Aki ismer, pontosan tudja, mennyire vagyok demagóg, és mennyire szemellenzős néhány dologban.
Van most ez a térdeléses történet.
Nos, ha azért térdelünk, mert Amerikában a rabszolgatartás kultúrája a mai napig nem lett a kollektív társadalmi tudatban feldolgozva, miközben a hatalom a feketéket néha aránytalanul nagyobb erővel nyomja el, mint a fehéreket, úgy felvetődik bennem a kérdés, hogy ezzel a mostanra forrpontra kerülő problémával hol és mikor kell osztoznom magamnak is.
Ha arra gondolok, hogy sosem voltam rabszolgatartó, akkor úgy vélem, mint gesztust, elfogadhatom, azonban, ha úgy gondolok rá, hogy ez most egy késői kompenzálás, kvázi vezeklés, akkor köszönöm, de tisztelettel kihagynám, mert vezekelni nem szeretnék mások hibái miatt, amíg a papíromban nem az áll névként bejegyezve, hogy Jézus Krisztus.
Amerika, ha vezekel, eleve megosztott lesz a társadalmuk, mivel maga a társadalmuk is egy igazi katyvasz. Oké, hogy most mindenki harsogja, hogy a fekete élet is élet és tisztelet nekik is, de közben mind a fehér társadalom, mint a fekete társadalom elfelejti: ahhoz, hogy ez a Világrész az otthonuk legyen, elnyomtak és kiirtottak egy harmadik rasszt, az őslakosokat, az ingyánokat.
Persze, az amerikai államok tettek olyan engedményeket, hogy nem kell adózniuk, még a szerencsejátékokból szerzett jövedelmeik után sem, de ehhez hozzátartozik az is, hogy az írmagjukat (nyelvtani szempontból itt kérek elnézést az írektől, bár biztos, nem róluk van szó ebben a közhelyben) meg rezervátumokba terelték össze, amely, nem kell hozzá túl nagy képzelő erő, de nem más, mint a szitokszónak számító, gettó.
Márpedig, akármivel kapcsolatban a gettó szó előkerül, az minden, csak nem pozitív.
Volt most ez a focimeccs, ahol a vendégjátékosok tettek egy olyan gesztus, mely gesztussal a hazai szurkolók nem értettek egyet. Ehhez megvan a joguk, nem látunk minden eseményt ugyanúgy. Nem térdeltek le, nehezményezi most a fél világ. Gondolom, nekünk magyaroknak, volt már annyi térdelni valónk történelmünk során, hogy tényleg csak akkor tesszük meg ezt a gesztust, ha az egyértelműen összefonódik velünk és mindazzal, amit képviselünk a világban.
Mások miatt nem térdelünk.
Csak, mert mások úgy érzik, térdelniük kell, nekünk nem kell ezt éreznünk.
Azonban, az már a mi megítélésünkön ront, ha a passzív viselkedést megtámogatjuk egy agresszív viselkedéssel, ami viszont mások tiszteletadását sértheti. Ez az, amikor nem tiszteljük mások hitét és kifütyüljük azt.
Szerintem, nem letérdelni és csendben megvárni, míg a másik fél kitisztelgeti magát, az lett volna a normális.
Az idegen játékosok Himnuszát sem fütyülöm ki, pusztán mert nem értek egyet az adott ország történelmi múltjával vagy jelenlegi politikájával, pedig ha belegondolok pl. Anglia korábbi gyarmatpolitikájába, még ma is köpködhetnék rájuk és a belterjes sznob kisugárzásukra.
Csendben végighallgatom. Pont annyit teszek, mint hasonló helyzetben elvárnék!
Én sem kívánom, hogy amikor a mi Himnuszunkat hallgatja a másik fél, mereven vigyázzban álljon és fogadja el érzéseimet, hiszen nem az ő értékrendjét dicsőítjük.
Pusztán annyit kérek, várják ki azt a néhány percet, amíg én megélem a magam hitét, hazafiságát, véremben keringő magyarságtudatomat, hogy utána mehessen a játék, teret engedve egy olyan közösségi kapcsolatnak, amelyben mindkét fél örömét leli.
Ehelyett az udvariassági gesztus most elmaradt és nem biztos, hogy jó hírét viszi kicsiny népünknek a bolygó többi népei felé. Márpedig, ahhoz, hogy elfogadjanak minket, nekünk is el kell fogadni a többieket.
Még egyszer: Nem kell letérdelnünk, ha nem érezzük magunkénak azt, amit a másik érez, de illik adni neki időt, hogy ő megadhassa a tiszteletét, lehetőleg úgy, hogy nem török pálcát a hite felett.
