A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 8., szerda

Blog: Elkorcsosult filmes blog-kultúra


Blog: Elkorcsosult filmes blog-kultúra


Nagyon hamar eljutottunk idáig. Még az én életemben. Szégyen.
Emlékszem még, gyerekkoromban, mikor remegő felvételű videó kazettán adogattuk körbe a féltve őrzött felvételeinket, hasonlóan remegő kézzel. Amikor legtöbbször akkor tudtuk meg, hogy készül egy nagy dobás, hogy hozzájutottunk a kalózkópiához. Néhány magazin és egy-egy tévéműsorban ejtettek szót a friss mozikról és sokszor éves csúszások is előfordulhattak, hiszen nem volt Internet, amin keresztül lehetett szuszakolni az anyagot Berlintől Timbuktuig.

Azután mikor végre felszabadultunk a világhálóra, hirtelen mindenki, akiben kicsi kis affinitás is lakozott a filmek szenvedélyével kapcsolatban, az ilyen-olyan formában tartalmat kezdett gyártani, hogy terjessze az igét. Pl. olyan formán, hogy a számáéra kedves témákról specifikus tartalmat épített fel, így megosztva örömét másokkal. Ezekben az időkben – 2000 körül – számtalan fiatal és öregebb blogger kezdett olyan filmes oldalakat indítani, amelyeket vagy informatív tartalma miatt volt érdemes olvasni, vagy, mert mások szemén juthattunk olyan információkhoz, amik szélesíthették látókörünket a filmkészítés univerzumán belül. Kínai manga, szamurájfilm, horror, művész filmek, trash. Mindenki találhatott kedvére valót. Egyedül talán az oldalak fellelése jelenthetett némi problémát, mivel magukat ritkán és nehezen tudták megreklámozni, ezért olyan volt, mintha hímes tojásokat dugtál volna el a kertben és egyesével kutattad fel őket.

A blogoknak teret engedő platformok szépen lassan elkezdték célorientálttá tenni a készítőket. Meglibbentették, hogy a tartalomszolgáltatásért, ha mondjuk reklámokat is kihelyeznek oldalaikra a cikkek mellé és a reklám elér az olvasóhoz, némi aprópénzzel vagy egyéb megfoghatatlan szolgáltatásokkal kibővíthetik a készítők érdeklődését.
Az ügyesebb platformok talpon maradtak és kooperálni kezdtek nagyobb netes szolgáltatásokkal, hogy végül eljussunk oda, ahol most tartunk.

Mostanra már nem a tartalom a fontos az időközben életben maradt filmes portáloknak, hanem, hogy az egymondatos cikkekkel kattintást generáljanak, azaz olvasókat szerezzenek a reklámok megtekintéséhez. És ez borzalmasan szomorú és frusztráló.

Tíz éve a legtöbb írás, amit találtam szörfölgetés közben, informatív volt és releváns. Ezzel szemben manapság olyan haszontalan és valójában érdektelen témák köré építenek fel néhány mondatból álló koholmányokat, hogy elkeserítő. Mindezt ráadásul olyan oldalak, akiknek korábban élvezet volt munkásságát követni, míg ma már azon is elgondolkodom, hogy megéri-e követni őket?
Néhánynak azt hiszem, elengedem a kezét. Ezt pedig én sajnálom a legjobban.

Tudom már egy ideje, hogy a film biznisz egy felfújt üzleti ág, amiben minden morzsa „hír” dollárt teremtő erő, nem véletlenül élnek meg a pletykalapok is, melyek tartalma, címéből adódóan is megkérdőjelezhető. A bulvár irodalom (Kissé úri kifejezés valamire, ami alig ér valamit.) mostanra szinte már-már a fantáziabirodalom részét képezi, hiszen számtalan esetben derült ki a rajta keresztülvonuló anyagokról, hogy a valósághoz sok közük nincs, illetve, az információ nem azoktól ered, akikről szól, hanem szomszédoktól, ismerősöktől és így megkérdőjelezhető információ. Plusz, akik papírra vetik, sokszor képtelenek tárgyilagosak maradni és jelentős részben teszik már hozzá a saját elképzelésüket is.

Azonban a „pletyka” veszélyes fenevad. Pszichológiai oka van, hogy az átlagember szomjazik rá és ha beszerzését csak silány minőségű tartalmat gyártó firkálmányokból lehet beszerezni, akkor biztos lehetsz benne, hogy lesz aki onnan be is szerzi azt. Azután pedig a kisebb csoport, amelyik innen magába szívta a selejtes anyagot, készséges, szájhagyomány útján terjeszti azt tovább a többség felé. Nem véletlen tehát a kifejezés: pletykalap.

A közösségé oldalak pedig, habár valószínűleg nem ezt a lehetőséget emelnék ki első sorban, ha használatukról szó esik, mégis, tartalmuk tetemes részét ezek a hírek teszik ki. Ezt pedig a korábban említett reklámozás, kontra jutalmazás rendszerrel gyakorlatilag táplálják is.
Így jutottunk el a mához, ahol a korábban kedvel filmes portáljaim olyan használhatatlan cikkekkel rabolják a drága időmet, minthogy, egy példát ragadjak ki, ami tökéletesen rámutat a problémára: Kiderült, hány perces lesz a Marvel mozi záró-darabja!
Látod a problémát?

A probléma itt az, hogy ez az információ nem ér meg egy cikket, kattintást és olvasást. Ez, húsz éve, maximum egy kis színes csíkként jelent volna meg egy filmes oldal „friss hírek” rovatában. Mert egyetlen mondat az egész, nem több.
Felmerült már bennem az is, hogy az információ, azon kívül, hogy totál lényegtelen nagyjából a moziba járó emberek 100 százalékának, simán a címben is szerepelhetne: 119 perces, azaz két órás lesz a Marvel sorozat lezáró része.

Ehelyett, mutatom, körül-belül mire számíts egy ilyen cikkben:
„A Marvel stúdió vezetője, Robert Tiktok egy eheti sajtótájékoztatón bejelentette, hogy várhatóan az előzetes vágások után, ha a tesztközönség nem szól közbe, a karácsonyra bemutatásra kerülő „Vérplazma” című Marvel mozifilm 119 perces lesz a vágás után. Tiktok még hozzátette, hogy a rengeteg akció miatt hamar elrepül és reméli, akik megveszik a 12 literes currys csirke ízesítésű pop corn, nem felejtik megenni azt, miközben a látványvilágtól leesik az álluk! Leesett állal meg nehéz enni, mint tudjuk.”

Nos, ennyi kb. egy ilyen cikk. Találtál benn olyan lényegi információt, ami nem puszta idő(d) rablás(a)?

Szerintem semmit.

Gyerekkorodban az történt volna, hogy az amerikai bemutató után három hónappal egy remegő felvételű videokazettán megkaptad volna a padtársadtól kölcsönbe, hogy este nézd meg, de holnapra hozd vissza. És te hasonlóan remegő kézzel vetted volna át.

2019. március 13., szerda

Blog: Andy Vajna mellőzése

kép: ujkor.hu


Ha nem számolom a főbb díjakat az Oscar gálán, akkor az, ami miatt várom az egész francot, kövezzetek meg, de a szomorú kisfilm, amelyben melankolikus zenére átfutják az elmúlt év filmes hírességeit, akik ezután az égi filmpalotában szórakoztatják a nagyérdeműt. Egyfajta morbid kíváncsiság lehet ez tőlem, vagy csak egy pár perces megemlékezés azokról, akiket kedveltem, hisz a film világának fontos tagjai voltak és sokat bizony ismertem is és egyet-egyet megkönnyeztem.
2019 februárjában pedig tudtam, hogy minket, magyarokat érintő híresség is érintett lett, hiszen a filmművészet egyik fontos pápája és papája hagyott itt minket, a megosztó személyű Andy Vajna.

És én tudtam, hogy egy magyar embert fogok látni a kisfilmben. Olyan valakit, aki életében munkásságával nem egy remek pillanatot okozott nekem és több millió filmkedvelőnek. Összeszámolni sem tudnám, hogy a kezei között átfolyt filmes munkák megtekintésére mennyit órát áldoztam fel életemben, de ha csak néhány cím ugrik be hirtelen - Rambo sorozat, Vörös zsaru, Emlékmás, 13. harcos - már akkor is hetekről beszélhetek, nem csupán néhány napról. Csak a 13. harcost láttam vagy 25-30 alkalommal...

Felvételről néztem meg először a kisfilmet, egy youtube videón, ami gyakorlatilag ki lett emelve a gálából és nem hittem a szememnek. Rögtön utána letöltöttem a rendezvényről készült felvételt és megkerestem az aktuális rést, hogy újra nézzem. Nem hittem el!
Andrew G. Vajna egyszerűen ki lett hagyva/felejtve a kisfilmből!

Tudom, én vagyok a hülye, de személyes sértésnek vettem, még úgy is, hogy a politikai nézetemet nem keverem bele. Mellesleg nem vagyok olyan piti, hogy pont azt belekeverve érezzek kielégülést, mint oly sokan, hogy a "magyar mikulás" becenévvel is illetett filmes kimaradt egy filmes körökben igenis fontos pillanatból, legyen az poszthumusz akár. Igen, nem vagyok olyan piti, mint azok az emberek, akik pl. nem szavaztak meg díszpolgárságot egy Bálint gazdának, mondván, nem párt-közeli.
Mint filmbarát és filmkedvelő, vagyok egyben olyan nacionalista is, hogy úgy érezzem, ha valakinek helye lett volna a filmeseinket képviselni abban a rövid búcsúztatóban, az igenis Andy Vajna.
Gondolhatod, hogy egy majom vagyok, de állítólag olyan nevek is felszólaltak nemtetszésüknek ezzel kapcsolatban hangot adva, mint Schwarzenegger, szóval, ha szerinted csak kaffogok ez ügyben, akkor ugyanezt gondolod magáról a Terminátorról is, márpedig, legyél bárki is, hozzá képest egy kis senki vagy, ezt tudjad! :)
Ha itt megkérdeznéd, hogy ki az a Schwarzenegger, akkor ki is állítottad a saját szegénységi bizonyítványodat... Akkor is ha Vajnáról kérdezed ugyanezt. Mondjuk, akkor nem is értem, miért olvasod ezt a blogot...?

Szóval, lement a pár perc, Vajna kimaradt és igen sok filmes értetlenül állt az eset előtt, sokan hangot is adva nemtetszésüknek. Az Oscar gálát lebonyolító szervezet igyekezett mosakodni, ám úgy érzem, ezt a csorbát nem lehet kiköszörülni azzal a közleménnyel, hogy valójában nincs ám elfelejtve a magyar emigráns filmes, hiszen megtalálható mindjárt harmadikként a fotó-összeállításban, melyben a legfontosabb elhunytakat sorakoztatták fel, a filmes eseménnyel kapcsolatos adatlapon.

Most nem akarok persze arra utalni, hogy a montázsba kerültek olyan nevek is, akik közel sem tettek annyit a filmművészetért, mint Vajna, mert pofátlanság lenne, mások kárára becsúsztatni az urat, azonban úgy vélem, ki kellett írnom magamból csalódottságomat.

Nem akarok tippelni, hogy valaki figyelmetlen volt a videó összekészítése közben, vagy tudatos döntés áll a háttérben, ha tudjuk, hogy Andy Vajnának komoly köze volt ahhoz, hogy a sztárrendszert kiterjessze Hollywood a színészeken túl másokra is az iparban, hiszen pont Vajna cége volt az, ami néha horror összegeket fizetett ki akár forgatókönyvíróknak is, lásd. Joe Eszterhas, bár, fontos hozzátenni, hogy a Carolco cégből még a kilencvenes évek előtt kivált, hogy saját filmkészítő céget alapítson és a cége - Cinergi Pictures - készített olyan mozit is, amelynek stáblistáján nem jelent meg a neve, azért elég szövevényes kinyomozni, miben is volt benne a keze és miben nem.

Részemről ezúton is köszönöm neki azt a rengeteg kellemes percet, amelyet filmjeinek megtekintésével töltöttem. Sajnálom, hogy már nem lesz több filmje!
Isten vele!

Oscar gála, te pedig ne csodálkozz, ha ezek után a magyar nézők még kevésbé lesznek rád kíváncsiak. Én egészen biztos nem várok meg veled több hajnalt.

life.hu

2018. december 12., szerda

Sirám a bélszínrolóhoz

Sirám a bélszínrolóhoz

Sirám, persze, hisz sír ám a szám azokért a finomságokért, amikre gyerekkoromból ismerős ízzel a számban, szívesen emlékszem, hogy ahogy felnövék, lassan kiszoruljanak étrendemből, azon egyszerű oknál fogva, hogy mára, alig 20-30 évvel később, nem azt a minőséget jelentik, mint emlékeimben.
Biztos, hogy gyerekkoromban minden jobb volt? - teszem fel a kérdést, amit már annak idején a chio chips reklámban hallgattam, pedig anyám megjegyezte, hogy Karcagon, ahol ő volt gyerek, nem ismerték a chips-et, szóval utálta is a reklámot.

Én sok étel ízére emlékszem... nagyjából. Van, amire halványan, van, amit fel kell idéznie valakinek, hogy a homlokomra csapjak; Tényleg, az de finom/rossz volt!
És van néhány olyan étel, ami egyelőre még - ki tudja, húsz év múlva mi lesz? - beleégtek az ízlelőbimbóimba.
Az egyik ilyen a "bélszínroló".

http://kemenytojas.com

Gyerekként sokat nem tudtam a minőségi ételekről, hiszen nem nyugati országban növekedtem, hanem csak itt, Európa szívében. Mit tudtam én, hogy Amerikában olyan feneségeket kapni, mint kóla és steak?
Persze, kólánk volt, igaz, több ismerősöm megjegyezte, köszönő viszonyban sincs az USA style-jal. Bélszínünk meg nem tudom, mennyire volt, ám amennyire emlékszem, nálunk sosem került asztalra. Apám talán látott párszor, hiszen az akkoriban igen nívósnak számító Budai Arany Szarvas étteremben pincérkedett. Ő, talán tudta, milyen étek az a bélszín, de nekem sokat kellett rá várnom, hogy ezt a tudást magamba szívja. És meglettem volna nélküle. Akárcsak a kacsacomb vagy a homár, a bélszín sem lett a kedvenc ételem.
Amennyire emlékszem, ezt az ételt szinte csak így tudtuk az átlagember közelébe vinni, hiszen akkoriban úri huncutságnak számított otthonra bélszínt venni. Talán, csak ha Tatár Beefsteak készült, akkor látta átlagpolgár konyhája e húst.

Ellenben a bélszínrolóval, amely egy kb. 15 centi hosszú kis csoda volt, amelyet bő olajban sütött ki anyánk és szinte jutalomfalatként kaptuk meg, nagy ritkán, amikor vett egy-egy csomaggal. Többnyire a négy darabos változatra emlékszem, amiből persze sosem volt elég a kis családnak egy tasak. Legalább négyet ki kellett sütni, hogy azután kenyérrel és néha különböző szószokkal vagy hasábburgonyával elégedetten falatorrunk, míg megtelt a bendő.

7-8 percig is sült talán ez a rudacska, amely aranysárgán került ki a szalvétával takart tányérra, hogy azután, ha nem ettük meg azon melegében, szépen sötétbarnára hűljön.
Hogy szerettem az ízét! Pedig gondolhatod, hogy az összetétele inkább kenyérre és nyesedékre hajazott, ám hol voltam még akkor az a tudatos vásárló, aki forgatja a csomagolást és százalékokat meg idegen szavakat vizslat?

Azután kezdtem felnőni és a bélszínroló elkezdett kimaradni. Már több cég gyártotta - korábban azt hiszem egy foglalkozott vele, a Mirelit, de nem emlékszem - és a minősége kezdett komoly kívánni valókat hagyni maga után.
Már a neve is megváltozott, gondolom, különböző törvényi előírásoknak megfelelően.
Kikopott a csomagolásról, hogy bélszínroló, melyet felváltott egy sokkal tágabb fogalom: bélszínes!

Szóval, ha nyelvtanilag értékelném, akkor eddig bélszín volt, mostantól meg már csak amolyan bélszínes... Ami így olvasva kissé gyengébb minőséget feltételez számomra.

http://malackaraj.reblog.hu

Végül, egyszer vettem egy kilós csodát, talán a Metro nagykereskedésben. Amolyan saját terméket.
Aztán, mikor sütés közben kezdett a rudacska szétnyílni, már kezdett sötét felleg gyülekezni a fejem felett, pedig nem is égett le az olaj. Utána, a színe is inkább emlékeztetett a Müncheni vásárban kapható kolbászkák fakóságára és ezen az sem segített, hogy az étel kihűlt. Mert nem igazán barnult be ekkor sem.

Az igazi saller akkor ért, mikor végül enni kezdtem. Az semmi, hogy a kenyértartalma mintha hatványozottan lett volna jelen - elfogyott a fűszer, vagy mi? - és végül sikerült egy akkor mocsingra futnom, amilyet sem korábban, sem azóta nem vettem számba, kivétel abban a pár esetben, amikor még megpróbálkoztam több gyártó "bélszínes rudacskájával".
Volt, amelyiknek minden egyes darabja egy mócsingos rúd volt, hogy - amit ritkán teszek meg - kidobtam a terméket.

Az viszont könnyen meglehet, hogy neked jelenleg az egyik kedvenc falatod egy jó kis bélszínes roló, ketchuppal, friss, szinte meleg kenyérrel. Imádod és tömöd, miközben neked még nincs emléked arról, hogy gyerekkoromban - amikor te talán meg sem születtél - volt egy étel, a bélszínroló, amely tényleg egy igazi csemege volt.

Valami, ami mostanra puszta kellemes emlék, ami nem ér többet, mint egy unalmas blogbejegyzést.

A bélszínrolóról egy remek cikk: Retró gasztró: bélszínroló

2018. február 23., péntek

Blog: Az én öreg Nokiám (2018)

Aki ismer, tudja, mennyire ellenzem a telefonokat. Számomra egy gyűlöletes találmányról van szó. Már akkor utáltam, amikor még alig volt egy házon belül néhány embernek és a szomszédok - mint a "Szomszédokban" - egymáshoz kéredzkedtek át, ha valakit fel akartak hívni. - Doktor úr, kérem, siessen, mert a Döncikének magas a láza...de ne hívjon vissza, mert a Tóthék aludnának én meg tőlük hívtam!
Már akkor utáltam, amikor még nem is tudtam, hogy az én koromban - középkoromban - elterjed majd, olyannyira, hogy már az emberiség fejlődésének a rovására megy, ami a párkeresést illeti. Mert hiába van ezer applikáció, hogy megtaláld az igazit, ha a metrón fel sem nézel a készülékből, miközben veled szemben ott ül az az ember, aki egyébként neked rendeltetett. De minimum egy mosoly után dumáltok egyet és összehoztok egy egy-éjszakás kalandot.
Szóval nem vagyok oda érted, te lefon, hallod?
Amikor például nem dolgozom, leginkább félretettem, lenémítva, hogy ne is lássam, halljam. Mert ha óvatlanul a kezem ügyében tartottam, még elbaszta a szabadnapomat, ha hirtelen elértek rajta, mert valaki más nem ment be dolgozni. Történt ilyen vagy ezer. Csoda, ha gyomoridegem van, ha megszólal szabadnapomon?
Beidegződés.

És még így is volt egy telefon, amely hozzám nőtt. Vagy tíz... tizenöt évre. Magam sem tudom. Egy régi Nokiáról beszélek. Az a fajta, amit feltöltöttél, benn felejtettél a zsebedben és egy hét múlva még tudtál vele telefonálni, mert nem merült le. Az a fajta, amelyiket leejtetted, szétesett, összeraktad és működött. Igaz, a nulláról indultál, mert ismét be kellett állítani dátumot, csengő hangot, lótúrót.

Egy régi, öreg hölgy.
Még anyám osztrák palijától hagyományozódott rám. Aztán teltek az évek és egyre több gyermekbetegséget tudott felmutatni és ismerőseim egyre többen érezték úgy, hogy váltanom kellene, amit hol tanácsokkal erősítettek meg - Baszd ki azt a szart! - vagy szimplán egy nagyobb ünnepre vettek nekem egy új készüléket.
Kezdetben nem sok hajlandóságot mutattam a cserére, ám az idő nem a Nokiának kedvezett.
Az első okostelefonok, amiket helyette kaptam volna, nos, nem tudták azt a magas szintet prezentálni számomra, hogy cserélni akarjak.
Mert úgy gondoltam, jó még az az öreg Nokia.
Nem volt különösebben színes, képet sem csinált és az a három játék elég borzalmas volt- Az egyik közepesen. Azzal játszottam is néha.

A telefonok fejlődtek, az enyém pedig kezdte kimutatni a foga fehérjét. Szinte könyörgött, hogy engedjem nyugdíjba, ami az ő esetében először egy sötét fiók hátsó zugát jelentette volna, azután pedig egy hirtelen ötlettől vezérelt lomtalanítást. Azaz, simán kidobom.
De addig nagyon sok idő - mint írtam, legalább tizenöt év, vagy annyinak éreztem - telt el.
Pont olyanná lett, akár egy szeszélyes, öreg kutya. Az oda-odakap a bokádhoz, mert ahhoz van kedve.
A telefonom pedig néha otromba, máskor nyugtalanító tréfákat engedett meg magának.

Az egyik ilyen tréfája, hogy moziba mentem és kikapcsoltam, miután lenémítottam. Amolyan kettős fedezékként. A film közepén valami gyökérnek megszólalt a telefonja. mikor észrevettem a világító zsebemet az ingemen, rájöttem, hogy én vagyok az a gyökér. Mert a telefonom úgy gondolta, hogy olyan fontos a hívásom, hogy bekapcsolta magát, épp csak egy másik csengőhanggal, mint amit beállítottam és eleve megszoktam. Nem csoda, ha eltartott vagy tíz másodpercig, mire észrevettem, hogy én csöngök. Anyáztam is magamban, de mivel a mobiltelefon is egy apró kis számítógép, el kellett fogadnom, hogy szó szerint, amilyen problémát csak el tudsz vele kapcsolatban képzelni, azokat az mind tudja is bemutatni.

A másik kedvencem, a hangbeállítási fiaskója. Ha lenémítottam megszólalt, ha nem volt lenémítva, csak a képernyő villogása jelezte, hogy hívnak. Máskor megszólalt, hogy keresnek, de azonnal kikapcsolt.
A végére, ahogy a kor ráncokat barázdált elszürkült kijelzőjébe, a hallása is erősen megkárosodott: Egyszerűen nem hallottam, mit mondanak benne és ugyanez fordítva. Ezt egy ideig kiküszöböltem azzal, hogy beállítottam a hallókészülékét - simán kihangosítottam a szemetet - ám később már ez is kevésnek bizonyult.

Közben több generáció telefon került a polcokra és nem egy közülük, sokkal fiatalabban, mint az én aggastyánom, kukába került. Magam is elhasználtam a semmire legalább három frissebb készüléket, anélkül, hogy a kártyát áttettem volna beléjük.
Valahol csak egy emlék volt számomra, az öreg rokkant Nokiám.

Ám, végül eljött annak is az ideje, hogy ne töltsem fel többé. Lecseréltem egy fiatalabbra, amelyik színes, szép, és még a világhálót is tudom vele kezelni, akkor is, ha nincs netem. Mert a technika már erre is képes.
Az öreg, poros, karistolt Nokiám pedig ugyan még itt hever az asztal sarkán, felkészülve utolsó útjára, azonban emlékként örökre, vagy legalábbis míg ez a blogom él, velem marad.
Ludwig, köszönöm ezt a telefont, sok randit sikerült leszerveznem vele. Még a jelenlegi barátnőmet is sikerült rajta keresztül elérnem, ami nagy szó, hiszen majdnem annyi idős, mint amennyinek a babám kinéz...
Köszönöm, hogy annyi beszélgetésen és üzenet küldésen segítettél át, amiben volt jó és rossz is. Hallottál nevetést és sírást és hihetetlen történeteket.
Ott voltál, amikor az első, a második, meg a harmadik nagy őt búcsúztattam. Meg mintha lett volna egy negyedik is, de ezt te talán jobban tudod.
Beszéltem rajtad keresztül sokáig a semmiről is és világmegváltó tervekről.
Hívtak rajtad keresztül olyanok is, akiket sosem ismertem, vagy nem akartam megismerni, vagy el akartam felejteni.
Hivatalos ügyeket is, mennyit rendeztem rajtad keresztül?
Hány perc, óra szöveget engedtél keresztül magadon?
Te vajon emlékszel rá? Én biztosan nem!

Most elköszönök tőled. Talán, még egyszer beléd teszem a kártyát, utolsó alkalommal, hogy kijegyzeteljem azokat a fontos számokat, amelyeket azon az apró fémen rejtettél el.
Még egyszer.
Azután összeszorítom rajtad a kezemet, amely sokkal ráncosabb, mint mikor először megfoghattalak és örökre megválok tőled, te kiszolgált Nokia...
...a Nokia, aminek még a típus számát sem tudtam sose megjegyezni.

Mert ennyire utálom a mobilokat.

(Ne küldjétek el kommentben, hogy a képen látható telefon milyen típusú. Maradjon az ő titka.)




2015. szeptember 14., hétfő

001 - A szarházi

A szarházi vidékről utazott fel a nagyvárosba. Otthon, a szűk környezet miatt, kezdtek összecsapni feje felett a hullámok és ideje volt kicsit lelépnie, kiszellőztetnie magából a gondolatokat, ruhájából a kesernyés, őszi ízt, amely fanyar illatával a helyzetére emlékeztette.
Szeptember volt. Valamikor hónap vége.
A helyzete nem volt rózsás.
Munkalehetősége alig. Ellenben az éhes száj. Egy feleség - gyermekkori szerelem - és egy kislány. Nekik enniük kell. De miből.
Mint írtam, munkalehetőség alig, ahol meg lett volna, ott már ismerték a szarházi hirtelen természetét. Mert az volt neki. Nagy természete.
A városba ment szerencsét próbálni. Sikerült egy kis kölcsönt kicsikarnia valakiből vagy behajtani egy tartozást, így volt némi pénze. "Vetítésre" elég.

A szarházi egy hete járta a kocsmákat, keresve áldozatát. Lehetőleg egyedülálló, viszonylag csinos nőt, aki majd "segíthet" rajta. Ha nem is anyagilag, de legalább lenne hol aludnia, míg sikerül valahonnan pénzt - komoly összeget - szereznie. Akkor még bizonytalan volt, mire is gondol komoly összeg alatt. Nem gondolt annyira előre. Majd lesz valahogy.
A gyermekkori szerelem és annak gyümölcse meg várta otthon a híreket. Már amit hajlandó volt velük megosztani. Morzsákat.

Egy viszonylag csendes étteremben megtalálta, amit keresett. Pincérnők. Facérok. Az első elhajtotta, rövid úton. Ez haragra gerjesztette. Vissza kellett fognia magát. Nehogy már őt visszautasítsa egy "ilyen"!

A második könnyebb préda volt. Két nap múlva már együtt háltak. Amikor először belé hatolt, onnantól kezdve meg volt pecsételve a sorsuk. Spermával pecsételte meg.
Míg a pincérnő - így gondolt rá, mert így könnyebb volt elhatárolódni tőle - dolgozott, ő futotta a köröket és készült, hogy berántsa a sikertörténetébe, ami nem létezett. A pincérnőnek volt egy saját lakása. (Helyes! A pincérnőnek volt egy pár éves lánya, exapukával. Helytelen!)
Majd lesz valahogy.
Addig elkezdte építeni a kamu mesét, hogy pincérnő belegabalyodjon és áldja a szerencséjét.
Autókat bérelt és kölcsönzött. Nem volt hirtelen jobb ötlete és ehhez volt ismeretsége. Majd előadja, hogy autókereskedő. Azoknak van pénze. A pénz vonzza a pénzt.
Állandóan megjelent a pincérnő munkahelyén. Arra vigyázott, hogy lehetőleg mindig másik gépkocsival. A látszatra adni kell.
A pincérnő kezdett belehabarodni. Ő elviselte. Persze jól adta a hősszerelmest. Virág, ékszer, stb. A lányának is szerzett játékokat.
Néha a tükörben figyelte magát, hajnalban, mikor a pincérnő és lánya aludt. Kicsit bevérzett a szeme. Az álla sarkán a borosta serkent. A gondolatai nem ütöttek át a bőrén. Nem szerette a pincérnőt, viszont el tudta játszani.
Ha valakit is szeretett, az most ott maradt a falujában és gyermekét nevelte.
Eltelt néhány hét és a szarházi kezdte érezni, hogy ez a kapcsolat, melyből hasznot remélt, valójában egy zsákutca.
Rendesen berúgott hajnalra, mire meghányta, vetette, mit is kellene tennie.
Meg kell szereznie a lakást.
A pincérnő lakása nem volt palota. Saját lakás, hitel nélkül, ám semmi pucc. Konyha, fürdő, nagy szoba.
A szarházi kereste a lehetőségeket, hogyan szorítsa ki a pincérnőt, lehetőleg tanuk és védelem nélkül, hiszen, végszükség esetén, a pincérnőnek is lehetnek barátai, családja.

A szarházi elkezdte a módszeres tisztogatást. Miközben igyekezett nyájas és szerethető maradni, lassan rátelepedett a pincérnőre és gyerekére. Viszont kérlelhetetlenül marta el a környezetükben jelen lévő egyéb személyeket.
A pincérnő anyját, testvéreit, exét, kollégáit. Még a házban lakó idős szomszéd nénivel is is sikerült összeveszítenie, aki néha a kislányra vigyázott.
A szarházi nem tanulta az elkerítés tudományát. Mint korábban annyi hasonló szarházi, neki is veleszületett érzéke volt a burjánzásra.
A pincérnő kezdetben nem nagyon kapcsolt. Azt érezte, hogy valahogy ritkulnak körülötte a kapcsolatok, viszont nem adott össze egyet meg egyet. Mire összeadta, addigra csattant az első pofon.

A szarházi kapott otthonról üzeneteket, amiket gondosan titkolt a pincérnő elől. A gyümölcse beteg lett és haza akart menni. Eltűnt egy hétre és addig is folyamatosan bombázta a pincérnőt az sms-eivel. Nem engedhette ki a kezei közül, mert már három hónapnyi munkája volt benne. A kislánya meggyógyult és a szarházi visszament a városba. Utolsó estéjén, mielőtt autójával megint elporzott volna a fővárosba, még hosszasan csókolta szerelmét a düledező viskójuk kapujában.
- Szerzek nekünk lakást, meglásd! Már dolgozom rajta. A húgom segíthet.

A szarházi a pincérnőhöz hívta a húgát, lakni. A húga pedig hozta a saját gyermekét. Egykorú volt a pincérnő lányával. Erősebb. Néha verekedtek. A pincérnő egyszer szólt rá, az idegen gyerekre. Aznap napszemüvegben ment le vásárolni.

Már két hónapja éltek együtt a kis lakásban öten. A pincérnő egyre szótlanabb lett, a szarházi egyre hangosabb. A lakók már kezdtek összesúgni a hátuk mögött. A pincérnő családja ezalatt a két hónap alatt még jobban elidegenedett a nőtől. Nem szívesen látták mellette a szarházit, ám nem tehettek semmit.
A pincérnő boldog volt így. Kezdetben az ajándékok segítettek és a vad szeretkezések. Mostanra pedig boldog volt, ha nem kapott pofont, lefekvés előtt, vagy nem rángatta meg a szarházi, mikor már végre elaludt.
A szarházi már egy papírt is aláíratott a pincérnővel, hogy a testvére ott lakik velük. Bejelentette hozzá. Egy mondatába és némi verésbe került.

A pincérnő munka előtt még elsétált a park egyik csöndes sarkába és kezébe temette az arcát. Nem tudta, mit tegyen. Akiktől segítséget kérhetett volna, azoktól elmarta a szarházi. Idegenektől nem mert volna támogatást kérni, hiszen két ütleg között eléggé meggyőzte róla a férfi, hogy nagyon rosszul járhat. Fenyegetés és zsarolás. Ez váltotta fel az udvarlást és ígéreteket.
A pincérnő nem magát féltette, hanem a lányát. A szarházi róla is suttogott néha a sötétben. A sötétben, mikor egyik kezét az arcára fektette a másikkal pedig a torkát szorította és eszelősen a szemébe nézett. A sötétben csak két apró, őrült csillagot látott a szembogarából a pincérnő, amiből csak fájdalmat, dühöt és veszélyt olvasott ki.

A szarházi már-már úgy érezte, sikerül megszereznie a pincérnő lakását és újra kezdheti életét itt a kedvesével és gyönyörűségével. Valahogy ki kell raknia ezt a nőt a lakásból. Ha kell, erőszakkal fogja átíratni a lakást a nevére. Tudta, ha azt meglépi, abból rendőrségi ügye lesz. Tudta, hogy azt már nem fogják a pincérnő ismerősei és családja ráhagyni. Tudta, mégis meg kellett lépnie, hiszen itt szarházi volt, ám otthon, vidéken, olyan messze ettől a nyüzsgéstől, ő egy szerető férj és szerető apuka volt, aki hosszú és határozatlan időre külföldön próbált szerencsét. Legalábbis ez a pletyka terjedt róla abban a néhány utcában, ahol felnőtt.

A szarházi már egy hete keményen ivott és szívta, amit kis tasakban, kéz alatt szerzett. Bátorságot gyűjtött, hogy megtegye az utolsó lépéseket. A papírt már megfogalmaztatta egy ügyvéddel. A testvérét is beavatta. Nem tanácsot kért tőle, nem támogatást. Csupán közölte a tényt. A húga félni kezdett. A szarháziban is dolgozott némi félelem, amit végül legyűrt a tasak tartalmának segítségével. Hiszen pont azért szerezte. Többlet bátorságért.

Eddigre már eltelt egy év. A szarházi olyan feszültségben élt, hogy bármikor robbanhatott. Robbant is. Bement a pincérnő munkahelyére megbeszélni pár apróságot. A megivott alkohol és a felszívott fehér por nem segített kezelnie a szituációt. Ha bárki megérinti a vállát, biztosan az illető torkának ugrik. egyik kérdésre pincérnő kicsit talán flegmán válaszolt. Talán mert azt hitte, ott biztonságban van a szarházitól. Rosszul gondolta. A szarházi pedig túlreagálta a flegmaságot, talán bele is hallucinálta kicsit magába.
A jobb keze vipera gyorsaságával csapot le a nő arcára. A bal követte. Amit eddig csak sejtettek a kollégák, az mostanra valósággá vált. A bal kéz bütykei eltörték a pincérnő orrában a porcot. A harmadik ütés - jobb kéz, ökölbe szorítva - felszakította a száját.
A szarházi nem emlékezett, ki és mikor szedte e a nőről.
A rendőrség nem volt túl megértő.
A feljelentést megtette az étterem, a pincérnő, egy vendég, aki miközben a szarházit próbálta leszedni a nőről, szintén megsérült, és megtette a rendőrség is, súlyos testi sértésre és a helyszínen készült felvételekre hivatkozva.

Szabadlábon védekezhetett.
Mikor végül elítélték, jobbnak látta, ha nem szökik meg. Ha akarja még valaha látni a szerelmét és szerelme gyümölcsét.
Három évet kapott, mert összeadódott minden apróság, amit a pincérnővel töltött kapcsolata alatt csinált. Volt bőven stiklije a pincérnőn kívül is.

Három év.
A lánya semmit sem tudott. A felesége sem mindent.
Egy hűvös, szeptember végi napon kellett bevonulnia. Hajnalban búcsúzott el tőlük. Azoktól, akiket igazán szeretett.
A lánya sírva ölelte a lábát. Már hat éves volt, nem az a kis csetlő-botló őzgida, mint amikor felutazott a városba, hogy megszedje magát.
- Apa, karácsonyra hazajössz?
- Nem ígérem meg kicsikém. Az apunak most sok dolga van, de siet vissza hozzád!
- Nem akarom, hogy elmenj, papa!
- Én sem... hidd el, már én sem!