Egész nap futottál. Volt miért. Dolgozol, tanulsz, létezel,
élsz.
Te is, ő is, melletted. Ő is, aki ül.
Kell néha egy perc sóhaj. Kiengeded a gőzt.
Tedd csak meg. Csukd be a szemed és olvass tovább…
Bocsáss meg nekem, hiszen hogyan is tehetnéd meg mindkettőt?
Pedig olyan egyszerű.
Van még rám egy perced?
Még messze van a buszod, villamosod, trolid?
Kezedet nem húzza egy szatyor?
A telefonod nem rezeg a zsebedben, hogy fontosságával
lehengereljen?
Képzeld el a jövőt!
Látod kicsit? Tátsd nagyra a szemed!
Hogy csak a szájad tátható?
Nem vitatkozom veled, hiszen te itt állsz előttem én meg…?
Nem is emlékszem…
Csak egy novellát kellene írnom. Egy olyan rövid kis
szösszenetet. Eskü’ meg is írom, ha több időm van, de egyrészt mindig közbejön
valami, másrészt, nem vagyok egy kapkodós típus.
Miközben nem jön az ihlet sem. Mert az úgy berobban.
Homloklebeny mögé, hogy fitogtassam, mennyire intelizsent vagyok.
De valami mindig közbejön.
Nem zavarlak? Tényleg nem rabolnám az időd, ha nem tudnám,
hogy még mindig velem vagy…
Mondjuk úgy, hogy idejében tudtam róla, hogy írnom kell majd
valamit. Ezt nem tagadhatom le, hiszen a barátnőm tett róla, hogy megkapjam a
pályázati felhívást.
Én meg, bár nem rajongok a költészetért, tiszta Pató Pál
voltam: - Ejj, ráérek arra még!
Most meg kiszaladok az időből, elúszik a remek lehetőség,
hogy megismerjenek azok, akik valamiért még képesek szánni az olvasásra egy…
kettő,,, kb., öt percet.
Mert valami mindig közbejön, én meg jól ráfogom.
Szobatárssal élek egy rövid ideje. Mióta elúszott az anyai
örökségem, egy kis lakás. Mondanám, hogy az én hibám, de sajnos, nem teljesen.
Szerencsére vannak barátok, akik a bajban segítettek és
segítenek.
Neked vannak barátaid? Nézz körül és szerezz, ha nincs… Jó
lesz az, hidd el!
Csak hálával tudok az enyémekre gondolni. Az egyiküknél
lakom, mert amúgy, nincs rá jobb szó; egyelőre hajléktalan vagyok.
Viszont van olyan barátom, akinél aludhatok, fürödhetek,
élhetek. Ezúton is köszönöm!
Kiderült pár éve, hogy van egy „kis leukémiám”. Én így
hívom. Szedek rá gyógyszert.
Repült a lakás, repült az egészség, de köszönöm, a humorom
az még megvan. Az valahogy nem akar szabadulni tőlem…
Itt vagy még?
Mit írhatok amúgy neked, ami nem untat, miközben rohanunk
mind a céljaink felé?
Egy remek kis történetet? Egy olyat, aminek eleje és vége is
van, esetleg csattanója és tanulsága?
Sokat kívánsz tőlem.
Írni csak akkor tudok, ha épp a lakótársam nincs itthon.
Egyértelmű, hogyha itthon van, akkor inkább azt csináljuk, amit ő akar. Mégse
verhetem egész nap a gépet, csendre kárhoztatva őt…
A héten egyébként is kevés szabadnapom volt irodalmárságom
foganatosítására. Vendéglátós vagyok. Ezzel elárultam mindent. A szabadnap az
nekünk olyan füstszerű: megfoghatatlan. Írunk mi beosztást, hogy esetleg
tervezhessek valamit akkor, ha nem dolgozom, de képlékenyebb ez, mint a gyurma.
Kérdezd a barátnőmet!
Mert első a munka!
Abba is kezdek beleöregedni. Már a térdem sem hajlik ahogyan
szeretném.
Figyelsz még rám? Gondoltam, rákérdezek, hiszen nekem egy
történetet kellene írnom, de helyette a butaságaimmal traktállak.
Elnézést is kérek!
Néha már úgy érzem, magam vagyok a gátja annak, hogy írjak.
Bármi mást szívesebben csinálnék, minthogy üljek a gép előtt és kopogjak a
gombokon.
Most is inkább elvittem mindkét munkás nadrágomat a
szabóhoz, hogy kicsit javítsunk rajtuk. Az egyiken gombot varrtunk – illetve ők
– a másikra két folt került az ülep alá. Mert már ott is lyukas volt, ahol
eredetileg nem kellene…
Még mindig olvasol? Nem jön az a fránya jármű?
Szóval, csak azt szerettem volna mondani, hogy legyenek
szebb és nyugalmasabb napjaid, mint nekem, amikor nem írtam meg azt a novellát!
Mert végül azt nem írtam meg…
Hoppá, közben megérkezett, amire vártál!
Búcsúzom tőled és ne felejtsd, csengetés után nem ugrálunk
fel a járműre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése