta neki, kicsit később egy sokkal erősebb adagot beadott annak a társának, akit Merrick rendelt melléjük a betegszobába, hogy ne maradjanak egyedül a megmagyarázhatatlan őrületben.

Utána az elsősegélyhely mögött kialakított átvevő szakaszon keresztül kiszökött az épületegyüttesből. Megtehette, mert Merrick elfeledkezett róla, hogy a nővérnek, Mia Potternek saját kulcsa van ahhoz a kapuhoz. Elvileg itt szállították volna ki-be azokat, akiket esetleg bármilyen okból komolyabb sérülés érne, és csak helikopterrel lehet őket tovább szállítani. Szóval Merrick fogta Mia eltűnése után a fejét, hogy egy ekkora nyílás meglétét figyelmen kívül hagyott.

A harmadik napon Merrick hűlt helyét találták. Búcsúlevelet ő sem hagyott, csak elvitt egy nagy utazótáskát magával, amelyben magával vitte a tábor három fegyverét – kivéve Legow vadászpuskáit - , különféle papírokat, könyveket, és sok apróságot, amellyel az ember komfortosabban élhet egy északi-sarki kutató telepen, azonban a hóban menetelve hasznavehetetlenek.

A következő három napban még hárman – Cort, Yuvitch, Calloner - hagyták el a tábort, és lassan mindenkin mutatkoztak a motyogó láz – az orvosuk, Janssen nevezte el így - jelei. Minden nappal egy kicsivel kevesebb reményt fűztek hozzá, hogy marad valaki, aki az ellenőrző csoportot fogadni fogja.

Hatan maradtak. Sven Daniken geológust végül le kellett kötözni, amikor rátámadt a többiekre. Szerencsére senkinek nem esett baja, mikor Svenen elhatalmasodott a tehetetlen düh, kétségbeejtő helyzetük miatt. Andrei Legow, az orosz születésű vadász tette ártalmatlanná. Amíg a verekedés és Daniken nyugtatása zajlott, az alkalmat kihasználva lelépett az állatorvos és egyben második geológus, John Border, és vitte magával a szánhúzó kutyáikat is. Kilenc gyönyörű állat, kilenc fegyelmezett grönlandi kutya.

A maroknyi maradott nem remélte, hogy Bordert valaha viszont látják. Talán a kutyák még visszajöhetnek, hiszen a legkeményebb szánhúzó fajta almából születtek, ám, ha erre volt is kevés esély, szinte biztos, hogy Border nélkül.

Végül, mire odakerült a sor, hogy Travis Byke egyedül motyogott magát győzködve, hogy semmi baja nem lesz, nem értek vissza a szánhúzó kutyák.

Közben azonban sorban elmentek a többiek is. Előbb Carl Mayer a technikus, utána a vadász Legow. Az orvos Janssen ekkor elengedte a korábban lekötözött Danikent, aki már nem akart másokban kárt tenni. Talán még magában sem, de végül szabadulása után negyed órával felvette az útilaput és a többiek sorsára jutott.

Mielőtt Janssen is elment, már mindketten – Janssen és Byke is – motyogtak és arról beszéltek zavarosan, hogy menniük kell, mert valami dolguk van odakint.

Odakint a hóban.

Janssen, mint orvos, magával vitte a gyógyszerkészlet nagyját. Annyit hagyott hátra, amennyit korábban Byke, még tiszta pillanataiban elrejtett előle, miután felismerte a tényt, hogy akik elmentek, igyekeztek a munkájukkal kapcsolatba kerülő tárgyakat magukkal vinni.

Byke számára már alig maradt valami, mert lassan a többiek mindent elvittek a semmibe, ezért a gyógyszerkészletet gyorsan megdézsmálta.

Persze, bánta, hogy ilyen lassan ismerte fel a szituációt, mert biztos elvett volna legalább egy fegyvert Merricktől, vagy Legowtól. Vagy egy rádiót eldugott volna idejében. Esetleg az elemeket, amiket nem is tudta, melyikük pakolta el. Még a konzervnyitók is eltűntek a konyhából. Byke tippje szerint azt még Grace vihette magával, a szakácsnő.

Janssen, akárcsak a többiek, nem vesződött azzal, hogy elköszönjön Byketól, pedig, míg korábban titokban igyekeztek elmenni, addigra ennek már nem volt értelme, hiszen nem volt ki előtt titkolózni.

Ettől függetlenül Janssen elment, Byke maradt.

Még.

Egy napot bírt ki, mielőtt elhatalmasodott rajta a mehetnék. Addigra már folyamatosan motyogott és énekelt.

- Csak ő maradt meg… más nem volt már. A hosszú út… az csak rá vár. Lépj hát egyet… lépj hát ezret… Ő ott vár téged… már megvan a helyed… ugyan, mondd el hát… mi bajom lehet?

A tudata legszélén halványan érzékelte, hogy ha kivárna még néhány napot, megérkezne a segítség és neki nem kellene elindulnia, hogy betöltse a helyét, a ki tudja, merre. De mikor egy kicsit is elkalandozott a figyelme attól a lehetőségtől, hogy mekkora őrültség kimennie a hóba, hófúvásba, szürke fellegek közé, már megint azt érezte, hogy dúdolnia kell azt a buta rigmust és van egy útja, amit meg kell tennie, hogy végül megérkezzen.

Egyre erősebben érezte, hogy tudnia kell, pontosan hova.

Valahova, ahol majd betölti az űrt.

Mert a helye még üres.

Byke végül a hátára vette a hátizsákját, benne néhány fontosnak ítélt holmival, amelyet ajándéknak szánt, ha majd odaér, ahova várták.

Mint holmi zálog, vagy apró figyelmesség, hogy betölthesse a helyét.

Mert ha látogatóba mész, ahol várnak rád, úgy illik, vigyél valamit.

Akár egy táska fegyvert, vagy gyógyszert, esetleg élelmet.

Itt, a világ végén mindenre szükség lehet.

- Ideje hát indulnom! – suttogta Byke az üres tábornak. Még mindig érzett egy belső, zsigeri késztetést, hogy csendben hagyja el a helyét, nem szólva senkinek. Titokban.

Pedig pontosan tudta, hogy nincs már kinek szólni.

Csak magának motyogott:

- Ideje hát indulnom! Mi bajom lehet?

Odakint Byke lassan lépegetett előre a szűz hóban. Janssen nyomának már se híre, se hamva nem volt mostanra.

Byke nyomai voltak az utolsók a hóban.

Azután azok is eltűntek, ahogyan tizenhárom ember eltűnt a kutatóbázisról.

Az Egészség ellenszere - A Cure for Wellness (2016)

Az Egészség ellenszere - A Cure for Wellness (2016)

Rendezte: Gore Verbinski

Rég sikerült ennyire semmitmondóra egy Blockbusternek szánt mozi filmplakátja. 

Megtekintés: A film, amelyik késett vagy tizenöt évet és amelyik fél órával hosszabb, mint kéne.

És mellette nem elég bevállalós. Esküszöm, amikor a végén már azt hittem, a főhős bukni látszott, még kicsit szurkoltam is neki, hogy meglépjen a hepiend ellenes befejezést, mert lehet, hogy a közönség nagy része elfordul majd a mozitól, de mennyivel könnyebb úgy kultikussá tenni egy hasonló műfajú filmet, mint azzal, hogy "boldogan éltek, míg meg nem haltak"???
Gore Verbinski, akinek meg a neve eleve arra kellene, hogy sarkallja a rendezőt, hogy ketté vágott fejeket mutasson, meg leszakadó testrészeket, finomkodva nyúl hozzá egy olyan történethez, amely simán lehetett volna R besorolású kőkemény horror mozi is, és akkor még talán tetszik is a végeredmény, ezzel a mélabús, melankolikus tempóval és stílussal szemben, amit Verbinski korábbi filmjeiből és főleg, mások korábbi filmjeiből pakolgatott össze.

Pedig ígéretesen indul és már az első percekben hangyaszorgalommal gyűjtögettem a film rejtett utalásait, hogy végül, mindaz, amit a kliséhalmazból összehozzanak, egy tök átlagos és előre megfejthető befejezésben csúcsosodjon ki. Ettől függetlenül nem kívánom lehúzni a mozit, mert többé-kevésbé lekötött a megtekintés alatt, rengeteg csodálatos képi megoldással találkoztam és a színészi játék is egészen kiválóra sikeredett. A főszereplő Dane DeHaan korunk egyik legnagyobb tehetsége szerintem, és ehhez még hozzájön, hogy fizimiskája egy lappangó őrült insomniás betegével közös tüneteket mutat, amivel sok kellemes karaktert meg lehet formálni.

Lockhart (Dane DeHaan) ambiciózus bróker-könyvelő-tökömtudjaki főnöke, Pembroke (Harry Groener) önkéntes száműzetésbe vonult a mesés Svájc - valójában Németországban forgatták a filmet - egyik Disney várába egy hegyi falucska fölé néhány száz méterrel a józan ész szintje felett, hogy egészségügyi kúrának tegye ki magát.
A cég egy roppant fontos pénzügyi fúzió előtt áll és bizonyos, bankmentes homályos ismereteim miatt számomra nem teljesen tiszta okokból az egész vezetőség úgy látja helyesnek, hogy a sokmilliós beruházás nyélbeütéséhez Pembroke aláíróként elengedhetetlenül szükséges és csupán Lockhart hozhatja őt vissza, habár sem kora, sem tapasztalatai nem elegendőek egy ilyen fontos feladathoz - mint utóbb kiderül.
A kellemes üdülőparadicsom már első körben gyanús ármánykodások melegágyának tűnik, ami azért kellemetlen, mert a para faktor és az emberben motoszkáló érzések nem lassan törnek felszínra, hanem az első percben a gyomrunkba vágnak és a monitor másik oldaláról kiálthatunk a hősre, hogy ugyan legyél már szíves idehívni néhány komoly harcművészeti ismerettel rendelkező zsoldost és verjétek agyon, aki az utatokba áll. Ezzel szemben Lockhart Poe és Maupassant történetek hőseihez méltó módon süllyed mind jobban a gonosz összeesküvés hálójába, hogy a végén már tényleg elgondolkodjunk azon, hogy győzzön a gonosz és végre készült megint egy pesszimista testrablós-megszállós-testcserés horror mozi, amely méltó egy Top10-es listához.
Azonban a vég legalább annyira banális és kiszámítható, mint lassan minden hasonló thriller és ha ez nem lett volna korábban elég, arcunkba tolnak egy kis íncensust is, incestus-sal.

Ettől függetlenül sokkal jobban élveztem volna a filmet, ha nem érzem olyan erősen, hogy ezt a filmet már majdnem láttam korábban, csak akkor "A Stonehearst Elmegyógyintézet - Eliza Graves (2014) volt a címe és sokkal rosszabb volt a CGI a filmben, meg mintha többen is haltak volna meg, stb., ettől függetlenül, a befejezés ott még csavarosabb volt, amennyire emlékszem, itt csupán a kiszámíthatóan elvárhatót sikerült beleszuszakolni a forgatókönyvbe.

Volt, amire sokkal jobban kíváncsi voltam, mint amiket végül magyarázatként kaptam.
Pl. A falu suhancai mitől voltak olyan beszariak, mikor a dokival is lehetett volna kicsit pofozkodni? Egyáltalán, miután a film viszonylag sokat bíbelődött azzal a néhány karakterrel, miért nem kaptunk többet belőlük afféle mellékszálként, hogy mondjuk részegen belépnek a gyógyközpont területére és lemészárolják őket? Vagy a végén odaérnek a tűzesetre és némi karakterfejlődéstől vezérelve segítenek Lockhartnak elmenekülni, mert miután leégett a kastély, nincs miért utálni, hogy tönkreba**ta háromszáz évig a panorámát.
Vagy mik voltak azok a kapszulák, amelyben úszkáltak a testek, ha később kiderült, hogy a lepárláshoz egy teljesen másik hengert kellett használni?  Egyáltalán, mennyire volt gazdaságos maga az eljárás? Ha ennyi tényleg fontos és feltehetően gazdag embert "tartottak fogva", miért csupán Lockhart figurája került az intézetbe nyomozási dramaturgiával?
A szerencsétlen limo sofőr (Ivo Nandi), ha annyit tudott, mint amennyit feltételezhetően, akkor az autóbaleset után a környéket rettegésben tartó professzor (Jason Isaacs), megelőzve rengeteg felmerülhető problémát, miért nem nyírta ki a pasast és inkább egy belső emberét tette meg a kastélyba szállító sofőrnek?
A film végén miért fordultak a páciensek Lockhart ellen? A víz agymosást is csinált velük, ami alól csupán pont az idős matróna, Victoria (Celia Imrie) képezett kivételt?
Ha egy egyértelműen magányos férfi beállít az intézetembe, hogy kutakodjon és számomra nem a megfelelő kérdéseket tegye fel, miközben pontosan tudom, hogy amit csinálok az törvényellenes és földi halandó számára felfoghatatlan, nem egyszerűbb a látogatás első órájában megkérni két markosabb szolgámat, hogy vonszolják ki a kilátó teraszra és laza könnyedséggel vessék keresztül a gránit falú kerítésen?
Lockhart, miután látta az apró parazitát a pohárban, a továbbiakban a sört leszámítva, hogyan volt képes egyáltalán víz közelébe menni, míg a várban tartózkodott?
Ha a jó doktor által szeretőn óvott fiatal lány, Hannah (Mia Goth, akinek a nevére hajazva a külseje is eléggé gót) olyan fontos volt az események láncolatában, miért nem volt egyszerűbb egy toronyszobába zárni a külvilág elől, meggyőzve róla a lányt, hogy meghalhat odakint és így nem keresztezi az útja másokét a gyógyintézetben, vagy akár leláncolva is tarthatták volna?

Japán kultúrában nagy hagyománya van a meztelen nő - csápos lények kombónak. (Mia Goth)

Sajnos, a filmet nézve nem valódi hiányérzetem volt a kérdéseimet illetően, hanem inkább egy olyan, hogy egy nem kellően átgondolt koncepcióval van dolgom, amelyet szokás szerint úgy akartak érdekessé tenni, hogy telepakolták random furcsaságokkal, amelyek sehova nem vezetnek - Victoria keresztrejtvénye pl.  - és tényleg olyan érzésünk lesz, mintha a nem túl régen bemutatott Di Caprio mozi, a "Viharsziget" egy rosszul elkészített Reborn filmjét nézegetnénk. (De akkor inkább már a Beckinsale film, még akkor is, ha azt meg a Viharszigethez hasonlítottam korábban.)

Töfi:
- Gore Verbinski miután megrendezte a "Kőr - The Ring (2002)" amerikai remake-jét, nem kapott lehetőséget, hogy a folytatást is ő csinálja meg, így végül a forgatókönyv és a rendezés joga az eredeti változat japán rendezőjénél, Hideo Nakatánál landolt, aki beletett egy borzalmasan rossz szarvasos-CGI jelenetet a filmbe. Verbinski, mintha ezért egyfajta bosszú képében beletett a filmjébe egy hasonló jelenetet, amiben autó és szarva találkozik, sokkal hihetőbben, mint a Kőr folytatásában. Mondjuk, lehet csak egy tényleg vicces véletlen is, meg hát az eltelt 12 év alatt rengeteget fejlődött a CGI technika.

65%

Malcolm McDowell szemét (Stanley Kubrick - Mechanikus narancs), Dane DeHaan száját peckelték ki a film egy fontos jelenete miatt. Ez is kellemetlen, de azért McDowell rosszabbul járt.

World Got Talent (2015)

Ketten somfordáltak fel a színpadra. Egy fiatalember, viszonylag öles léptekkel és egy, szemlátomást az élet terhe alatt megfáradt, de amúgy tisztának látszó idős ember, sokkal bizonytalanabbul. Elmentek a színpad közepére festett keresztig, ahol a fiatal a kezében tartott díszpárnát finoman lehelyezte a linóleumra, az idősebb férfi pedig engedelmesen, nyögve rátérdelt. A színpad közepére már előre be volt készítve egy kerekes készség, fekete posztószerű anyaggal letakarva. A posztón egy fekete karton takarta a nézőtér oldala felöl, így sem a nézők, sem a zsűri nem láthatta, mi minden hever a fekete anyagon. Ez volt a cél.

A zsűri négy tagból állt: két nő, két férfi. Érdeklődve figyelték a két embert, némelyikük arcán enyhe bizalmatlanság suhant keresztül. Mosolyogni igyekeztek, ami így, több órai válogatás után nem volt feltétlenül őszinte, még a zsűri színész tagjának sem, pedig neki volt benne gyakorlata, hogy arcizmait megfelelően kezelje.

A színpadról balról jobbra haladva elsőnek egy fiatal férfi ült. Harmincas. Gregorov Melange, stylist, akinek hírneve főleg abban állt a bulvármagazinok szerint, hogy bárkit megkapott munkája során. Ebből kifolyólag, csak olyan emberekkel dolgozott, akiket megkapni kívánt. Politikus, sportoló, művész, celeb, vállalkozó, maffiózó; egyre ment. Aki szexuálisan érdekelte és volt némi viszonzás a munkakapcsolatban, azt vállalta és piedesztálra emelte. Megfelelő kapcsolatai révén akit akart, hogy érdeklődjenek iránta, annak portfolióját becsúsztatta a megfelelő helyekre. Ha jóban voltál vele, akkor rendszeresen írt rólad a bulvár világ, szerepelhettél a médiában és a megfelelő emberek kilincsét adták a kezedbe. Ha kiestél a pikszisből és Melange megorrolt rád, akkor, hamar kívül találtad magad. Kívül, akár mindenen. Nála hatalmasabbak csak a műsor producerei voltak, akik tudták, hogy Melange neve biztos elég ahhoz, hogy vonzza a nézőket.

Balról a második volt Orália, hárfa, xilofon és oboa művész/nő. A legjobb az oboában volt, egy az Interneten vagy tíz éve elterjedt home videonak köszönhetően. Mostanra mind hajának, mind dicsőségének fénye megkopott, azonban fantasztikus képességeit az egyik produceren kamatoztatta, így sikeresen bekerült a műsorba, egyenesen az élő show-ig, úgy, hogy szerepelnie sem kellett. Ennek ellenére neve biztos elég ahhoz, hogy vonzza a nézőket.

Harmadik, balról, a színész, Muha Arnold volt, aki felett az idő eljárt, rendesen. Mostanában balhéiról volt híres, pedig korábban népszerű karakterszínészként ontotta a filmeket. Évi több tucat cím szerepelt filmográfiájában és világhírű művészek mellett tűnt fel pillanatokra, bagóért, hogy mindenhol a világon ismerjék a fizimiskáját. A művészetét csupán azért nem, mert a kritikusi körökben az a nézet terjedt el, hogy ha nem örököl családi vagyon és nem fizet eleget a filmgyártó cégeknek, soha az életben nem kerül bele egyetlen stábba sem. Azonban ez így gonoszkodó kijelentés, hiszen a nagy számok törvénye alapján Arnold óhatatlanul belekerült néha olyan produkciókba is, amelyek jót tettek renoméjának.
Pl. a török sorozat, amelynek első kétszáz részében alakíthatta az elhízott intrikust. Közel harminc kilót szedett fel ezért a szerepért és sosem adta le többé. Viszont még akkor is hívták a sorozat találkozóira, amikor már régen túl lépték az ezredik epizódot. Vagy ott volt az az ausztrál természetjárós sorozat, melynek négy részében zárták össze egzotikus állatokkal, egy-egy órára. Volt ott kérem harapás, csípés, marás, felöklelés. Ma már nem vállalná.
Részt vett egy mozifilmben, amelyben De Niro, Pacino és Cruise volt a partnere. Egy mondatos szerep, mégis, hosszú hónapokig abból élt a média, hogy ennek kapcsán adják el unalmas és ostoba magazinjaikat.
Arnold ugyan lelassult az évek súlya alatt, a producerek azonban tudták, hogy neve biztos elég, hogy vonzza a nézőket.

A jobb szélen a fiatal Látnoki Bori ült. Magyar-orosz-afrikai-svéd ősök leszármazottja, aki énekléssel indult pár évvel korábban, azonban mind a cédé boltok vásárlói és a kalóz letöltők között hatalmas népszerűségnek örvendett, amikor egy részeg videója vírusként terjedt el a facebookon. Szomorú, hogy abban a másfél perces szösszenetben nem énekelt, hanem kikecmergett egy összetört gépjárműből és ízes francia nyelven küldött el mindenkit a picsába, aki jelen volt az eseménynél. Eredetileg igyekezett felvásárolni a felvételeket, majd perrel fenyegetőzött, de addigra késő volt. Az egész világnak meg mégsem bírt nekimenni, hiszen maga sem volt túl régen abban a szakmában, amelyben az induló versenyzők is szerettek volna érvényesülni.
Éppen ezért a producerek úgy vélték, hogy neve biztos elég, hogy vonzza a nézőket.
Ez a magasan kvalifikált négy ember nézett farkasszemet a színpadon álló harmincas fiatalemberrel és a feszengő, térdeplő ötvenes úrral.

Orália volt a legbeszédesebb, így ő kérdezett először:
- Sziasztok! Kik vagytok és mivel fogtok fellépni?
A fiatalember meghajolt és bemutatta magukat.
- A nevem Teczár Botond és performansz művész vagyok, az úr itt velem pedig Kolompár Statham, hajléktalan és rokkant nyugdíjas, aki felelőssége teljes tudatában vállalta a produkcióban a részvételt.
- Mi lesz a produkció?
- Bizton állíthatom, hogy olyasmi, amit még színpadon nem láthattunk eddig. Egyedülálló valami, ami megismételhetetlen, habár, veszélyességére és véglegességére való tekintettel hosszú évek, levelezések és engedélyek munkájával sikerült végül tető alá hoznom, igaz, a szerződések sajnos egyetlen fellépést engednek meg számomra.
Arnold előredőlt a székében:
- Igazán kíváncsivá tett minket fiatalember. Lássuk a medvét!

A fiatalember meghajolt és a kerekes asztalhoz lépett. Folyamatosan kommentálta cselekvését, közben az egész terem feszülten figyelt, beleértve a két műsorvezetőt, akik kerek szemekkel bámultak befelé a színpadra, oldalról. Mindketten hosszú évek óta vettek részt a kereskedelmi televíziózás népbutításában. Általában szarkasztikus humorukkal hamar megtörték a legbeképzeltebb versenyző koncentrációját is, de Botond esetében nem tudták kamatoztatni, ami rájuk ragadt a tömegkommunikáció egészéből. Inkább figyeltek ők is, mire készül a fiatalember.

- Először is, nagyon fontos tudniuk, hogy amit látni fognak, arra hivatalos engedélyeim vannak, magas körökből, ügyvédek garmadájával jóváhagyva. – Közben egy gyors-bilincset emelt le az asztalról és Kolompár mögé lépett – Semmi olyat nem fogok tehát tenni ma este, az önök vigyázó szeme előtt, ami törvényellenes lenne. Kérem, ettől függetlenül önök úgy érezhetik – a gyors-bilincset ráfűzte Kolompár hátra tett csuklóira és meghúzta, vigyázva, hogy ne szorítsa el a vérkeringést - ,hogy amit látni fognak, az durva és törvénytelen és bestiális. Akkor is kérem, hogy nyugodtan üljék végig az előadást, mert ha nem is juttatnak minket most tovább, ne felejtsék el, hogy sok éves előkészítés előzte meg, amit most, pillanatok alatt láthatnak a színpadon. – Az asztalhoz fordult ismét és egy hosszú pengéjű kést emelt le róla majd kolompár nyakához illesztette.

Néhányan elnevették magukat, mert úgy vélték, valami abszurd tréfát, esetleg egy morbid bohócszámot fognak látni, ám sokkal többen voltak, akik felszisszentek és megfeszültek székeikben. A zsűri teljes kvartettje tágra nyílt szemekkel figyelte a kés előkerülését és a két hölgy riadtan összepislogott, arcukon a kérdőjellel: - Ez most komoly?

Teczár Botond pedig beszélt és beszélt:
- A média történelmének egyik legnagyobb húzását fogjuk ma bemutatni a kedves nézőknek. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy rengeteg munkával végre eljutottunk idáig, hogy megvalósíthassuk azt az álmunkat, amellyel a moralitás és erkölcsök határait feszegetve átlépjük a határt, amit eddig korábban ha néha meg is tettek a nézők figyelmének felkeltése gyanánt, az még sosem volt ennyire direkt, mint ma este. Ugyanakkor, ha önök közül bárki úgy érezné, hogy amit lát, az nem összeegyeztethető az elveivel, értékítéletével vagy csak a lelkére gyakorolt hatása lenne túl nehéz, akár elviselhetetlen, fel kell hívnom a figyelmüket rá, hogy egykor, hatalmas amfiteátrumokban, a nép szolgálatába állított, sokszor rabszolgák által prezentált szórakoztatás sokkal bestiálisabb volt, mint amit bemutatunk önöknek ma este. Azt se felejtsék, hogy Kolompár Statham saját maga vállalkozott erre a feladatra, és egyetlen befolyásoló erő rá nézve, az apám által felajánlott hatalmas pénzösszeg volt, amelyet hat felesége és negyven gyermeke között fogunk szétosztani.
Ezúton köszönöm édesapámnak, Teczár Henriknek, hogy most itt állhatok önök előtt.
- ezzel a végszóval pedig elhúzta a kést Kolompár torka előtt, miközben másik kezével biztosan tartotta a férfi tarkóját, hogy se elugrani ne tudjon a végső pillanatban, se esetleg a testét ért sokkhatás alatt ne dőlhessen egyik irányba sem.

A bőr alatt felhasadtak a zsírszövetek, megnyílt a légcső és nyelőcső, és csontok egy része is kettévált. A vér a tüdőből kirobbanó utolsó, kétségbeesett lélegzetvételnek köszönhetően vörös párafelhőként távozott az idős férfiből. Botond, akár egy táncos félre lépett, hogy a kilövellő vér ne szennyezhesse be a ruháját.

Normális esetben a zsűri, a neki nem tetsző produkciót teljes egyetértésben leszavazta. Erre most nem volt mód, mert a produkció annyira zsigeri volt, hogy nem teljesen tudtak úgy reagálni, ahogy egy perce még gondolták, hogy reagálni fognak.
Orália, ahogy feltört a férfi torkából a vér, kilépett a rendszerből. Simán és zökkenőmentesen repült a teste a székéből a padlóig. Elájult. Az orra betört a becsapódás pillanatában és sosem lesz utána már a régi, habár a sztárplasztikai-sztársebész megtesz majd érte mindent. Oráliát fél évvel az adás után Mrs. Röfinek kezdik gúnyolni.

Melange a korábban tologatott papírjait gyorsabban hányta telibe, mint ahogy Orália a földre került. Mikor megszabadult a korábban a művész büfében megvásárolt teljes kiőrlésű zsemléből készített, valódi vajjal megkent és egyenesen Franciaországból, hűtőkocsiban szállított felvágottal telepakolt két szendvics maradványaitól, küldött utána még egy kis epét is, amelynek keserű sötétjét nem oldotta fel a korábban elszopogatott két üveg mentes ásványvíz sem.

Látnoki Bori most Nomen est Omen hatalmasra tágult szemekkel nézte a színpadon mind nagyobbra duzzadt vörös tócsát és közben remegett, akár egy riadt nyuszi. A két műsorvezető látott csak rá az arcára és később, amikor túl voltak az egészen, megbeszélték, hogy az volt az a pillanat, amikor Bori agytevékenysége el levitált a mesebeli senki földjére és a mai napig nem is tért vissza. Persze ugrott a Dubai felkérés, ugrott a karácsonyi szuper koncert és ugrott egy zsíros lemezszerződés. Borit a családján kívül hátrahagyták az emberek és szerencséje volt, hogy korábban olyan intenzíven dolgozott a zeneiparban, mert így mostanra maradt annyi pénze, amelyet az ápolására lehetett fordítani. Testvérei még igyekeztek az esetből annyi pénzt csinálni, amennyit jó érzéssel lehetett. Egyikük megpróbálkozott az énekesi karrierrel. Később pornóiparban helyezkedett el. Szép sikereket ért el.

Arnold, az ötvenes színész, korát és testi adottságait meghazudtolva, szinte kecsesen ugrott fel székéből, mikor a kés átvágta Statham nyakát. Elviharzott az öltözője felé és ebbe a műsorsorozatba már nem is tért vissza. Kezdetben szerződésszegéssel akarták megvádolni a producerek, de miután Bori állapota felülírta a korábbi megállapodásokat és a nézői nyomás is megnövekedett, inkább hagyták a fenébe az egészet és beszüntették az adott sorozat további felvételeit.

Kolompár Statham életét az első percben ledermedt, később hatalmas elánnal beviharzott biztonsági erők sem tudták megmenteni. Botondot egy gorilla páros lábbal terítette le. A fiatalember később beperelte a produkciót és nyert is egy kártérítési pert a törött bordáiért. Teczár úr édesapjának legalább akkora befolyása volt, mint a producerek összességének vagy legalábbis, mint egy egykori, római patrícius. Elegendő hatalom, elegendő pénz.

Azonban a médiatörténeti robbanás mégsem teljesedett ki maradéktalanul.

Az előadott performansz nem kerülhetett adásba…

A fura nevű Kolompár Statham – a szülők figyelmét korábban felhívták, hogy a Statham nem keresztnév, hanem vezeték név, de hajthatatlanok voltak és a később sokfeleséges apukát végül így anyakönyvezték – hat felesége és negyven gyermeke alig két év alatt élte fel a kialkudott fejpénzt.

(Egyes szavak helyesírása nem felelt meg a word szerkesztőnek. Behelyezés után a szó helyesírása nem felelt meg a google chrome és a blogspot szerkesztőjének. konkrét példa: porfolió, portfólió. Ezért néhány szó leírása lehet, hogy baszni fogja a szemed, de le se szard!)

A történetben szereplő figurák kitaláltak és elnagyoltak, sőt, több különböző celebből lettek összegyúrva. Megsérteni senkit sem akartam, ugyanakkor, némi pikírt kiemelés szükséges volt, hogy a történet közelebb álljon a mondanivaló lényegéhez.

Miló, ha nem tetszik... írj jobbat!

Veszettek-krónikája: 1. Fejezet: Egy

Veszettek-krónikája

1. Fejezet

Steven Cup, a remete – Hajnali látogató – A kisváros elnémult

Egy

Steven Cup Kanadában élt, miután leszerelt a hadseregtől. A katonai illetménye semmire nem lett volna elég, hiába volt közel húsz évig a tagja egy elit egységnek. Ez így nem teljesen igaz. Az illetmény, ha az ember viszonylag fiatalon visszavonul, nem tart ki a nyugdíjiig. A nyugdíj pedig nem főnyeremény. Cup abból élt meg, hogy a megtakarításait három olyan cégbe fektette be, amik nagyon sok profitot hoztak. Egyik rövid időn belül, a másik kettő hosszú távon. Egy marketing cég, egy elektronikával foglalkozó vállalat és egy jacht gyártó vállalat. A marketing cégen öt éven belül közel kétszáz ezret keresett. Akkor úgy érezte, ideje kiszállnia és túladott a részvényeken. Több, mint elég profittal. A másik két csomag részvényei évente közel húszezer dollárnyi hasznot hoztak számára. Ehhez hozzájött a két regényének a bevétele is, amiket katonai tapasztalataiból vetett papírra. Az egyik regényből – „Lencsén keresztül” volt a címe – a közeljövőben televíziós sorozat fog készülni. Ez volt a terv. Ez további ropogós dollárokat jelentett.

Cupnak így nem nagyon volt gondja a pénzre. Várta a hívást Hollywoodból, hogy elinduljon a forgatás, melyen részt fog venni, mint tanácsadó.
Nem szó szerint, hisz Cup azért volt remete, mert elvonult a világtól. Csak leheletnyire persze.
Cup tanyája a kanadai Snow Lake-től nyugatra helyezkedett el, alig tíz mérföldre. Jobb időben egy kiadós sétányi távolság, bár, Snow Lake körzetében a jobb idő kimerült a nyári húsz fokban. Az számított kánikulának. Cup tanyája beleért a Grimm erdőbe. Ahová a kőből és fából épült házát felhúzták, az a viszonylag gyéren benőtt erdőszélre épült. Öt perc séta viszont már elég volt ahhoz, hogy az ember Kanada egyik legsűrűbb erdejében bolyongjon.
Cup várta a telefonhívást, annak ellenére, hogy nem volt saját készüléke.

A városban lakott Pope Hodgskins, egy megcsömörlött lelkész, aki visszavonult ugyan a világtól, de nem annyira, mint Cup. Pope Snow Lake City-ben lakott, egy üresen álló templomban, amely valláson kívül sok egyéb funkciót betöltött a városban. Több karitatív szervezet használta az épületet lerakatként, Pope pedig amolyan mindenesként vigyázott a behordott holmikra. Ezen kívül egyik feladata volt, hogy tartotta a kapcsolatot a külvilággal azok helyett, akik inkább visszavonultak a Grimm erdő fái közé, kissé elvonulva a városból. Mint Cup, akinél az összes technikai holmit egy öreg laptop jelentette, (a telefonról később) amelyen lekopogta a két regényét. A készülék nem volt hálózatra kötve és az a néhány program, amelyet tárolt rajta és segítette az írásban, már a készülékkel érkezett.
Cup nem használt sem televíziót, sem mobilt. Megtehette volna, de nem tette. Azért vonult félre, hogy elbajmolódjon a gondolataival. Hodgskins intézte a telefonjait is. Cup egy nyomtatott lapon leadta azok listáját, akiktől hívást várhat és Pope fogadta ezeket. Felírta, ami kellett és amikor Cup két hetente bejött Snow Lake City-be, átadta neki az üzeneteket.

Nem túl gyors módszer, főleg Hollywoodi mércével nem, de amikor megállapodást kötött az egyik producerrel – az illető bérelt kocsival jött a repülőtérről, egészen a házáig, hogy megbeszéljék a jövőt, miután kijött a regény – aki érdekelt lett a sorozatban, ezeket a formaságokat Cup előre kikötötte, hogy a továbbiakban ebből ne legyen sértődés. Kezet ráztak rá. Ez az jelentette, hogy ha Cup-nak hirtelen mennie kellett volna, akkor vagy kivárják, míg a városban megkapja az üzenetet – ami olykor akár két hét is lehet – vagy követve a producer kálváriáját, érte küldenek valakit, aki majd magával viszi. Ebből is kiderült, hogy sokkal inkább szorultak ők rá a remetére, mint ő rájuk, hiszen nem éhezett és nem látott semmiben szükséget. Élte a remeték nyugodt életét.

Az egész napi program közel négy éve kialakult rutinból állt.
Ébredés után – hajnali hat – megetette három disznóját. Nem volt rájuk szüksége, viszont, ha kiült a tornácra olvasni, megnyugtatta a röfögésük. Eddig egyet vágott le, tavaly, és azt sem élvezte. Szükséges volt. Az állat kíváncsiságában valahogyan beszorult a kerítés lécei közé és csülkét törte. Fene tudja, mire volt olyan nagyon kíváncsi. Szerencsétlen mozdulat volt, sok visítással. Cup kiszabadította a végtagot, mire később, miután megvizsgálta Dr. Moses, az egyetlen állatorvosuk, keresztet vetett, ami a neve alapján furcsa mozdulatnak tűnt tőle.
- Legjobb lesz, ha levágod, Steve! Ennek a cocának már annyi. Sülni kíván.
- Nem vagyok oda a disznóvágásért.
- - Hidd el, a csülke már nem lesz a régi és sokkal zajosabb lesz a pára, mint korábban. Ha rám hallgatsz, idén karácsonykor malacsültet fogsz enni. – és ezzel elintézettnek is vette az öreg a dolgot.

Cup az etetés után letakarította az ól valamelyik sarkát. Néha az egészet, de inkább csak negyedenként. A trágyát és a komposztálható maradékokat kivitte az ól mögé, ahol télálló zöldségeket termesztett. Csupa olyasmit, ami igénytelen volt a gondozásra. A Grimm erdő Kanada egyik legcsodálatosabb területe volt, viszont alkalmatlan igazi kerti munkára. Ami megtermett benne, főleg gumós holmik, azokat Steven nem is mindet ette meg. Ennek ellenére jó cserealapnak bizonyultak a városi piacon. A tökjeit szinte utolsó darabig elcserélte olyasmire, amit nem tudott a száraz földben megtermelni magának.

Dél körül elkészítette az ebédjét, frissen és sosem sokat. Néha alig annyit főzött, hogy maradjon egy egyszerű kis vacsorára való adag is. Ha nagy ritkán többet főzött, akkor apró edényekben kiporciózta és lefagyasztotta, miután lemosható filccel a tetejükre írta a tartalmukat. Ezeket nagyon ritkán ette meg végül, így, amikor elég összegyűlt, előfordult, hogy kiolvasztotta mindent és ment a disznóknak. Azután kezdődött elölről. Ebéd után körbejárta a tanyát, ellenőrizte a házat, az ólat, a két gazdasági épületet. Kívül-belül. A kisebbikben tartotta a hűtőit, amelyben sok hónapra elég húst és egyebet fagyasztott. Nagy szenvedélye volt a karamellás fagylalt és karamellás desszertek, amiknek külön fagyasztószekrénye volt. A helységből nyílt egy alig két négyzetméteres helység, amelyet úgy alakított ki, hogy átjárja a hideg, ellenben gyíknál nagyobb állat ne tudjon besurranni. Még egy mosómedve sem. Ebben a helyiségben tárolta a szárított és füstölt húsokat. Az épület másik oldalán egy dupla nagyságú szobában sorakoztak a konzervek a polcain, a betonozott alapon pedig főleg ásványvizes kartonok sorakoztak takarosan.
Hetente egyszer kitakarította a kisebb épületet. A nagyobb gazdasági épületben tartotta a terepjáróját, egy négykerekű terepmotort, egy megkímélt fűnyírót és a falakon sok száz barkács holmit, amikkel akár új gépjárművet tudott volna építeni. Ezt az épületet havonta tette rendbe, mert bár sok hasznos tárgyat halmozott fel a falakra szerelt polcrendszerre és tartó táblákra, viszonylag ritkán kellett használnia őket. A kocsiját negyedévente elvitte a legközelebbi nagyvárosba generáloztatni, a motort ritkán használta a fűnyírót meg sosem. Ha végképp úgy érezte, elburjánzott a gaz a ház körül, kiengedte a disznókat, hogy túrják szét, amit találnak. Szökésüket meggátolta a kerítés, ami szabálytalanul elkerítette a tanyát a főleg fenyőkből álló erdőségtől. Az előző tulajdonos emelte, és vagy harminc éves tákolmány lehetett, ami azért nem esett szét, mert ebéd után arra is volt ideje, hogy végigjárva ellenőrizze, hol kell befoltozni, illetve kicserélni pár cölöpöt, lécet rajta.

Cup délután vagy írt, vagy olvasott. A városka és a közeli nagyváros is üzemeltetett könyvtárat illetve egy antikváriumot. Cup néha - mikor generáloztatta a kocsiját - nem várta meg, hogy kicseréljék az olajat, vagy megmérjék a kerékben a nyomást, hanem átsétált a könyvesboltba és hosszan válogatott a könyvek között. Szórakoztató irodalom, ismeretterjesztő könyvek és történelmi írások. Néha önéletrajzok vagy valami könnyedebb. Nagyon ritkán képregény. Néha pedig anyag az írásaihoz. Többen igyekeztek tudtára adni, mennyit segítene neki az Internet bekötése, ő mégis rendre elvetette az ötletet.
Estig olvasgatott vagy elvégezte a házimunkát. Mosott, vasalt – három ingét részeltette ebben a kegyben, így ez nem számított nagy tevékenységnek – pakolgatta a polcokat, játszott Risky-vel a vajsárga labrador retriever szukával. Nagyon jól elszórakozott magában így. Néha este feltett egy régi lemezt, töltött magának egy narancslevet – az alkoholt nem bírta – és olvasott, míg Risky a lábaira feküdt és összegömbölyödött. Jól megvoltak így öten. Plusz Sarah...

Risky-t havonta elvitte Dr. Moses-hez, és arra is volt példa, hogy a doki jött ki hozzájuk látogatóba. Ilyenkor mindig megnézte a malacokat is. Az elmúlt két évben csupán egyszer kerülték majdnem el egymást, ám Cup bekötőútjának végénél, ahonnan már csak az ő portájához lehet behajtani, egymásba futottak.
- Nem sokon múlott, doki. A nagyvárosba indultam.
- Szerencsére elértelek. Megtennél nekem valami szívességet, ha beérsz?
- Persze. Hozzak ellátmány medicinából?
- Igen. Odaszólok nekik, hogy mész. Mandy Briess neked is kiadja, amit kérek. Talán alá kell valamit írnod, de majd fizetek én nekik, utólag. Csak hozd el nekem, amit odaadnak.
- Nem lesz gond, doki. Nem tudom, mikor érek vissza, lehet csak holnap viszem át neked Snow Lake City-be.
- Üdvözlöm az özvegyet. – mosolyodott el az öreg.
- Átadom, doki. Legyen jó.
- Legyél jó. – búcsúzott az állatorvos és visszafordult a kisvárosba.

Cup időről időre meglátogatott egy negyvenes vállalkozó asszonyt a nagyvárosban. A nő fiatalon veszítette el a férjét, hónapokkal az esküvőjük után. Soha többet nem húzott gyűrűt az ujjára. Aki ismerte, özvegynek becézte. A háta mögött. Egy éttermet vezetett és ő vetett szemet Steven-re. Steven úgy vélte, mert halványan emlékeztet az elhunyt férjére. Az étterem falán lógó egyik-másik családi fotó tanúsága szerint. Nem bánta, hogy így alakult. Sarah sosem tévesztette el a nevét, amikor elélvezett szeretkezés közben és így rendben is voltak. Steven-t nem érdekelte a hasonlóságuk pszichológiája, amíg az asszony nem érezteti vele, hogy ő egy pótlék.

A randevúikat volt a legnehezebb összehozni, Steven makacssága miatt. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy nem használ mobiltelefont. Valójában eldugva feküdt egy készüléke az íróasztal fiókjában, lemerülve, aksival együtt, körbetekerve a kábelekkel. Nem lustaság miatt nem töltötte fel. Így érezte magát jól. Megbeszélték Sarah-val, hogy a zöld keretes táblát rakja olyankor ki az étterem elé, amikor van kedve találkozni Steven-nel. Ha nem ér rá, akkor a kék szegélyű megállító táblát tette ki. Egyetlen alkalmazott sem jött rá a színkód értelmére. A táblát Sarah tette ki nyitáskor. Volt, hogy napközben gondolt egyet és akkor (atyaisten, most jött meg...) kicserélte. Ez alig fordult elő az elmúlt három évükben. Többnyire Steve aludt az asszonynál. Ritkán előfordult, hogy Sarah autózott át vele a tanyájára, - ragaszkodott hozzá, hogy külön kocsival jöjjenek, nem azért, mert tartott a rossz nyelvektől, pusztán praktikusságból - ahol először őszintén meglepődött, mennyire rendet tart a férfi. Tisztelte azért, hogy nem egy disznóólban fogadta. Még akkor is, ha volt a háztól pár méterre egy igazi, a hozzá tartozó szagokkal, hangokkal.
Ha Sarah jött át hozzá, akkor általában vasárnap volt. Steven-nek nem kellett színekkel bajlódnia. Vasárnap az étterem csak délután nyitott ki, kettő után és nyolcra be is zárt. Vasárnap, itt a hűvös hegyek tövénél, az emberek otthon húzták magukra a takarót és kvíz műsorokat néztek. Vasárnap pihentek, hiszen hétfőn reggel nyolctól elindult a mókuskerék. A nagyvárosban főleg favágók laktak. Kétkezi munkások, meg ami hozzá tartozott. A nagyváros nagyon régen élt az erdőből. Egyetlen változást az hozott, hogy mind tovább tartott az út a kitermelési szektorhoz.

Néha Steven is vállalt némi erdei munkát. Néha meg csak szórakozásból kiment a melósok közé, nézni, ahogyan dolgoznak. Előfordult, hogy hatalmas termoszokban teát vitt (egyenesen Sarah étterméből) nekik és akkor állított be, amikor éppen ebédeltek. Néhányukat névről is ismerte.

Steven jól érezte magát így. Arra gondolt, hogy vagy itt öregszik meg, egyedül, vagy végül Sarah gondol egyet és bekvártélyozza magát mellé és akkor, ha biológiailag még lehetséges, talán lehet egy gyerekük. Ehhez azonban Sarah-nak hamarosan döntenie kell, hiszen a napokban töltötte be a negyvenet. Negyven felett meg… hát, nem biztonságos a gyermekvállalás, az biztos. Steven hallott a városban némi bulvár híreket – főleg ha ebédelni ment be valahová – és tudta, hogy ritkán akadnak kisebb csodák, amikor negyedik ikszes asszonyok lesznek állapotosok. Viszont ebben a kérdésben Sarah fog dönteni, ha eljön az ideje. Az biztos, hogy Steve hajlott az felé, hogy nem lenne ellenére.

Akim Rasha vírusa hat órán keresztül fejtette ki áldatlan tevékenységét az emberiségre. Ezalatt a hat óra alatt Steven Cup még a laptopját sem kapcsolta be. Nem mintha számított volna, hiszen a készüléket nem kötötte egyetlen hálózatra sem. Mindez egy pénteki napon történt.

Vasárnap este Cup végzett egy krimivel és a hűtők leltárával. Összeírta, miket kell majd vennie a következő héten. Nem feltétlenül holnap, ám valamikor a héten. Risky nyugtalanul ténfergett a házban, össze-vissza tologatva a rongyszőnyegeket, amik otthonosabbá tették a fenyőből ácsolt padlózatot. A ház alapját nem beton képezte, mint a gazdasági épületeket. Fából készítették, beton szegéllyel ugyan, ám középen szabadon hagyva. Egy pincehelyiséget is sikerült kialakítani az előző tulajdonosnak. A pince volt az egész tanya legelnagyoltabb része. Ennek felújítására még Steven is kevés energiát fordított. Az ok elég profánnak hangzott. Egyszerűen nem használta. Ez azonban nem volt teljesen igaz. Néhány fegyvert tartott itt, amiket még a hadseregben töltött idejében szerzett meg. Mindre volt engedélye, ettől függetlenül nem látta értelmét, hogy valahol szem előtt tartsa őket a házban. Egyetlen vadászpuskát tartott a kandalló felett a falon. A hozzá való töltényeket pedig a konyha egyik fiókjában. Sosem volt rá szükség.

A pince lejáratát egy hatalmas pamut rongyszőnyeggel takarta le, amit Risky most idegesen rágcsált. Sosem látta korábban ilyen izgatottnak a kutyát. Mikor elunta, hogy nézze, mit szenved össze az állat a házban, kiengedte a szabadba. Risky inkább volt szobakutya, termete ellenére, mint házőrző, ennek ellenére a ház mellett, a tornác alá kialakítva várta egy kutyaól, ha úgy gondolta, körbejárja a birodalmukat és nincs kedve visszamenni a melegbe.
Steven utána nézett, miközben a kutya kiszaladt az éjszakába. Ha később be akar jönni, majd jelezni fog, apró vakkantásokkal. Akkor majd Steven összeszorítja a fogait és lejön érte az emeleti hálóból, hogy beengedje. Talán meg is korholja kissé, ha felébreszti.

Lefürdött – a meleg vízre költötte a legtöbbet, mióta ide költözött – és magára húzta a takarót. A Bojler halkan pattogott a fürdőszoba mögül. Dupla rendszer, profi kivitelezés. Arra nem volt módja, hogy egyenesen meleg vizet vezessen be csatornákon keresztül, mert a közmű ennyire kint már nem vállalta a kiépítést. Snow Lake City-nek volt ugyan meleg vizes rendszere, ami idáig nem ért el. Nem lett volna gazdaságos. A fürdő azonban belső rendszerrel működött és egy része visszaforgatásra került a radiátorokba. A víz másik fele egy szűrő rendszerbe került, és lehetett a mellékhelyiséget üríteni vele, meg mosogatni. Tökéletes rendszer, ha az ember nem iszik a csapból. Amivel a rendszer nem birkózott meg, az ment egy emésztő rendszerbe, amelyet rákötöttek az öntözőre és gazdasági épületekre. A végállomás egy hatalmas gyűjtőtartály volt a föld alatt, elektromos biztonsági relével, ami előre jelezte, ha szükség van a szippantókra. Rendszer a rendszerben.
A vidéki élet rákfenéje. Néhány kényelmi szempontból lejjebb kell engedni a személyes kényelmi listán vagy mélyen zsebbe kell nyúlni.

Miközben a világ megbolondult, Steven Cup alig tíz mérföldre a Kanadai Snow Lake City-től, a fal felé fordult és hagyta, hogy elnyomja a megérdemelt álom.
Vasárnap este volt, két nappal Akim Rasha akciója után.

folytatása következik...

Veszettek krónikája - előszó

Veszettek krónikája

Előszó

Akim Rasha osztályelsőként végezte el a MIT elektronikával foglalkozó szakát, majd kísérleteit tovább vitte a pszichológia irányába, amire a hadsereg is felfigyelt. Kísérleteit támogatni kezdték, cserébe egyelőre annyit kértek, hogy találjon olcsó módszert az ellenséges kémek kivallatására. Akim nem érzett ellenérzést a megbízatás iránt. Gyorsan dolgozott, kevés asszisztenssel, felesleges költségek nélkül. Kísérletei három éven belül komoly eredményeket hoztak. Azután Akim Amerikában született fiatal élettársa az esküvő előtt vezetés közben agyvérzést kapott, letért az autóútról és az árokba fordult. Közös gyermeküket megvédte a biztonsági öv és a légzsák, viszont az autó borulása közben a szíj rosszul illeszkedett a kislány testére és eltörte a nyakát. Anyuka és kislány együtt halt meg a balesetben.

Akim átesett a kötelező pszichológiai teszteken. Teljesen feleslegesnek bizonyultak, hiszen ő maga is a pszichével, lélekkel, érzésekkel foglalkozott. Az őt ellenőrző két szakembert, akik azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Akim alkalmas e a feladatainak elvégzésére és kísérleteit folytatni, simán kijátszotta. Pedig Akim nem volt jól.
A hadseregnek végzett kísérletet végül kiterjesztette és a lebukást kockáztatva, tesztelni kezdte. A célja nem volt más, mint a totális őrületet létrehozni. Az őrületet, amely benne már táptalajra lelt.
Néhány hónap labormunka után készen állt, hogy digitálisan támadást intézzen a világ ellen. Mire az illetékesek rádöbbentek, hogy valami nincs rendben, késő volt és elszabadult a pokol.
Akim közel hat órán keresztül küldte a kísérleti impulzust szervereiknek és átjátszó tornyaiknak köszönhetően az éterbe. Akim gyakorlatilag megfertőzte az Internetet és a telefonhálózatokat. Programja hat egész órán keresztül fertőzte az embereket a képernyőn és telefonokon keresztül. Háromszintű jelet küldött, amely egyrészt tudat alatt befolyásolta a befogadót, akár hang, akár kép útján. A hat órás időintervallum alatt, akik tévét nézet, használta az Internetet vagy telefonhívást fogadott okostelefonján és belehallgatott vagy nézte azt, megfertőződött. A fertőzés lappangási ideje körülbelül hat kerek óra volt.

A hadsereg illetékes osztálya mire észbe kapott volna, tehetetlenségükben egyetlen, rossz döntést hoztak. A döntés eredményeként Akimra törték a labor ajtaját és mivel a két katona, aki a feladatot kapta, nem volt felkészülve, milyen ellenállásra számítsanak az egyébként csendes kutatótól, idegességükben beleeresztettek huszonnyolc lövedéket, amelyek közül egyenként csupán három nem volt halálos.
Miután az akció csúfos kudarcba fulladt, igyekeztek a tüzet megkésve oltani. Lekapcsolták a labor áramellátását. Addigra feleslegesen.
Akim Rasha programja körbefutott a földbolygón és eljutott nagyjából mindenkihez, aki civilizált környezetben élt. Elég volt egyetlen adótorony és lett légyen az adott terület bármennyire lakatlan, ha egy valaki éppen a telefonján babrált, akkor a fertőzés eljutott hozzá is.
Rasha kísérlete nagyjából a föld lakosságának 60%-ban „kiégette” a befogadók agyát.
Volt azonban egyetlen pozitívuma is a kísérletnek: Miután a laborban kikapcsolták az áramot, a program kifutotta magát és bárki is kapta el a veszettséget, azt semmilyen formában nem tudta továbbadni. Hát nem remek?