2015. december 24., csütörtök

Hogyan veszítsük el az életkedvünket öt perc alatt!

Meg tudott lepni a gyerök, mert amíg dolgoztam, addig összedobott egy kis kínai kaját. Édes-savanyút meg mellé dobott egy curry-s megoldást is. Nem is lett rossz, sőt!
Másnap megint melóba kellett mennem, de jeleztem neki, hogy a rizses húst megismételheti, mert imádjuk is, finom is lett. Mielőtt hazautazott szentestére, még készített egy nagy tállal, kicsit több zöldséggel és az is elég jó lett.

Hogy mennyi köze van ezeknek az ételeknek a valódi, instant, originál kínai rizses ételekhez, szerintem sosem tudjuk meg, hiszen a gasztronómiának vannak olyan jellegzetességei, amiket nehéz átemelni egyik régióból a másikba. Ettől függetlenül, le a kalappal.

Ma este be akartam dobni a mikróba a kettészedett ételt - több porcióról beszélek - és amelyik a kezemben volt, megmutatta, hogy a gravitációt teljesen másképpen értelmezi, mint én. Ezért a tál finom kaja kicsúszott a kezemből, dobott egy szaltót, fele adag a konyhapulton képezett egy kisebb dombot, a másik fele meg a konyhakövön. Mondanom sem kell, hogy vannak konyhák, ahol enni lehet a földről és gondolom, sejted, hogy az nem a miénk...

A csalódottságomnál már csak az ajkamat elhagyó "Kurvanyád" volt nagyobb.

Az ideg is belém állt és még el is kellett tüntetnem a romokat, ami külön az ördög kibaszása. Nem elég, hogy tudod, már nem eszed meg, mert nincs olyan állapotban, de még egy pár perces búcsú is befigyel, hogy ne tudd magad mögött hagyni a fájó és friss emléket, pillanatok alatt.
Lassan összeszedegettem amit lehetett. Akarom mondani, mindent, hiszen rizses húsban tapicskolni a továbbiakban sem lett szórakoztató otthon...

Miután megváltam egy tisztes mennyiségű el nem fogyasztott finomságtól, gondoltam a másikat meghagyom öcsémnek és kárpótolom magamat egy korábban vásárolt málnás poharas joghurttal. Letéptem a fóliát, belenyaltam a tetején lerakódott viszonylag keményebb rétegbe és éreztem, hogy a napomat valaki tényleg el akarja baszni. A penészes mellékízt - sőt, mostanra domináns ízt - nem lehet összetéveszteni semmivel. Ment a joghurt a vécébe a frissen lehúzott rizs-rom után. A poharat még kiöblítettem és kivettem egy dobozos cider-t.

Ha ezzel sincs szerencsém elharapom az alumínium dobozt, kettérágom és a szétforgácsolt borotvaéles fémdobozzal vágom fel az ereimet tokától bokáig.

A fotó csupán illusztráció. A valóságban kurvára nem a fotózáson járt az eszem, hanem, hogy nem eszem...

2015. december 8., kedd

World Got Talent (2015)




Ketten somfordáltak fel a színpadra. Egy fiatalember, viszonylag öles léptekkel és egy, szemlátomást az élet terhe alatt megfáradt, de amúgy tisztának látszó idős ember, sokkal bizonytalanabbul. Elmentek a színpad közepére festett keresztig, ahol a fiatal a kezében tartott díszpárnát finoman lehelyezte a linóleumra, az idősebb férfi pedig engedelmesen, nyögve rátérdelt. A színpad közepére már előre be volt készítve egy kerekes készség, fekete posztószerű anyaggal letakarva. A posztón egy fekete karton takarta a nézőtér oldala felöl, így sem a nézők, sem a zsűri nem láthatta, mi minden hever a fekete anyagon. Ez volt a cél.

A zsűri négy tagból állt: két nő, két férfi. Érdeklődve figyelték a két embert, némelyikük arcán enyhe bizalmatlanság suhant keresztül. Mosolyogni igyekeztek, ami így, több órai válogatás után nem volt feltétlenül őszinte, még a zsűri színész tagjának sem, pedig neki volt benne gyakorlata, hogy arcizmait megfelelően kezelje.

A színpadról balról jobbra haladva elsőnek egy fiatal férfi ült. Harmincas. Gregorov Melange, stylist, akinek hírneve főleg abban állt a bulvármagazinok szerint, hogy bárkit megkapott munkája során. Ebből kifolyólag, csak olyan emberekkel dolgozott, akiket megkapni kívánt. Politikus, sportoló, művész, celeb, vállalkozó, maffiózó; egyre ment. Aki szexuálisan érdekelte és volt némi viszonzás a munkakapcsolatban, azt vállalta és piedesztálra emelte. Megfelelő kapcsolatai révén akit akart, hogy érdeklődjenek iránta, annak portfolióját becsúsztatta a megfelelő helyekre. Ha jóban voltál vele, akkor rendszeresen írt rólad a bulvár világ, szerepelhettél a médiában és a megfelelő emberek kilincsét adták a kezedbe. Ha kiestél a pikszisből és Melange megorrolt rád, akkor, hamar kívül találtad magad. Kívül, akár mindenen. Nála hatalmasabbak csak a műsor producerei voltak, akik tudták, hogy Melange neve biztos elég ahhoz, hogy vonzza a nézőket.

Balról a második volt Orália, hárfa, xilofon és oboa művész/nő. A legjobb az oboában volt, egy az Interneten vagy tíz éve elterjedt home videonak köszönhetően. Mostanra mind hajának, mind dicsőségének fénye megkopott, azonban fantasztikus képességeit az egyik produceren kamatoztatta, így sikeresen bekerült a műsorba, egyenesen az élő show-ig, úgy, hogy szerepelnie sem kellett. Ennek ellenére neve biztos elég ahhoz, hogy vonzza a nézőket.

Harmadik, balról, a színész, Muha Arnold volt, aki felett az idő eljárt, rendesen. Mostanában balhéiról volt híres, pedig korábban népszerű karakterszínészként ontotta a filmeket. Évi több tucat cím szerepelt filmográfiájában és világhírű művészek mellett tűnt fel pillanatokra, bagóért, hogy mindenhol a világon ismerjék a fizimiskáját. A művészetét csupán azért nem, mert a kritikusi körökben az a nézet terjedt el, hogy ha nem örököl családi vagyon és nem fizet eleget a filmgyártó cégeknek, soha az életben nem kerül bele egyetlen stábba sem. Azonban ez így gonoszkodó kijelentés, hiszen a nagy számok törvénye alapján Arnold óhatatlanul belekerült néha olyan produkciókba is, amelyek jót tettek renoméjának.
Pl. a török sorozat, amelynek első kétszáz részében alakíthatta az elhízott intrikust. Közel harminc kilót szedett fel ezért a szerepért és sosem adta le többé. Viszont még akkor is hívták a sorozat találkozóira, amikor már régen túl lépték az ezredik epizódot. Vagy ott volt az az ausztrál természetjárós sorozat, melynek négy részében zárták össze egzotikus állatokkal, egy-egy órára. Volt ott kérem harapás, csípés, marás, felöklelés. Ma már nem vállalná.
Részt vett egy mozifilmben, amelyben De Niro, Pacino és Cruise volt a partnere. Egy mondatos szerep, mégis, hosszú hónapokig abból élt a média, hogy ennek kapcsán adják el unalmas és ostoba magazinjaikat.
Arnold ugyan lelassult az évek súlya alatt, a producerek azonban tudták, hogy neve biztos elég, hogy vonzza a nézőket.

A jobb szélen a fiatal Látnoki Bori ült. Magyar-orosz-afrikai-svéd ősök leszármazottja, aki énekléssel indult pár évvel korábban, azonban mind a cédé boltok vásárlói és a kalóz letöltők között hatalmas népszerűségnek örvendett, amikor egy részeg videója vírusként terjedt el a facebookon. Szomorú, hogy abban a másfél perces szösszenetben nem énekelt, hanem kikecmergett egy összetört gépjárműből és ízes francia nyelven küldött el mindenkit a picsába, aki jelen volt az eseménynél. Eredetileg igyekezett felvásárolni a felvételeket, majd perrel fenyegetőzött, de addigra késő volt. Az egész világnak meg mégsem bírt nekimenni, hiszen maga sem volt túl régen abban a szakmában, amelyben az induló versenyzők is szerettek volna érvényesülni.
Éppen ezért a producerek úgy vélték, hogy neve biztos elég, hogy vonzza a nézőket.
Ez a magasan kvalifikált négy ember nézett farkasszemet a színpadon álló harmincas fiatalemberrel és a feszengő, térdeplő ötvenes úrral.

Orália volt a legbeszédesebb, így ő kérdezett először:
- Sziasztok! Kik vagytok és mivel fogtok fellépni?
A fiatalember meghajolt és bemutatta magukat.
- A nevem Teczár Botond és performansz művész vagyok, az úr itt velem pedig Kolompár Statham, hajléktalan és rokkant nyugdíjas, aki felelőssége teljes tudatában vállalta a produkcióban a részvételt.
- Mi lesz a produkció?
- Bizton állíthatom, hogy olyasmi, amit még színpadon nem láthattunk eddig. Egyedülálló valami, ami megismételhetetlen, habár, veszélyességére és véglegességére való tekintettel hosszú évek, levelezések és engedélyek munkájával sikerült végül tető alá hoznom, igaz, a szerződések sajnos egyetlen fellépést engednek meg számomra.
Arnold előredőlt a székében:
- Igazán kíváncsivá tett minket fiatalember. Lássuk a medvét!

A fiatalember meghajolt és a kerekes asztalhoz lépett. Folyamatosan kommentálta cselekvését, közben az egész terem feszülten figyelt, beleértve a két műsorvezetőt, akik kerek szemekkel bámultak befelé a színpadra, oldalról. Mindketten hosszú évek óta vettek részt a kereskedelmi televíziózás népbutításában. Általában szarkasztikus humorukkal hamar megtörték a legbeképzeltebb versenyző koncentrációját is, de Botond esetében nem tudták kamatoztatni, ami rájuk ragadt a tömegkommunikáció egészéből. Inkább figyeltek ők is, mire készül a fiatalember.

- Először is, nagyon fontos tudniuk, hogy amit látni fognak, arra hivatalos engedélyeim vannak, magas körökből, ügyvédek garmadájával jóváhagyva. – Közben egy gyors-bilincset emelt le az asztalról és Kolompár mögé lépett – Semmi olyat nem fogok tehát tenni ma este, az önök vigyázó szeme előtt, ami törvényellenes lenne. Kérem, ettől függetlenül önök úgy érezhetik – a gyors-bilincset ráfűzte Kolompár hátra tett csuklóira és meghúzta, vigyázva, hogy ne szorítsa el a vérkeringést - ,hogy amit látni fognak, az durva és törvénytelen és bestiális. Akkor is kérem, hogy nyugodtan üljék végig az előadást, mert ha nem is juttatnak minket most tovább, ne felejtsék el, hogy sok éves előkészítés előzte meg, amit most, pillanatok alatt láthatnak a színpadon. – Az asztalhoz fordult ismét és egy hosszú pengéjű kést emelt le róla majd kolompár nyakához illesztette.

Néhányan elnevették magukat, mert úgy vélték, valami abszurd tréfát, esetleg egy morbid bohócszámot fognak látni, ám sokkal többen voltak, akik felszisszentek és megfeszültek székeikben. A zsűri teljes kvartettje tágra nyílt szemekkel figyelte a kés előkerülését és a két hölgy riadtan összepislogott, arcukon a kérdőjellel: - Ez most komoly?

Teczár Botond pedig beszélt és beszélt:
- A média történelmének egyik legnagyobb húzását fogjuk ma bemutatni a kedves nézőknek. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy rengeteg munkával végre eljutottunk idáig, hogy megvalósíthassuk azt az álmunkat, amellyel a moralitás és erkölcsök határait feszegetve átlépjük a határt, amit eddig korábban ha néha meg is tettek a nézők figyelmének felkeltése gyanánt, az még sosem volt ennyire direkt, mint ma este. Ugyanakkor, ha önök közül bárki úgy érezné, hogy amit lát, az nem összeegyeztethető az elveivel, értékítéletével vagy csak a lelkére gyakorolt hatása lenne túl nehéz, akár elviselhetetlen, fel kell hívnom a figyelmüket rá, hogy egykor, hatalmas amfiteátrumokban, a nép szolgálatába állított, sokszor rabszolgák által prezentált szórakoztatás sokkal bestiálisabb volt, mint amit bemutatunk önöknek ma este. Azt se felejtsék, hogy Kolompár Statham saját maga vállalkozott erre a feladatra, és egyetlen befolyásoló erő rá nézve, az apám által felajánlott hatalmas pénzösszeg volt, amelyet hat felesége és negyven gyermeke között fogunk szétosztani.
Ezúton köszönöm édesapámnak, Teczár Henriknek, hogy most itt állhatok önök előtt.
- ezzel a végszóval pedig elhúzta a kést Kolompár torka előtt, miközben másik kezével biztosan tartotta a férfi tarkóját, hogy se elugrani ne tudjon a végső pillanatban, se esetleg a testét ért sokkhatás alatt ne dőlhessen egyik irányba sem.

A bőr alatt felhasadtak a zsírszövetek, megnyílt a légcső és nyelőcső, és csontok egy része is kettévált. A vér a tüdőből kirobbanó utolsó, kétségbeesett lélegzetvételnek köszönhetően vörös párafelhőként távozott az idős férfiből. Botond, akár egy táncos félre lépett, hogy a kilövellő vér ne szennyezhesse be a ruháját.

Normális esetben a zsűri, a neki nem tetsző produkciót teljes egyetértésben leszavazta. Erre most nem volt mód, mert a produkció annyira zsigeri volt, hogy nem teljesen tudtak úgy reagálni, ahogy egy perce még gondolták, hogy reagálni fognak.
Orália, ahogy feltört a férfi torkából a vér, kilépett a rendszerből. Simán és zökkenőmentesen repült a teste a székéből a padlóig. Elájult. Az orra betört a becsapódás pillanatában és sosem lesz utána már a régi, habár a sztárplasztikai-sztársebész megtesz majd érte mindent. Oráliát fél évvel az adás után Mrs. Röfinek kezdik gúnyolni.

Melange a korábban tologatott papírjait gyorsabban hányta telibe, mint ahogy Orália a földre került. Mikor megszabadult a korábban a művész büfében megvásárolt teljes kiőrlésű zsemléből készített, valódi vajjal megkent és egyenesen Franciaországból, hűtőkocsiban szállított felvágottal telepakolt két szendvics maradványaitól, küldött utána még egy kis epét is, amelynek keserű sötétjét nem oldotta fel a korábban elszopogatott két üveg mentes ásványvíz sem.

Látnoki Bori most Nomen est Omen hatalmasra tágult szemekkel nézte a színpadon mind nagyobbra duzzadt vörös tócsát és közben remegett, akár egy riadt nyuszi. A két műsorvezető látott csak rá az arcára és később, amikor túl voltak az egészen, megbeszélték, hogy az volt az a pillanat, amikor Bori agytevékenysége el levitált a mesebeli senki földjére és a mai napig nem is tért vissza. Persze ugrott a Dubai felkérés, ugrott a karácsonyi szuper koncert és ugrott egy zsíros lemezszerződés. Borit a családján kívül hátrahagyták az emberek és szerencséje volt, hogy korábban olyan intenzíven dolgozott a zeneiparban, mert így mostanra maradt annyi pénze, amelyet az ápolására lehetett fordítani. Testvérei még igyekeztek az esetből annyi pénzt csinálni, amennyit jó érzéssel lehetett. Egyikük megpróbálkozott az énekesi karrierrel. Később pornóiparban helyezkedett el. Szép sikereket ért el.

Arnold, az ötvenes színész, korát és testi adottságait meghazudtolva, szinte kecsesen ugrott fel székéből, mikor a kés átvágta Statham nyakát. Elviharzott az öltözője felé és ebbe a műsorsorozatba már nem is tért vissza. Kezdetben szerződésszegéssel akarták megvádolni a producerek, de miután Bori állapota felülírta a korábbi megállapodásokat és a nézői nyomás is megnövekedett, inkább hagyták a fenébe az egészet és beszüntették az adott sorozat további felvételeit.

Kolompár Statham életét az első percben ledermedt, később hatalmas elánnal beviharzott biztonsági erők sem tudták megmenteni. Botondot egy gorilla páros lábbal terítette le. A fiatalember később beperelte a produkciót és nyert is egy kártérítési pert a törött bordáiért. Teczár úr édesapjának legalább akkora befolyása volt, mint a producerek összességének vagy legalábbis, mint egy egykori, római patrícius. Elegendő hatalom, elegendő pénz.

Azonban a médiatörténeti robbanás mégsem teljesedett ki maradéktalanul.

Az előadott performansz nem kerülhetett adásba…

A fura nevű Kolompár Statham – a szülők figyelmét korábban felhívták, hogy a Statham nem keresztnév, hanem vezeték név, de hajthatatlanok voltak és a később sokfeleséges apukát végül így anyakönyvezték – hat felesége és negyven gyermeke alig két év alatt élte fel a kialkudott fejpénzt.

(Egyes szavak helyesírása nem felelt meg a word szerkesztőnek. Behelyezés után a szó helyesírása nem felelt meg a google chrome és a blogspot szerkesztőjének. konkrét példa: porfolió, portfólió. Ezért néhány szó leírása lehet, hogy baszni fogja a szemed, de le se szard!)

A történetben szereplő figurák kitaláltak és elnagyoltak, sőt, több különböző celebből lettek összegyúrva. Megsérteni senkit sem akartam, ugyanakkor, némi pikírt kiemelés szükséges volt, hogy a történet közelebb álljon a mondanivaló lényegéhez.

Miló, ha nem tetszik... írj jobbat!

2015. december 2., szerda

Az én anyámat blog: Egy férfi véleménye a gyerekes anyukákról...

...és egy másiké is.

Ahhoz, hogy beinduljon a bejegyzés, előbb berakom a fényképet, amely egy facebook csoporton belül borzolta a kedélyeket:


Nem állítom, hogy pont így fogalmaztam volna meg magam is, viszont van egy barátom, aki hasonló véleményen van, csak finomabban írta körül:

"Elmúltam harminc. Szeretnék egy barátnőt, de nem olyat, akinek gyereke van. Ha gyereke van, hendikeppel indulsz. Az első a gyerek lesz. Bármikor. Te a második. Ha a gyerek a sajátod, belefér, mert érte élsz. De ha nem az enyém...? Kell nekem olyan nő, akinek a második vagyok, bármi legyen? Vagy kell az nekem, hogy más gyerekét nevelgessem, hogy végül megkapjam: - Nem vagy az apám!
Nem!
Nekem nem kell olyan nő, akinek van egy, két, három gyereke. Nekem sincs. Olyan nőt akarok, aki gyermekileg/gyermekien tiszta. Olyan nőt, aki nem más gyermekét nevelgeti, hanem a miénket.
Nem vagyok kíváncsi rá, hogy amikor randizgatunk, akkor állandóan egy olyan gyerek jelenlétét kell megszoknom, akinek nem vagyok az apja. Olyan nőt akarok barátnőnek, feleségnek, aki velem képzeli el az életét, nekem akar szülni és nem osztja meg figyelmét irántam és a korábbi, nyilvánvalóan sikertelen kapcsolata között.
Meg az sem érdekel, hogy egy idegen gyerekének kelljen megfelelnem.
Nem elég rövid ehhez az élet?
Nem csak egy életem van?
Miért akarnék olyan nőt, akit nem elég, ha el tudok varázsolni, ezt meg kell tennem a gyerekével is, aki, ha nincs szerencsém, riválist lát bennem?
Aki, bármit teszek, azt akarja, tűnjek el és jöjjön vissza az apja.
Vagy aki, egyszerűen le sem szar, mert nem érdeklem.
És miért akarnék plusz feszültséget magamnak azzal, hogy bevállalom gyerekestül és hétvégenként még ez exével is találkoznom kell, ha nincs szerencsém.
Sőt, ha problémás, harcoljak azzal is?
Nem!
Harminc elmúltam, ezért egy olyan nőt keresek, akinek nincs gyereke, aki engem akar apának és akivel, szerencsés esetben, együtt neveljük fel a gyermekünket.
Ha nem működik, legalább egy tiszta nővel indultam neki, nem olyannal, aki korábban már befuccsolt.
Ha lesz gyerekem, lehet, hogy engedékenyebb leszek ebben a kérdésben, de addig, kb. annyit várok el a partnertől, amennyit én is beleteszek."

Kb. ez volt a monológ, amit végig hallgattam és férfiként - akire rá lehet sütni, hogy soviniszta gondolkodású vagyok - azt kell mondjam, bizonyos okokból tökéletesen megértem a hozzáállást.

Más szempontból közhelyes mondás, hogy a "Szerelem vak".
De hölgyek, ha egy pasi nem választ titeket, mert van gyereketek, azt ennek függvényében kéretik elbírálni.
Amennyire nektek fontos egy baba, a férfiaknak legalább annyira fontos egy szerető.
Hát akarnátok olyan pasit, akinek van egy szeretője???

Az én anyámat...


2015. november 15., vasárnap

Dagmar kapuja

Lassan felemeltem a fejemet az asztallap hűvöséről. A nyakam erősen elgémberedett, és a csuklómat szorító kötelek miatt egyelőre képtelen voltam megmasszírozni. Egyszerű, de tiszta konyha közepén állt a préselt lapból készült asztal. Én ez fölé kényszerültem hajolni, enyhén széttárt karokkal. Csuklóimat ugyan nem láthattam, mivel azok túllógtak az asztal peremén, de a bőrömön félreismerhetetlenül éreztem a kötél durva anyagát. Kicsit megmozgattam a derekamat, így éreztem, hogy a szék fémlábakon áll, és fa az ülőkéje. A támláját is elértem a hátammal. Velem szemben egy másik szék árválkodott, az asztal túlsó oldalán. Ránézésre olyan lehetett, mint amin éppen helyet foglaltam.
   A konyhaszekrény betöltötte előttem az egész falat. Bézs színe máskülönben nyugtatóan hatott volna rám, de a körülmények együttes hatása miatt a szívem mind erősebben kalapált. A csempe harmonizált a bútorzattal. Halvány mogyoró színével jellegtelenné tette az egész helységet. Baloldalamon hosszú fémakasztókon kések és mindenféle egyéb konyhai eszközök lógtak takaros rendben. Kanalak, villák, habverő, és néhány olyan készség, amit még nem láttam használat közben.
   Vissza kellett szívnom a nyálamat az ébredésem után. Kicsivel az arcom előtt magas nyakú, vastag falú pohár törte meg az asztal egysíkúságát, benne csíkos szívószál, amelyek a mozikban is kaphatunk az üdítőnk mellé. Az illatából ítélve a pohár tartalma narancslé lehetett. Mire eszembe jutott, hogy akár méreg is lehet benne, már mohón szívtam a tartalmát. A savanykás folyadék még sosem ízlett ennyire. Nem régen tölthették ki, mert amúgy eléggé hideg volt még. Vagy csak feloldódott benne a jég.

Miután ittam, amennyire kötelékeim engedték, kiegyenesedtem. Csuklóm és derekam ropogott, a kötél pattogott. Nem tudom, mihez köthették őket, lehet, hogy csak egymáshoz csomózták a béklyóimat az asztal alatt. A lábaimat is megtornáztattam, közben erősen koncentráltam a beszűrődő hangokra, hogy kitalálhassam, hol tartanak fogságban.
   A nyomasztó csend néha dübörgővé erősödött a fülemben, de hirtelen megtörte a hűtő morajlása. A tompított zaj szerint nem túl régi készülék. Csendben dolgozott. Találgattam, mi lehet az ajtó mögött. Egységes benyomásaimon kívül pattogó hangot is hallottam, talán parketta, vagy valamilyen fából készült padlózat hangját, ami magától nyikorog, az eresztékek mentén. Esetleg öreg bútorok. Vagy egy antik ingaóra, de mivel a pattogás nem volt ritmikus, ezt a feltételezést hamar elvetettem.
   A jobb oldalamra esett a panoráma ablak. Sok kicsi négyzetecske. Két oldalt hófehér függöny, valami csipke utánzat, de látható, hogy bár házimunkát utánzott, ezt se nem horgolták, se nem kötötték. Gép készítette másolat. A két roló feltekerve, a hajnali fények szabad utat kaptak a helységbe. Tudtam, hogy világosodik, a kékes fényekből. Ha alkonyodna, egységes szürkeséget láthatnék. Odakint havas táj, viszonylag nagy kert, közel egy bokros rész, kerítés gyanánt, ötven méterre fák, utána sokáig semmi, majd jó messze, talán öt vagy hatszáz méterre ritkás erdő kezdődött. Ezek szerint gyéren lakott területen vagyok, nagy kerttel. Akárki lakhat itt, nem tart szomszédoktól vagy váratlan látogatóktól. Vajon hol lehet most a fogva tartóm?
   Mocorogni kezdtem, hogy az asztal súlyát mérlegeljem, néhány centit megemeltem, amikor mögöttem megszólalt eddig néma fogva tartóm: - Ne tegye. A nyugtatók miatt nem is tudná.
Elgyengült minden tagom. Az asztal lábai megnyikordultak a konyha kövezetén, ahogy visszaejtettem a bútort. Nagyon megijedtem, mivel eddig nem utalt rá semmi, hogy valaki mögöttem lenne, akkor volt a csönd. Arra sem, hogy be lennék gyógyszerezve, most mégis olyan érzésem volt, leplekbe burkoltak, és tagjaimat a törzsemhez erősítették. A narancslevet leszámítva biztosan régen ihattam folyadékot, mert a férfi hangjára egyébként azonnal összepisáltam volna magam, úgy elgyengültem. Talán a hirtelen sokk is közre játszhatott abban, hogy nem a legmegfelelőbb kérdéseket tettem fel.
- Ki maga és miért vagyok itt?
- Látom, kíváncsi ember, barátom! Nem arra kért először, hogy engedjem szabadon.
Szívem nagyon hevesen dobogott, szédült velem a világ. Alig éreztem, hogy lélegzem, tüdőm annyira összepréselődött. Akármit adott be nekem, igazából nem éreztem a hatását. Kellemesen éreztem magam, a helyzetem ellenére is. Akárha vízben ültem volna, újsággal a kezemben, ellazulva.
- Igazából nem tudom, hogy mi van… Lehet, hogy álmodom… Talán…
- Ne higgye… Csak a gyógyszer az.
- Ha nem álmodom, akkor meg kell kérjem, hogy engedjen szabadon. – Tudtam, hogy nem tesz eleget kérésemnek. Miért is tenne, ha már egyszer ide hozott. Olyan abszurd volt az egész.
- Barátom, ön nagyon fontos nekünk. Nem tudja elképzelni mennyire…
- Azt ne mondja, hogy utál egyedül vacsorázni, és pont én vagyok erre a legjobb partner. – élcelődtem vele, de hangomban a szarkazmus erősen érződött.
Kicsit megrázta a fejét, és a mozdulattal együtt a mosolya is megkopott. Szemlátomást nem szánt nekem annyi szerepet a jövőben, hogy mondatokat és gyenge poénokat pufogtassak.
- Nos nem így van barátom, bár tudtán kívül igen közel jár az igazsághoz.
   Zavart, ahogy a barátom szócskát megnyomta. Ahogy a szemébe néztem, nem tudtam elképzelni, hogy valóban lehetnek barátai. Gondoltam, ha még egyszer így szólít, felszólítom, hogy ne erőltesse. Annyira zavart, mint mikor idegenek ˝testvérnek˝ vagy ismeretlenek ˝fiamnak˝ szólítottak. Éreztem belőle egyfajta lekezelést.

A férfi egy ronggyal törülgetni kezdte az asztal lapját. A mosoly visszavándorolt az arcára, fogódzót keresve, amit végül meg is talált, de éreztem, hogy ha megint félbeszakítom a mondandóját a szája sarkáról tovaszáll a görbület.
A keze körbe-körbejárt az asztallapon.
- Hamarosan vendégem jön. Több is, de egyik sem ön. Várok ide egy hölgyet, és még valakit, aki nagyon fontos néhányunknak. Az illető jön vacsorára. A vacsora lesz ön, kedves barátom!
   Amit ezután mondtam, az most nem lényeg, mert igazából csak a mosolyt próbáltam levadászni a férfiről. Szitkaim teljes áradata lepattogott róla. Nem csoda, hisz én voltam kiszolgáltatott helyzetben. Ő egykedvűen törölgetett. Mint amikor Aladdin a lámpást csusza-tolta, hogy a Dzsinn megjelenjen előtte. Én óvatosan mocorogtam, felmérve, mennyit bír a bútor, de sokkal erősebbnek éreztem, mint ránézésre tűnt.
A férfi miután a tisztogatással végzett, félretette a rongyot a konyhapultra, egy fiókból gyertyákat vett elő. Rengeteget. Utána mellésorakoztatott vagy egy tucat gyertyatartót, és még a konyhán kívülről is hozott néhányat.
Igazából félnem kellett volna, rettegnem, amennyi őrült rohangál a világban – sőt, jelen esetben körülöttem – de lassan győzött felettem a kíváncsiság. Már-már hajlottam afelé, hogy egy hülye kandi-kamerás műsor főszereplője lettem, ezért vizslatni kezdtem a sarkokat, rejtett filmfelvevők után kutatva. Persze egyet sem tudtam kiszúrni, de különösebben ez sem nyugtalanított.
Azután arra gondoltam, a férfi bosszantásának kedvéért leköpöm az asztalt. Gyerekes viselkedés, de őt mindenféle képen pluszmunkára kell, hogy serkentse. A gondolatot tett követte. Derekas adagot szívtam fel, még engem is elfogott egy enyhe hányinger.
Amikor megpillantotta, visszatérve a nagyszobája felől, kifordult kezéből a háromágú gyertyatartó. Arca elfehéredett, a levegőt sebesen kapkodta. Most én mosolyogtam.
- Jaj, hát nem kiszaladt a számon… - sajnálkoztam boci-szemeket meresztve, fittyet hányva a lehetséges következményekre.
Gondoltam, ezt a tréfát még elsütöm majd párszor.
A férfi arcába visszatért a szín. A hátam mögé sétált, és matatni kezdett a mögöttem lévő szekrényben. Miután megtalálta a ragasztószalagot, szorosan betapasztotta vele a számat. Ez annyira nem tetszett. Némán nézhettem végig, ahogyan bő vizes ronggyal letakarítja a mocskomat. A nevetésem azért áthallatszott a szalagon is. Nem szólt hozzám. Én se hozzá.
   Egyszer találkozott a tekintetünk, és én a kommunikációs lehetőségeim szűkre szabott keretei között azonnal rákacsintottam.
A takarító holmikat kimosta a csapnál. Mikor mindennel végzett leült velem szembe. Látszott rajta, hogy már nagyon várja a vendégeit.
Hogy elüssem az időt, a kertet bámultam. A felhők ráérős cammogását a kivilágosodott égen, a kismadarak szeleburdi táncát a kopár ágak között.
   Kezem-lábam elzsibbadt. Néha a derekamba is beleállt a fájás, de ha aprókat moccantam, elcsitult a közelgő görcs. Szívesen megkérdeztem volna, mikor jön a kannibál csoport enni, de a ragasztó szalag elnémított. Vinnyogni tudtam volna, de azt meg esetleg félelemként értelmezi a fogva tartóm, és talán örömét lelné benne, ezért inkább néma maradtam. Néha találkozott a tekintetünk, de nem akartam farkasszemet nézni vele, így többnyire másfelé néztem.
   Negyven körülinek tűnt. Napbarnított, ráncos arc, hideg, hajához hasonló szürke szemek. Szája felett két centis vágás – talán beleharapott egy pohárba. Orrán és homlokán barnás foltok, leégés nyomok. Szemöldöke rendezett, nem kesze-kusza, mint sok idős embernek, sötét, elüt hajának ezüstösségétől. Sárgásbarna ingén sötétszürke kötött mellényt viselt. Az ingét mandzsettagombokkal fogta össze. Sárgás színükből arra következtettem, arany lehet. Nyakkendője szorosan megkötve a mellény mögé rejtve. Kézfején sűrű, göndör szőrszálak pödörődtek. Bűvészre emlékeztetett, aki már munkájától visszavonult. Amúgy a tipikus ˝csajozós˝, joviális nagybácsi benyomását tette rám. Olyan emberét, aki minden alkalomra elsüt egy elmés bemondást, aki a gyerekek előtt megmutatja, hogyan válik el kézfejétől a hüvelyk ujja. Aki a konyakot öblös pohárból hörpölgeti, és a szivar jól áll a szája sarkában.


Már nagyon messziről hallottam, hogy autó érkezik a házhoz. A nyugodt környékből kihallatszott a nyugodt morajlás, ami az erős motorok velejárója. Semmi disszonancia, hörpögő kerepelés, visszaröffenés. Biztosan nem amerikai gyártmányú kocsi lehetett. Ez egy lassan szivattyúzó járgány, nem egy öreg benzintemető.
A férfi felállt, végigsimította az asztalt, majd faképnél hagyott, egy szó nélkül. Cipő talpa nyikorgott a padlón. Odakint megérkezett a kocsi, motorja elnémult. Eltéveszthetetlen hanggal becsapódott egy gépkocsiajtó. A ház bejárati ajtaja kánont nyikorgott vele. Visszafojtott kíváncsisággal vártam az érkezőket. Tarkóm lassan zsibongani kezdett, mint mikor front előtt kialakul a migrén. Jobbra-balra forgattam a fejem, hátha enyhülnek a tünetek. Gyöngyözni kezdett a homlokom.
   A nő lépett be elsőként, a férfi követte. A nő leült a székre, felváltva a tulajdonost, míg amaz a gyertyatartókat állította fel és belehelyezte a gyertyákat, amiket nyugodt kimértséggel meggyújtott.
Rendkívül dekoratív hölgy benyomását nyújtotta, pedig sem feltűnő jelenségnek nem tűnt, és jócskán az ötvenes éveiben járhatott. Haja egy tollas kalap alatt rejtőzött, csak a fülei elé lógott le két fekete, göndör fürtöcske. Homloka, szája és szemei körül kedves ráncok húzódtak. A ruhája, beleértve a kalapot, eléggé idejét múlta már napjainkhoz. Kezein két lila kesztyű, feltehetően bársonyból, vagy selyemből, mindkettő apró, de egy vaskos könyvet tartott bennük. Ruhája harmonizált a kiegészítőkkel és a könyv fedelével is. A könyvet nagyon óvatosan maga elé fektette az asztalra, majd lassan, kimérten kinyitotta. Eddig még rám se nézett. Azt hittem.
Még mindig lapozgatott de már feltette első kérdését a házigazdának.:
- Weltmeyer úr, tényleg szükséges az a műanyag a száján? – fejét kissé a férfi felé fordította, de szemei nem tekintettek rá.
- Igen asszonyom, de nem azért mert hangos volt, vagy mert olyanokat mondott volna, amikre odafigyelek. – válaszolt a férfi tisztelettel és némi alázattal a hangjában.
- Ah… - hallatott egy enyhe sóhajt a hölgy, és most először az arcomba bámult. Egyenesen a szemeimbe, de nem álltam sokáig a tekintetét. Nagy szemei voltak, túl nagy fekete szembogárral, és nagyon kevés fehérrel körülötte. És mintha a szembogara lüktetett, pulzált volna. Analizált.
- Maga rendkívül kreatív lehet más körülmények között, fiatalember. Kreatív és faragatlan. Gondolom, hányt, vagy köpött egyet? – a tekintete szinte átfúrt. – Jól gondolom? Csak biccentsen.
Ha nincs bekötve a szám, neki is jut a nyálamból. Ha mélyről szívtam meg magam, két-három méterre is elköptem, mint a teve, ez a nő meg egy aprócska méterecskére ült tőlem. De nem tudtam köpni, így engedelmesen, huncut grimasszal bólintottam, lássa, milyen együttműködő ficsúr vagyok.
Mosolygott és hasonlókép bólintott ő is.: - Magyarázattal tartozom önnek, hisz biztos számtalan kérdése lehet, miért ébredt ebben az idegen környezetben, mi céllal került fogságba, és vajon, hogyan tovább, de ne legyen illúziója. Ön hamarosan meghal ifjú barátom.
Már megint ez a barátomozás. Jelen pillanatban azonban nem erőltettem az illemórát, inkább figyeltem, hátha kihámozok valamit ebből a képtelen szituációból, ami esetleg meneküléssel kecsegtethet a későbbiekben.
 
   A hölgy előrébb tolta a könyvet, lehúzta kesztyűit, és azokat a nyitott oldalra fektette, mintegy könyvjelző gyanánt. A két ötujjas ruhaanyag élettelen hüllőbőrként, döglötten hevert a sárgás lapokon. Mint egy pergamen, közepében egy döglött szalamandrával.
- Fiatalember, ha az elején kezdeném a történetemet, holnapig is itt ülnénk, de sajnos sietnem kell az otthonomba, meg Weltmeyer úr idejét sem rabolom szívesen. – közben Weltmeyer úrra mosolygott, aki fogadta a bókot. – Ön engem és Weltmeyer urat jó negyvenes-ötvenesnek láthat, a igazság valóban az, hogy én háromszázharmincnégy éves vagyok, Weltmeyer úr pedig százkilencvenhét éves, amit egy sajnos véres eljárásnak köszönhetünk, és nem is vagyunk teljesen vagyunk egyedül ezzel a hihetetlen titokkal. Egy szekta tagjai vagyunk, és egy ön számára idegen istenséget imádunk. Ön a véráldozata, mi cserébe életerőt és sok egyéb kellemességet kapunk. Istenünk, Dagmar, kelta démon, Európában kultusza van nevének, de csak egy szűk réteg tudja erejét használni. Jómagam is ezek egyike vagyok, Weltmeyer úr, bár jó tanítvány, nem képes megidézni Dagmart, ezért ehhez az én segítségemet kéri. Weltmeyer urat én vezettem be Dagmar titkába, mikor több mint százötven éve a szeretőm lett. Persze, ahogy teltek az évek, eltávolodtunk egymástól, de ha néha felkeres, én azonnal érkezem, és kicsit áldozunk.
   Weltmeyer közben végzett a gyertyákkal és hozzám lépett. A kés ami a kezéből előkerült, szinte a semmiből teremhetett ott, és nagyon gyorsan használta. Mire megfeszültek az izmaim, hogy hátra vetődjem, és amit persze béklyóim nem engedhettek, lecsapott rám, és levágta a pólómat, hogy csupasz felsőtestem szabaddá válhasson.
- Tudja, nem könnyű ilyen sokáig élni, de az üröm oly kevés, az örömökhöz képest. Én egyszerű cselédlány voltam, egy jómódú kereskedőnél. Nem volt felesége, így mondanom sem kell, az ágyas szerepét szinte magától értendően én kaptam meg otthonában. Fiatal voltam, fiatalabb, mint most ön, barátom, még gyermek, hogy úgy mondjam, de imponált nekem a hatalma, ereje, kisugárzása. Meg a titok, ami körüllengte. Mindazok a titkok, amibe beavatott, és amit most nekem nincs időm önnel megosztanom. Mikor nem tudott Dagmarról többet adni nekem, sajnos félre kellett állítanom. Ebben szerepe volt annak is, hogy a város már szájára vett minket, és sokaknak kezdett feltűnni, hogy Carl Rhams, Firenze legsikeresebb kereskedője mintha nem öregedne, vagy nem olyan tempóban, amit elvárnánk egy ötven éves embertől. Tudja, az én időmben, a férfiak ötven évesen már öregek voltak, uram boccsá, aggok, a nők pedig átlagban már negyven évesen elhaltak férjeik mellől. Eljött az ideje a cselekvésnek. Carl vagyonunk nagy részét bankokba fektette, papírokat vásárolt, amin új személyazonosságot kaptunk, és eladta mindenét. Ez nem ment egyik napról a másikra, a kérdések is megszaporodtak körülöttünk, és mivel én még gyermeki szépséggel voltam megáldva, Carl pedig hozzám képest már akkor is öregnek számított, elhatároztam, lecserélem egy fiatalabbra, és lehetőség szerint elhappolom a vagyonát, illetve, vagyonunkat, hisz amíg a feleségeként éltem vele, sok jó döntésemnek köszönhetően, erősen gyarapítottam a javainkat.
   A hölgy közben néha rám nézett, izmaimat vizsgálgatta, a tetoválást elemezte a mellkasomon, amit egy indián juttatott aprólékos műgonddal a bőröm alá. – Ez a rajz – mondta az öreg indián – megvédi a lelkedet. Erővel ruház fel, hogy legyőzhesd a gonoszt. – és én hittem neki.
A nő az arcom fürkészte. Ápolt kezei néha vándorútra indultak az asztalon, hol a sarkait tapogatva, hol a könyvet simogatva. Magamban arra gondoltam, talán az én testemet kívánná simogatni. El is határoztam, ha leveszik rólam a ragasztót, megpróbálkozom a kedvébe férkőzni. Hátha!
- Férjem, Carl Rhams, Firenze legsikeresebb élvezeti cikk kereskedője, ahogy a krónikás könyvek feljegyezték, felgyújtotta magát az ágyában, hitvesével együtt, és leégett az egész palotájuk.
Weltmeyer ismerhette a történetet, mivel nem figyelt az asszonyra. Ruháimat elvitte magával, és a hangokból ítélve, amik a házból felénk eljutottak, a kandallót nézte ki holmijaim végállomásának. Több percre, magunkra hagyott kettőnket.
- Aki a tűzben mellette feküdt, egy jóravaló szakácsnő volt, akit Angliából szereztem, levelezés útján, és arra sem volt ideje, hogy amikor átvette a háztartást, berendezkedjen a szobájában. A városban senki sem ismerte, és az ujjára húzott gyűrűm teljesen elaltatta a gyanakvást. Tudja, fiatalember, akkor nem voltak olyan technikai módszerek, amivel meg lehetett állapítani egy elégett ember személyazonosságát. Ma egy fogászati röntgenkép elég hozzá, és egyszerű tervem elbukik. Egyedül nem is lettem volna képes végrehajtani tervemet, ezért egy ficsúr segítségét kellett igénybe vennem. A fiatalember, aki segített tervem végrehajtásában, megkapta méltó jutalmát. Engem. Együtt szöktünk meg a városból, az éj leple alatt, és két napon belül az országot is elhagytuk. A papírok, amiket a menekülésünkhöz még férjem szerzett meg, alvilági és bennfentes hivatali kapcsolatai révén, a zsebeinkben lapultak. A célállomás Oroszország volt. Borzalmas ott a tél. A fiú megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, de már az első este majdnem elárult minket betegségében. Félre beszélt, míg a lázzal küzdött, és ha az orvos egy kicsit is frissebb elmével rendelkezik, vagy csak a kelleténél kíváncsibb természetű, mint oly sokan a világon, leleplezhetett volna mindkettőnket. A gyógyszert, amit adott, elfogadtam, de nem adtam a fiúnak. A fiút adtam inkább Dagmarnak.
   Elszörnyedtem a történeten. Ez a nő leginkább egy vámpír. Gonosz, számító, senkivel sem törődő női métely.

Weltmeyer visszatért, és a nadrágomtól kezdett megszabadítani. A késsel remekül bánt. Ha rám parancsol, biztosan önállóan is levetkezem, látva, mire képes azzal a hegyes és hosszú acéldarabbal, de inkább megoldotta egyedül. Felhasította a nadrágszárakat és letépte rólam a viseletem. Az alsógatyát is, aminek nem örültem. Igaz, mióta felébredtem, csak a köpés után éreztem némi gyermeteg örömet, amúgy a majré keringett ereimben. Eltűnt az újabb ruhacsomaggal. A hölgy mosolygott, felállt és felém kezdett sétálni, közben folytatta a történetét: - Oroszország nem volt éppen nekem való hely. Azok az emberek. Fertelem. Hiába születtem cselédnek, szegény családba, Carl mellett tanultam eleget. Támogatott ebben. Segített. Az orosz emberek nekem otrombák, ostobák voltak. Egyszerűek, gyermeki örömökkel. Egyszerűek a gondolataik, és sokuk erőszakos, barbár. Egy nő, egyedül, annyi erős férfi között, óhatatlanul felmorzsolódik. Ezért el kellett onnan jönnöm. Utazgatni kezdtem, vállalkozásokba fogtam, de abban az időben egy nőnek reményvesztett lehetőség volt. A férfiak nem engedtek nőt zárt hierarchiájukba. Egy ideig a gazdag asszonyok életét éltem, de szükségem volt támogatókra. Ma már nincs így. Ma, ha akarom, bármit megtehetek. A pénzem kufárja lehetek, de sajnos, az ezernyolcszázas években ez nem volt így. Néha-néha szerettem volna beavatni másokat a titkaimba, mint Carl tette velem annak idején, ám ez sokáig csak hiú reménynek bizonyult. Volt, aki meghalva az igazságot, megundorodott tőlem, volt, aki megszökött előlem, vagy megőrült, és volt, aki az életemre tört, és meg kellett ölnöm. Vagy száz évig tengtem-lengtem a sárgolyónkon, míg a sors Weltmeyer karjaiba vezérelt. Kölcsönösen profitáltunk egymásból, de egy ideje külön utakon járunk. Ahogy öregszem, Dagmar már nem elégíti ki misztikum iránti vágyaimat, és Weltmeyer is csak akkor hív engem, amikor már csillapíthatatlan az éhsége. Dagmar hívei is megfogyatkoztak, de mivel Dagmar türelmes, a ritka áldozatokkal is beéri. De ma ismét friss lelket kap. És persze friss testet is.
Valamennyi porcikám bizsergett. Belülről feszegetett a tehetetlen düh, hogy felrúgjam az asztalt, a székemmel lesújtsak erre a gyilkos vén, nem is vén, hanem aggasszonyra, és utána addig üssem a késes barátját, amíg a teste levegő után vonaglik. Igen, ezt tettem volna. Ezzel szemben bágyadtan néztem a ráncos arcocskát, a fehér, öreg kezecskéket, és a sárgás, nyitott könyvet, miközben hűvös légáramlatok ölelgették körbe meztelen testemet.
   Weltmeyer egy fekete gyertyát emelt az asztallap fölé, viaszát kör alakban csepegtetve szét. Vagyis inkább olyan remegős kezű köralakban. Majd egy órának tűnt, míg a fekete viaszt locsolgatta, végül elfújta a gyertyát. A nő zsebéből aszott bőrtarsolyt varázsolt elő. Belemerítette karmos kezét, szürke, beteges színű földes homokot kotorva elő belőle. A viasz formáját követve szórta az asztalra az egész zsákocska tartalmát.

Lassan kezdtem elhinni, hogy bajban vagyok.
Egy veréb izgatottan trillázott odakint a fán. Mögötte varjak lépkedtek peckesen a földön, mint holmi ebéddel elégedett piperkőc uraságok. Szárnyuk a hátukon, akárha öregember dugta volna maga mögé kérges kezét.
   A veréb lefordult a lenyúló faágról. Apró teste tompán puffant. Az egyik varjú megbotlott, szárnyai görcsösen verdestek, akárha légpuskából lőtték volna meg. A mögötte sétáló varjú károgva felemelkedett, repülni akart, de csak pár métert emelkedett a talajtól, majd élettelenül a kopár bokrok közé zuhant, ami a kertet a puszta földterülettől elválasztotta.
   Határozottan futkározott bennem már a félelem.
A nő a kesztyűket félrerakva lapozgatni kezdte a könyvet, keresett valamit. A gyertyák a pulton és a konyhaszekrények előtt egymás után hunytak ki, súlyos, keserű füsttel töltve be a helységet.
Szervezetem kiürítette a néhány órája megivott narancslevet. A sárga folyadék bőséges áradatként távozott belőlem, apró vízesésként hagyva el a szék ülőlapját. Hangosan gyűlt össze a lábaim alatt.
A nő halkan kántálni kezdett valami számomra érthetetlen szöveget a könyvből. Csak néha nézett az írásba, de lefogadtam volna, hogy kívülről tudja az egészet. A könyv inkább amolyan kellék lehetett, mint a sámánnak a csont, vagy a boszorkányoknak a varázsgömb, amolyan segédeszközféle.
   Weltmeyer becsukta a szemeit és mögém lépett, kezében a késsel. Szabad bal kezét a számon lévő ragasztószalagra tette. Belecsípett a bőrömbe, hogy a szalag sarkát megragadhassa. Biztosan készült rá, hogy kiengedje halálos félelmemet, melyet üvöltésbe akartam csomagolni.
   A nő, aki még csak be sem mutatkozott nekem, folyamatosan emelte a hangját. A gyertyák körben mind ellobbantak, és odakint mintha az alkony akarta volna felváltani a fényt. Vagy tényleg ennyi idő eltelt, mióta felébredtem, vagy csak Dagmar hozza magával útitársként a sötétséget. Mivel a helységben nem láttam működő órát, nem tudtam meg, melyik a helyes válasz.
Megfeszítettem kezem és lábam, de a nyugtató, a kötelékeim és Weltmeyer erős kezei a helyemen tartottak.
   Az asztal határozottan melegebb lett. A viasz és a homok egy szabályos szürke körré olvadt, vagy forrt, vagy akármi. Kerek, hatalmas szemekkel néztem, ahogyan a kör süllyedni kezd. Olyan volt, mint a futóhomok, csak ez szabályos formában tűnt el, és mögötte egy másik világba láttam át.
A nő hangosan kántált.
A kerek lyuk mögött egy homályos üreg alakult ki. Odabent is tüzek világítottak. A tűzgyűrű közepéből egy irgalmatlan fenevad bámult az arcomba.
   A nő feljebb emelte a hangját.
Sarkaimat a padlóba vájtam, toltam magam hátra…
Weltmeyer letépte a szalagot, és az üvöltésem kikívánkozott.
A fenevad felkapta a tekintetét, szemei vörösen izzottak. A fáklyák körülötte zöldes fényben égtek.
A nő már visítva szavalt a varázsigéket.
Ujjaimat görcsösen szorítottam ökölbe, alkaromat rángattam. Fel kell ébrednem, hisz csak álmodom. Távolról halottam a fenevad üvöltését, ami az én és a nő üvöltésével keveredett.
Weltmeyer vasmarokkal szorított az asztalra. Alatta dobáltam magam, mint hal a horgon.
   A nő megemelte a könyvet, és szavakat kiabált, de nem olvasott többé.
Dagmar kitátotta a száját, és a kapu felé lépett, szinte úszott
A térdem az asztallapba vágtam alulról. Weltmeyer a tarkómra csapott a kés markolatával. Sarkam megcsúszott alattam.
Dagmar koponyája bármilyen hihetetlen is volt, kiemelkedett az asztalra varázsolt körből, és az arcom elé nyomakodott.
Amikor a nő elkiáltotta magát, hogy; Egyél! Weltmeyer levágta a kötelet a csuklómról, és az asztal felé lökött.
Dagmar kitátotta hatalmas állkapcsát, és a fejemre zárta azt. Az üvöltésemet elnyomta Dagmar hörgése, és a nő hisztérikus nevetése.
Dagmar visszahúzódott lyukába, a kapu bezárult.

   Utána hideg vett körül. Éreztem a vér ízét, a fáklyák melegét. A mellkasom égett, mint amikor forró levegőt szívok bele.
Jóllakottnak éreztem magamat, erősnek. Egy barlangban voltam. Dagmar barlangjában.
Furcsa pózban guggoltam a földön. Amikor tagjaimat megmozgattam, olyan volt, mintha egy hegyet mozgatnék. A zöld fény alig juttatott körém elég fényt.
Mit keresek itt, és mi lett Dagmarral?
Értetlenül ültem a földön. Egyedül voltam. Ahogyan hozzászoktam a zöld fáklyák erőtlen fényéhez megpillantottam a karjaimat, és a lábaimat is, magam alatt. Elszörnyedtem.
Szó szerint. Én lettem a szörny.
Én lettem Dagmar.
Minden erőm elhagyott. Szörnyű zokogás tört fel a testemből. Sirattam magamat, a halálomat. Sirattam azt, aki lettem. Átkoztam a nőt, és Weltmeyert, akik most biztosan életerőt nyertek belőlem. Talán ezért ragyognak olyan erőtlenül azok a zöld fáklyák. Talán most itt fogok kuporogni egy örökkévalóságig a barlangomban, és arra várok majd, mikor nyílik meg a fejem felett ez a kör alakú, redős falú kapu.
Mert egyszer meg fog nyílni, ebben biztos voltam.
   És ha megnyílik, akkor isten – nem is – Dagmar irgalmazzon nektek Weltmeyer és te háromszáz akárhány éves vámpírkurva, mert én nem fogok.
   Ha kinyílik a kapu, itt leszek, várni fogok, és kiugrom közétek, bekebelezlek titeket, és az összes megszállott cimborátokat.

Az asszonykérés

A férfi egyedül állt a tornácon. Gondolataiba mélyedve morzsolgatta egyik kezében a dohányos-zacskóját, másikban a saját maga faragott pipát. Rajta kívül még senki sem tartózkodott a főzőszobában. A sarokban halkan duruzsolt a kemence, csak abban pislákolt némi élet. Kora hajnal volt, alig néhány órája érkezett meg a tanyára.
Mindig tanyaként gondolt erre a helyre, pedig nem ismert nagyobb udvart, leszámítva a királyit. Neki ez csak a tanya volt, főleg, ilyenkor hajnalban, amikor még nem pitymallott, és a szolgák nem kezdték meg robotjukat a ház körül.

Kilépett a tornácra. Enyhe szellő lebegtette meg a gyolcsból készült ingét. A hűvös levegő kellemes a hajába túrt, körbejárta a ruhaanyag alatt, simogatta. A ház ajtaját finoman engedte becsukódni maga mögött. Az csűr felől a lovak horkantását hozta felé a szél. A saját lova is odabent pihent. Az állat, mintha megérezte volna gazdája jelenlétét, vékonyan prüszkölt egyet. A férfi nem szólt egy szót sem, csak följebb emelte kezeit, hogy megtöltse a pipáját.
Közben a gazdaasszony kutyája ügetett felé az udvar főkapuja felől. Az eb némán szaladt a tornácig, megnézte az ott álló embert, csaholt egy rövidet, majd sarkon fordulva elrobogott, arra, ahonnan jött.
A férfi szája szegletén apró mosoly jelent meg. Az ajtó mellett háromlábú szék árválkodott. Kényelmesen ráült, befejezte a pipatömést, és a gyolcs alá nyúlt. A nyakában lógó tűzszerszámért. A szerkentyűt a dohány tetejéhez nyomta, és csiholni kezdte. Kellett egy perc, amíg lángra kapott, de azután annál vidámabban táncoltak az apró lángok.
Mélyen leszívta a füstöt, és halk sóhajjal engedte ki. Az illatos dohányfüst elillant a lágy szélben.
Csak nagyon ritkán gyújtott rá hajnalban. Többnyire csak harc előtt, vagy fontosabb döntései álmatlan éjszakáin. Mint ez a mai.
Régóta járt ide, a házhoz. Egy közeli barátjáé volt, és annak feleségéé, meg a két gyermeküké, akik sokszor voltak távol, az országon keresztül-kasul átsöprő forrongás miatt. A férfinek szabad bejárása volt ide, szívesen látták.
Mikor este megérkezett, még sokáig beszélgetett az asszonnyal, gyertyafénynél. A sápadt láng incselkedve táncolt arcukon, és sokáig mártózott meg tekintete az asszony szemében. Fontos kérdést készült feltenni neki, és bár a csatamezőn oroszlánként harcolt, egy asszony szíve ismeretlen terület maradt számára.
Ugyan nem félt, - sosem félt életében – mégis bizonytalan volt kissé. Gondolataiban minden sokkal könnyebbnek tűnt.
Mikor befejezte a pipázást, a hamu végét kiborította a tornácra. Az apró zsarátnokot, ami gyengén pislogott fel rá, lassan elmorzsolta a csizmája talpával. Közben odabent valaki motoszkált. Feltápászkodott ültéből, és visszament a konyhába. Odabent egy fakó szemű, fakó hajú, és még fakóbb arcú nő tett egy fazék vizet a kemencére. Margit volt az, a cselédlány. Nem volt már fiatal, de még nem akadt udvarlója. Azt az egyet, aki csapta neki a szelet, a Habsburgok kaszabolták le egy heves összecsapás során. Jó embere lehetett volna, és halála után nem osztotta kegyeit senki másnak.
- Jó reggelt Margit!
- Jó regg’ lt tekintetes uram! Korán felkőt ma…
- Le sem feküdtem galambom. Az álmok nem jöttek a szememre…
- Tán a tekintetes asszony jár a fejibe…? – tudakolta kíváncsisággal a hangjában.
A férfi elámult rajta, hogy milyen éles szemű az asszony. Sosem beszélt mások előtt az érzéseiről, igyekezett diszkrét maradni, de voltak fehércselédek, akik előtt feleslegesnek bizonyult titkolózni.
- Margit, maga előtt nincs titka embernek… – somolygott a serénykedő nőre.
Amaz kenyeret vett elő egy hatalmas kredencből, majd az étel tárolására használt helységből kancsót és füstölt szalonnát hozott. Az élelmet az öreg diófa asztalra rakta. Tett mellé még hagymát, meg egy almát.
- Reggelizzék meg az úr, hiszen estve nem étkezett, mikor megtért.
A férfi leült az asztalhoz, de csak szótlanul bámulta az ételt. Jó ideje nem kerülgette étvágy. Túl sok vér és fájdalom volt, ami elvette éhét.
Margit egy ideig nézte az erős férfit, majd elhátrált az asztaltól. Kis kabátkát terített a vállára.
- Hűvös a hajnal. Megyek, adok magot a tikoknak. Maga csak egyön. Ha a tej nem való kedvére, a kamrában talál bort. Igyék bátran. Erőt ad, ha az embernek ippen az köll.
A férfi bólintott: - Köszönöm Margitka.
Az asszony kilépett a szobából.
A férfi a tejes kancsót nézte. A mázas cserépre tette kérges tenyerét. Jól esett bőrének a hűvös. Egy ideig csak simogatta az edényt, majd óvatosan, két kézzel szájához emelte. Miközben ivott, néhány korty az állán folyt le, és benedvesítette a gyolcsot. Finom volt, és annak ellenére, hogy tegnapi fejés lehetett, friss volt az íze.
Közben a tisztaszobából két gyerkőc rohant be; Gyuri, és Matyika.
Gyuri 5 éves fiúcska volt, Matyi csenevész 6 éves manó.
Gyuri a gazdasszony fia, Matyika pedig Örzséé, a lovász feleségéé. Korán keltek, mert lefekvés után meghallhatták a férfi érkezését. Izgatottan rohangáltak fel és alá. Csiviteltek.
- Jó Reggelt Imre bácsi! – zengték kórusban. Gyuri közelebb mert menni, és kis idő múltán még az ember ölébe is bekéredzkedett. Matyi kissé hátrébb állt meg, tisztelettel. Tudta hol a helye, és tudta, hogy amit Györgynek szabad, azt neki tán sohasem. Megszokta már, mert György a gazdasszony fia volt, ő meg csupán a cselédnépé.
Azért egy buksi simogatásra neki is volt lehetősége Imrénél.
- Halkabban ördögök. Anyáitok alusznak még! – hangjába szeretet vegyült némi kioktatással. A fiúcskák kissé elcsendesedtek, de Gyurika még tovább izgett-mozgott. Bájos hangocskáján selypítette: - Örzse mama már kiment az istállóba a hátsó ajtón, a mama meg nem is aludt, mióta kend megjött. Tudom, mert hallottam, ahogy neszez.
Imre magában mulatott a fiúcska őszinteségén.
- Ejnye te csimota, szabad így kiadnod idesanyádat?
A fiú megrántotta vékonyka vállait.: - Tán kikapok majd miatta, de csak ha kend beárul engemet!
Imre szívét megmelengették a szavak. Magában a gyermek apjára gondolt, barátjára, az idősebb Györgyre. Ő is hasonlóan őszinte ember volt, aki néha előbb szólt, csak azután gondolkodott.
Szemeit a gyermekekre vetette. Cinkosan, kíváncsiskodva.
- Tegyetek meg az öreg Imrének valamit…
Azok kórusban kezdtek rá: - Mit? Mit? Mit?
- Ha Ilonkám előjön, néhány percre magamra hagytok kettőnket.
A gyerekek összenevettek: - Ej, hát még szép!
Körül-belül ebben a pillanatban érkezett meg a gazdaság úrnője. A két gyermek összenézve hahotázott, majd, mint a szélvész kirobogtak a tornácra.
- Jó reggelt Imre! Úgy látom, nem aludt ma éjjel.
- Jó reggelt Ilonka! Én is ezt hallottam magáról.
A nő tekintete az ablakra tévedt. Halkan suttogta: - Pokolfajzatok! – de szeme és hangja vidáman csengett. – Eljött hozzám, ahogyan a levelében megírta!
- Igen angyalom, és úgy érzem, itt az idő. – a férfi felállt, pipáját az asztalra fektette, majd lassan a nő felé lépett. Amaz az ajtó felé hátrál, mosolyogva, kitárta azt. Az első napsugarak álmosan bújtak keresztül a dombtetőn. Sápadt fényük beragyogta a nő alakját.
- Ha itt az idő, akkor biztosan nem zavarja, ha megnézem azt az időt. Legyen a pillanat szép, hisz mindig emlékezni fogok rá!
A férfi mellé ért, és a torkát köszörülte.
- Nem könnyű nekem ez a pillanat…!
- Egyikünknek sem az, higgye meg!
- Embere a barátom volt…
- Férjem a barátja volt, valóban!
- Nem érhetek a nyomába…
- Nem kell, hogy a nyomába eriggyen!
- Nem tudom, képes leszek e pótolni hiányát!
- Nem kérem, hogy megfeleljen emlékének!
A két ember némán nézte az ébredő napot. A két sivalkodó gyerek a kutyát üldözte. A tehenek fejés közbeni elégedett bőgés elkeveredett a tyúkok izgatott kotkodácsolásával. A lovak fel-felnyerítettek a csűrben. A levegő édesen kavargott, ezernyi illattal terhesen.
A két ember megfogta egymás kezét, de továbbra is előre tekintettek.
- A férje szeretnék lenni, Ilona!
Ilona most az emberre függesztette pillantását. Amaz állta az asszony nézését.
- Szeret engem Imre?
Imre füle elvörösödött. Kicsit toppantott. Nem tudta a nők nyelvét. Nagyon nehezen bukott ki száján a válasz: - Szeretem!
Ilona megkönnyebbült. Nem a felelet miatt, hanem azokért a vörös fülekért. Szíve erősebben vert, egészségesebben, mint az elmúlt öt évben sohase.
- A magáé vagyok!
Még sokáig fogták egymás kezét, hol a múltra, hol a jövőre gondolva.




1681-ben Zrínyi Ilona hozzáment Thököly Imréhez.


A nő az erkélyről

A nő az erkélyről

Az erkélyen ücsörgött és egy füves cigarettát szopogatott. Jól esett akkor, amikor a gyógyszerek nem enyhítették a fájdalmait. És kevesebb is elég volt belőle.
Új ház volt, sok lakással. A férje a legfölsőt vette meg neki. Amolyan végkielégítésképpen. Amikor megtudta, hogy rákos és nem gyógyítható, gyakorlatilag kilépett.
Még hallotta, ahogyan vallott neki, közvetlen, mielőtt lelépett volna: - Ne haragudj rám, kicsim! Nem bírnám nézni, ahogyan szenvedsz. Túl sok lenne nekem. Önző vagyok, tudom.
- Semmi baj, szívem.
- Hidd el, tudom, hogy veled kellene maradnom. Tudom, de nem megy. Fájna. Beleőrülnék!

Hitt neki és megértette. A férje nem vált el tőle. Volt elég pénze. Vett neki egy kedves lakást valahol, ahol tetszett neki és az orvosához is közel volt. Fizetett mindent. De szó szerint. Megígérte és ennek megfelelően gondoskodott róla.
A pénz rendesen érkezett a bankba.
A férje elment az országból. Hívogatta, beszéltek, de néha hallotta, ahogyan az amúgy erős férfinek megcsuklik a hangja a telefonban. Néha szó nélkül tette le.
Nem hívta vissza. Hagyta, hogy megnyugodjon.
Nem maradt azért egyedül.
Barátnők, régi kollégák látogatták meg időnként. Meg a rokonok.
Néhányan kérdezték, mi lett a férjével és azzal a nagy szerelemmel. Volt, akinek elmondta, volt akinek nem.
Persze volt, aki megértette, és volt, aki nem.
De nem izgatta ezen magát. Az emlékei szépek voltak.

Az a suhanc került hozzá legközelebb, akitől a füvet vette. Kifigyelte az erkélyről. Amikor először szólította meg, a srác elszaladt a parkon keresztül. Ráhagyta.
Legközelebb már csak messziről szemezett vele. Végül a fiú ment oda hozzá.
Megkedvelte. A fiú is őt.
Jó füvet hozott neki. Előfordult, hogy együtt szívták el és ott röhögtek az erkélyen.
Később támogatta a srácot, amikor az az érettségire készült. Anyagilag is.

Az erkélyen ücsörgött és egy füves cigarettát szopogatott. A múlton merengett és csak kellemes emlékek karoltak az elméjébe.
Elnyomta a csikket és bement, hogy bevegye az éjszakai tablettákat. Azután lefeküdt és reggelig nyugodtan aludt.

Ezt csak azért, mert szeretek sorsokat kitalálni…
Ami, akár valóság is lehet valakinek, valahol.

Varázsleves

Varázsleves

Volt az egésznek valamiféle bejáratott ceremóniája.
A húst alaposan leöblítette a csapban. Az itt-ott fennmaradt szőrszálacskákat kitépegette a puha bőrből. A csirke szárnyát, nyakát és combját belefektette a fazékba és felhúzta vízzel, hogy ellepje, majd nagyon lassú tűzön feltette főni.

A zöldséget a szobában pucolta meg, rengeteg újságpapír felett, közben el-elkalandozott a figyelme, mert a beszélgetős műsorban is akadt érdekesség.
Öt percenként egy mondat.
Az újságpapír sem nyújtott kellő védelmet a pucoló kés ellen. Néha félrerepültek a héjdarabkák, de ezeket felcsípte a földről, óvatosan, nehogy a kopott szőnyegbe kenje a koszt. Tudta, hogy ha végzett a zöldséggel, porszívóznia is kell.
Annyira szépek voltak a friss zöldségek, hogy alig kellett hozzá nyúlnia. A répa két végét levágta, a karalábé puha húsáról is a véget. A zeller igényelte a legtöbb munkát. Azt rendesen lehámozta. Még tett mellé pár szem krumplit. Imádta az ízét, amikor megfőtt a sós lében.
Egy hosszú fehérrépát is közéjük válogatott. Drága volt és kicsit hitvány, de ezzel is könnyebben varázsolhatta vissza a régi ízeket.
Amikor elkészült, összegyűrte az újságpapírt és begyömöszölte egy nylon-zacskóba, amit ha tele lett hulladékkal, a szájánál megcsomózott. A zöldségeket a hús tetejére fektette és még öntött levet hozzá. Dobott az egészre fűszereket is, többek között egész borsot. Meg pár kiszárított erős paprikát. Ezeket ki szándékozta halászni, mielőtt teljesen megpuhulnak és szétáznának. Nem bírta már annyira az erőset.

A lángot csak egy leheletnyivel vette erősebbre. Majd két órába telt, míg a leves illata halványan belibegett a szobába. Arra azért elégnek bizonyult, hogy a nyála megtöltse a száját. Jólesően nyelte le.
Kikelt a tévé elől, mert ideje volt, hogy lemerje a leves tetejéről a húsból kifövő szürkésfehér habot. Mivel csak csirkét tett a lébe, nem lett olyan vastag és intenzív, mintha marhahúst és velős csontot főzött volna.
A hab kicsit megdermedt a csapba loccsanva, de azonnal leöblítette forró vízzel.
Visszaült a tévé elé.

Még két órán keresztül főzte a levest. Amikor már olyan erősen betöltötte a lakást, hogy félő volt, beissza magát az illata a függönyökbe, kereszthuzatot csinált, a rituálé befejezésképp.
A kereszthuzat volt a vég.
A levegő friss erővel töltötte meg a szobát, és messzire kivitte a finom étel erős illatát.
A gangot megtöltötték a szomszédok. Mindenki beleszippantott a kavargó illatba és elégedetten visszament a lakásba.
A földszinten a kutyás hölgy, akinek ölebe izgatottan kavargott a bokája körül.
A fiatal pár az elsőről, akik mindig civakodtak és pereltek, de most egymásba karolva figyelték az ablakot, amelyik nehéz függönyei mögül a még nehezebb, zsíros illat bodorodott ki.
A művészember a másodikról, aki, ha ˝jól ment a szekér˝ odabent kopogott, régi elektromos írógépén. Most néhány percig élvezte a csendéletet illatostul, majd eltűnt a lakásában. Az írógép jól ismert zörejei adták a világnak tudtul: otthon van.
A macskás hölgy is kint állt, három lakással a művésztől jobbra. Mici, a macska a vállán ült. Dorombolt, pedig mióta kimiskárolták, nem nagyon volt kedve hozzá. Nem dorombolni, hanem a hölgy vállára telepedni.
A harmadikról a Fertő ikrek is kimerészkedtek otthonuk viszonylagos biztonságából. Percekig csak a korlátba kapaszkodtak, orrukat félős nyusziként mozgatva, azután berohantak anyjukhoz. Kihallatszott, ahogyan nyaggatják; Anya, főzz húslevest!

A leves elkészült és vele együtt hozott egy kis békét az udvarba.
Még jó egy órán át engedte, hogy a levese megszínesítse a szomszédok életét. Azután szedett belőle, mert ahhoz még meleg volt, hogy enni is lehessen belőle, de már nem eresztette ki annyira az illatát.
Hat órával később hűlt le annyira, hogy betehesse a hűtőbe, de addigra már mindenki aludt a házban.
Szebb álmokkal, mint általában.


2015. november 9., hétfő

Nő a konyhában

Nő a konyhában

Már nem emlékezett, mikor hozta szóba az összeköltözést. Valamikor fél éve lehetett és a bor és a hajnali időpont nem bizonyult megfelelő kombónak; veszekedés lett a vége. Azóta nem merte említeni, hiszen elég fagyos volt a hangulatuk hetekig. Hosszú hetekig.
A szex legalább működött. Azzal sosem volt baj. Az ágyban ment minden, akár a karikacsapás. A kínos csöndnek sokszor a forró sóhajok, a gyűrött lepedők surrogása, a testük kipárolgásának őserdei illata vetett véget.
Szerette, ha szeretkeznek és félt, hogy egyszer talán majd ráun. És akkor vele mi lesz? Rendben, úgy látszik, nem akarja lekötni magát. Elfogadja. Sosem adott rá a férfi okot, hogy gyanakodjon rá. Hogy attól féljen, akadt valaki más. Nem. Ahhoz túl jó volt a szex. Mégis, ahogy az évek elteltek – közel tíz – végre változást akart. Valami többet, valami kézzelfoghatóbbat. Valamit, amit nem lehet elszakítani, csak szétrobbantani.

Össze kell költözniük. Ez a minimum. Semmi több, csak közös lakás. Fogkefék egymás mellett, papucsok egymás mellett, csekk, amire együtt teszik ki a pénzt. Egy bor, aminek együtt hágnak nyakára. Az ágy, amelyet nem csak szex közben osztanak meg. Polcok, a közös vackoknak. Fiókok a közös vackoknak. Olyan, amiben a zoknijuk összekeveredik és a párok elkallódnak.
Egy fiók, amelyben a boxer alá rejtőzik a tangája. Mosógép, amelyben együtt forognak őrült sebességgel a pólók a blúzokkal.
Fogasok, amelyek sorban vannak beakasztva a szekrényben, rajtuk felváltva nagyobb és kisebb nadrágok, szoknyák, szabadidő ruhák.
Közös fényképek, keretekben a falon, kusza összevisszaságban. Rajtuk meghatározó pillanatok, amikre jó visszaemlékezni, amikor a másik éppen nincs otthon, vagy alszik. Fényképek, amelyek nem a telefon memóriájában alkotnak lapozgatható masszát, hanem egy falon függenek, fontos mementóként.


Tíz éve éltek együtt és a gyermekkérdés kezdett kínzó lenni. Valamiért inkább ő szokta feltenni. A férfi mintha ráért volna, pedig, jócskán benne volt negyvenes éveinek közepén. Sőt, néhány hét és közelebb lesz a fél évszázad, mint a negyvenes. Nem tudta elképzelni a nő, mi kellhet még ahhoz, hogy megkomolyodjon a férfi. Mikor érzi végre elkötelezettnek magát kettőjük iránt. Esetleg hármójuk iránt. Vagy…?

Nem mert találgatni, hiszen teltek az évek, repültek a hónapok és amikor körbenézett a lakásában, nagyon egyedül érezte magát. Persze voltak itt apró jelei, hogy van párja; egy könyv az éjjeli szekrényen, amit ki tudja, mikor nyitott ki utoljára, egy üveg boruk a hűtőben, amelyet ugyan ledugaszolt, ám félő, hogy hamarosan ihatatlan zagyvalékká öregszik. Ritkán ittak meg egy üveggel, egészben. Nem voltak nagy buli mániások. Volt a férfinek egy pár lestrapált cipője az erkélyen, nylon-ba csomagolva. Egy őszi napon hozta át, amikor festett a konyhájában. Amolyan melós cipő. Rajta világoszöld pettyek. Pont amilyen a konyha fala lett. Azt itt hagyta, hátha a folyosón fojtatja a festést. Egyelőre arról is csak beszélgettek. Lassan őröltek abban a malomban, amelyet ketten működtettek. A férfi egyik fogkeféje valóban a fürdőszobai polcon várt reggelenként, hogy használja, de mivel nagyon ritkán aludt a nőnél, így kezdett egy megfáradt kefefrizurás punkra hasonlítani. Meg még pár apróság, amiket egy óra alatt sikeresen bele lehet gyömöszölni egy szatyorba. Mondjuk ugyanabba, amiben a cipő is volt. Saját törülközője nem volt a nőnél, mert a nő törülközőiből használt egyet, amit épp akkor talált a fürdőszobai szekrényben. Nem volt válogatós; bármelyik megtette, amelyik frissen volt mosva és átvette a nő öblítőjének illatát.

A nő a konyhában ült és a kezét tördelte. Holnap találkoznak és ismét arra készült, hogy feltegye a kérdést. Félt, hogy a kérdés csak szít valami láthatatlan szakadékot közöttük, amely mostanában kezdett tátongani közöttük. A férfi mind türelmetlenebb lett vele és a kérdéseivel, ahogy szaladtak az éveik. Mintha félne valamitől, ami elszalad mellette, vagy lemarad róla. Persze ettől a nő is félt. A biológiai órája kezdetben halkan ketyegett, mostanra azonban a hajnali, magányos órákban annyira zakatolt, hogy nem bírta kizárni, még a fülére szorított párnával sem. Egyszerűen fájt hallgatnia, ahogyan belőle áradt a zaj. Szinte érezte, ahogy izmai, szíve, vére dolgozik odabent és pattannak el az eresztések, ahogyan a méhe, a hüvelye és a petefészke kezdi megadni magát egy önmagába forduló, szikkadó belső világban. Tudta, mennyire irreális az egész félelme és alaptalan még jó néhány évig. A legtöbb nőismerőse már túl volt az első gyermeken, de akadt közöttük olyan, aki hasonló korban még nem nevelt babát. Ez olyan tény volt, ami egyáltalán nem vigasztalta. Kezdett félni, hogy eljön a napja, amikor hirtelen valami káros kozmikus következmény miatt már nem lehet gyermeke a férfitól, akit szeret.

Szereti egyáltalán? A kérdés néma tekintetéből lövellt a konyha falaira és visszatért hozzá. Néha úgy érezte, egyszerűen fél tovább lépni és nem a szerelem tartja őket össze, hanem a félelem a változástól. Félt, hogy nem lesz valaki, aki elfogadja és szereti majd. Valaki, akivel a szex sem fog olyan flottul működni. A félelem, hogy bárkit is sodor elé a sors, azzal sem lesz előrébb a kérdései megválaszolásában. Mert mi történik, ha kifog egy másik hasonló gondolkodású férfit, aki szintén csak elódázza a kérdéseit, kéréseit? Mi lesz, ha komótos lassúsággal kilépdel a lehetőségei közül és hiába szeretne egy gyermeket, nem lesz megfelelő apja a kis jövevénynek. Arra gondolni sem mert, hogy egyedül, magában bízva hozza világra. Talán ez is egyfajta kódolt félelem, talán csak egészséges önzőség, ki tudja.

Egyetlen dolgot érzett csupán erősen a velejében: így tovább nem mehet!

Holnap megmondja neki. Vagy csak rákérdez. Esetleg megemlíti.
Abból baj nem lehet.

Ha esetleg megint összevesznek, esetleg ledobja magáról a ruháit. Az mindig segített eddig megoldani a feszültséget. Amikor a férfi meglátta a testét, csupaszon, sápadtan, árasztva magából a tisztaság illatát, azonnal megenyhült, akármilyen dühös vagy csalódott volt korábban.

Talán előbb kellene bevonszolnia az ágyban. Igen. Azután, amikor benne van és szemeik összefonódnak egy homályos, elrévedő tekintetbe, majd akkor hozza szóba.

Így lehet, hogy végre… végül… elszánja magát a férfi.

De ha nem – és erre alig mert gondolni is – akkor be fogja fejezni a kapcsolatukat. Be kell fejeznie, hiszen amit most csinálnak, alig több ágyastársi kapcsolatnál. Két szingli ember, két önálló élet, amik újra és újra egymás karjaiba sodródnak. A megállapodás helyett.

- Ha a válasza nem, akkor vége, nincs több esély, befejezem! – szólt a süket konyha csendjébe. Kezei végigsöpörtek a terítőn, néhány morzsát indítva útjára a konyhapadló kövei felé. – Igen, ebből így elég volt.

Csupán magát győzködte erről, hiszen fél éve is inkább választotta a kibékülést és meghunyászkodást. Kettejük közül egyértelműen úgy érezte, ő veszíthet többet. Tisztában volt vele.

Arcát végül a tenyerébe temette. Egy apró morzsaszem a bőrére ragadt és most a homlokát kezdte nyomni, ahogy arca beletemetkezett a puha tenyérpárnák közé. Nem érezte. Semmi mást nem érzett most, csak a forró könnyeit, amik kiszöktek a szeméből és lecsurogtak a csuklója mellett.

Siratta magukat. Nem tehetett mást. A válasz miatt, amit még nem is hallott.


2015. október 6., kedd

Veszettek-krónikája: 1. Fejezet: Egy

Veszettek-krónikája

1. Fejezet

Steven Cup, a remete – Hajnali látogató – A kisváros elnémult

Egy





Steven Cup Kanadában élt, miután leszerelt a hadseregtől. A katonai illetménye semmire nem lett volna elég, hiába volt közel húsz évig a tagja egy elit egységnek. Ez így nem teljesen igaz. Az illetmény, ha az ember viszonylag fiatalon visszavonul, nem tart ki a nyugdíjiig. A nyugdíj pedig nem főnyeremény. Cup abból élt meg, hogy a megtakarításait három olyan cégbe fektette be, amik nagyon sok profitot hoztak. Egyik rövid időn belül, a másik kettő hosszú távon. Egy marketing cég, egy elektronikával foglalkozó vállalat és egy jacht gyártó vállalat. A marketing cégen öt éven belül közel kétszáz ezret keresett. Akkor úgy érezte, ideje kiszállnia és túladott a részvényeken. Több, mint elég profittal. A másik két csomag részvényei évente közel húszezer dollárnyi hasznot hoztak számára. Ehhez hozzájött a két regényének a bevétele is, amiket katonai tapasztalataiból vetett papírra. Az egyik regényből – „Lencsén keresztül” volt a címe – a közeljövőben televíziós sorozat fog készülni. Ez volt a terv. Ez további ropogós dollárokat jelentett.

Cupnak így nem nagyon volt gondja a pénzre. Várta a hívást Hollywoodból, hogy elinduljon a forgatás, melyen részt fog venni, mint tanácsadó.
Nem szó szerint, hisz Cup azért volt remete, mert elvonult a világtól. Csak leheletnyire persze.
Cup tanyája a kanadai Snow Lake-től nyugatra helyezkedett el, alig tíz mérföldre. Jobb időben egy kiadós sétányi távolság, bár, Snow Lake körzetében a jobb idő kimerült a nyári húsz fokban. Az számított kánikulának. Cup tanyája beleért a Grimm erdőbe. Ahová a kőből és fából épült házát felhúzták, az a viszonylag gyéren benőtt erdőszélre épült. Öt perc séta viszont már elég volt ahhoz, hogy az ember Kanada egyik legsűrűbb erdejében bolyongjon.
Cup várta a telefonhívást, annak ellenére, hogy nem volt saját készüléke.

A városban lakott Pope Hodgskins, egy megcsömörlött lelkész, aki visszavonult ugyan a világtól, de nem annyira, mint Cup. Pope Snow Lake City-ben lakott, egy üresen álló templomban, amely valláson kívül sok egyéb funkciót betöltött a városban. Több karitatív szervezet használta az épületet lerakatként, Pope pedig amolyan mindenesként vigyázott a behordott holmikra. Ezen kívül egyik feladata volt, hogy tartotta a kapcsolatot a külvilággal azok helyett, akik inkább visszavonultak a Grimm erdő fái közé, kissé elvonulva a városból. Mint Cup, akinél az összes technikai holmit egy öreg laptop jelentette, (a telefonról később) amelyen lekopogta a két regényét. A készülék nem volt hálózatra kötve és az a néhány program, amelyet tárolt rajta és segítette az írásban, már a készülékkel érkezett.
Cup nem használt sem televíziót, sem mobilt. Megtehette volna, de nem tette. Azért vonult félre, hogy elbajmolódjon a gondolataival. Hodgskins intézte a telefonjait is. Cup egy nyomtatott lapon leadta azok listáját, akiktől hívást várhat és Pope fogadta ezeket. Felírta, ami kellett és amikor Cup két hetente bejött Snow Lake City-be, átadta neki az üzeneteket.


Nem túl gyors módszer, főleg Hollywoodi mércével nem, de amikor megállapodást kötött az egyik producerrel – az illető bérelt kocsival jött a repülőtérről, egészen a házáig, hogy megbeszéljék a jövőt, miután kijött a regény – aki érdekelt lett a sorozatban, ezeket a formaságokat Cup előre kikötötte, hogy a továbbiakban ebből ne legyen sértődés. Kezet ráztak rá. Ez az jelentette, hogy ha Cup-nak hirtelen mennie kellett volna, akkor vagy kivárják, míg a városban megkapja az üzenetet – ami olykor akár két hét is lehet – vagy követve a producer kálváriáját, érte küldenek valakit, aki majd magával viszi. Ebből is kiderült, hogy sokkal inkább szorultak ők rá a remetére, mint ő rájuk, hiszen nem éhezett és nem látott semmiben szükséget. Élte a remeték nyugodt életét.

Az egész napi program közel négy éve kialakult rutinból állt.
Ébredés után – hajnali hat – megetette három disznóját. Nem volt rájuk szüksége, viszont, ha kiült a tornácra olvasni, megnyugtatta a röfögésük. Eddig egyet vágott le, tavaly, és azt sem élvezte. Szükséges volt. Az állat kíváncsiságában valahogyan beszorult a kerítés lécei közé és csülkét törte. Fene tudja, mire volt olyan nagyon kíváncsi. Szerencsétlen mozdulat volt, sok visítással. Cup kiszabadította a végtagot, mire később, miután megvizsgálta Dr. Moses, az egyetlen állatorvosuk, keresztet vetett, ami a neve alapján furcsa mozdulatnak tűnt tőle.
- Legjobb lesz, ha levágod, Steve! Ennek a cocának már annyi. Sülni kíván.
- Nem vagyok oda a disznóvágásért.
- - Hidd el, a csülke már nem lesz a régi és sokkal zajosabb lesz a pára, mint korábban. Ha rám hallgatsz, idén karácsonykor malacsültet fogsz enni. – és ezzel elintézettnek is vette az öreg a dolgot.

Cup az etetés után letakarította az ól valamelyik sarkát. Néha az egészet, de inkább csak negyedenként. A trágyát és a komposztálható maradékokat kivitte az ól mögé, ahol télálló zöldségeket termesztett. Csupa olyasmit, ami igénytelen volt a gondozásra. A Grimm erdő Kanada egyik legcsodálatosabb területe volt, viszont alkalmatlan igazi kerti munkára. Ami megtermett benne, főleg gumós holmik, azokat Steven nem is mindet ette meg. Ennek ellenére jó cserealapnak bizonyultak a városi piacon. A tökjeit szinte utolsó darabig elcserélte olyasmire, amit nem tudott a száraz földben megtermelni magának.

Dél körül elkészítette az ebédjét, frissen és sosem sokat. Néha alig annyit főzött, hogy maradjon egy egyszerű kis vacsorára való adag is. Ha nagy ritkán többet főzött, akkor apró edényekben kiporciózta és lefagyasztotta, miután lemosható filccel a tetejükre írta a tartalmukat. Ezeket nagyon ritkán ette meg végül, így, amikor elég összegyűlt, előfordult, hogy kiolvasztotta mindent és ment a disznóknak. Azután kezdődött elölről. Ebéd után körbejárta a tanyát, ellenőrizte a házat, az ólat, a két gazdasági épületet. Kívül-belül. A kisebbikben tartotta a hűtőit, amelyben sok hónapra elég húst és egyebet fagyasztott. Nagy szenvedélye volt a karamellás fagylalt és karamellás desszertek, amiknek külön fagyasztószekrénye volt. A helységből nyílt egy alig két négyzetméteres helység, amelyet úgy alakított ki, hogy átjárja a hideg, ellenben gyíknál nagyobb állat ne tudjon besurranni. Még egy mosómedve sem. Ebben a helyiségben tárolta a szárított és füstölt húsokat. Az épület másik oldalán egy dupla nagyságú szobában sorakoztak a konzervek a polcain, a betonozott alapon pedig főleg ásványvizes kartonok sorakoztak takarosan.
Hetente egyszer kitakarította a kisebb épületet. A nagyobb gazdasági épületben tartotta a terepjáróját, egy négykerekű terepmotort, egy megkímélt fűnyírót és a falakon sok száz barkács holmit, amikkel akár új gépjárművet tudott volna építeni. Ezt az épületet havonta tette rendbe, mert bár sok hasznos tárgyat halmozott fel a falakra szerelt polcrendszerre és tartó táblákra, viszonylag ritkán kellett használnia őket. A kocsiját negyedévente elvitte a legközelebbi nagyvárosba generáloztatni, a motort ritkán használta a fűnyírót meg sosem. Ha végképp úgy érezte, elburjánzott a gaz a ház körül, kiengedte a disznókat, hogy túrják szét, amit találnak. Szökésüket meggátolta a kerítés, ami szabálytalanul elkerítette a tanyát a főleg fenyőkből álló erdőségtől. Az előző tulajdonos emelte, és vagy harminc éves tákolmány lehetett, ami azért nem esett szét, mert ebéd után arra is volt ideje, hogy végigjárva ellenőrizze, hol kell befoltozni, illetve kicserélni pár cölöpöt, lécet rajta.

Cup délután vagy írt, vagy olvasott. A városka és a közeli nagyváros is üzemeltetett könyvtárat illetve egy antikváriumot. Cup néha - mikor generáloztatta a kocsiját - nem várta meg, hogy kicseréljék az olajat, vagy megmérjék a kerékben a nyomást, hanem átsétált a könyvesboltba és hosszan válogatott a könyvek között. Szórakoztató irodalom, ismeretterjesztő könyvek és történelmi írások. Néha önéletrajzok vagy valami könnyedebb. Nagyon ritkán képregény. Néha pedig anyag az írásaihoz. Többen igyekeztek tudtára adni, mennyit segítene neki az Internet bekötése, ő mégis rendre elvetette az ötletet.
Estig olvasgatott vagy elvégezte a házimunkát. Mosott, vasalt – három ingét részeltette ebben a kegyben, így ez nem számított nagy tevékenységnek – pakolgatta a polcokat, játszott Risky-vel a vajsárga labrador retriever szukával. Nagyon jól elszórakozott magában így. Néha este feltett egy régi lemezt, töltött magának egy narancslevet – az alkoholt nem bírta – és olvasott, míg Risky a lábaira feküdt és összegömbölyödött. Jól megvoltak így öten. Plusz Sarah...


Risky-t havonta elvitte Dr. Moses-hez, és arra is volt példa, hogy a doki jött ki hozzájuk látogatóba. Ilyenkor mindig megnézte a malacokat is. Az elmúlt két évben csupán egyszer kerülték majdnem el egymást, ám Cup bekötőútjának végénél, ahonnan már csak az ő portájához lehet behajtani, egymásba futottak.
- Nem sokon múlott, doki. A nagyvárosba indultam.
- Szerencsére elértelek. Megtennél nekem valami szívességet, ha beérsz?
- Persze. Hozzak ellátmány medicinából?
- Igen. Odaszólok nekik, hogy mész. Mandy Briess neked is kiadja, amit kérek. Talán alá kell valamit írnod, de majd fizetek én nekik, utólag. Csak hozd el nekem, amit odaadnak.
- Nem lesz gond, doki. Nem tudom, mikor érek vissza, lehet csak holnap viszem át neked Snow Lake City-be.
- Üdvözlöm az özvegyet. – mosolyodott el az öreg.
- Átadom, doki. Legyen jó.
- Legyél jó. – búcsúzott az állatorvos és visszafordult a kisvárosba.

Cup időről időre meglátogatott egy negyvenes vállalkozó asszonyt a nagyvárosban. A nő fiatalon veszítette el a férjét, hónapokkal az esküvőjük után. Soha többet nem húzott gyűrűt az ujjára. Aki ismerte, özvegynek becézte. A háta mögött. Egy éttermet vezetett és ő vetett szemet Steven-re. Steven úgy vélte, mert halványan emlékeztet az elhunyt férjére. Az étterem falán lógó egyik-másik családi fotó tanúsága szerint. Nem bánta, hogy így alakult. Sarah sosem tévesztette el a nevét, amikor elélvezett szeretkezés közben és így rendben is voltak. Steven-t nem érdekelte a hasonlóságuk pszichológiája, amíg az asszony nem érezteti vele, hogy ő egy pótlék.

A randevúikat volt a legnehezebb összehozni, Steven makacssága miatt. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy nem használ mobiltelefont. Valójában eldugva feküdt egy készüléke az íróasztal fiókjában, lemerülve, aksival együtt, körbetekerve a kábelekkel. Nem lustaság miatt nem töltötte fel. Így érezte magát jól. Megbeszélték Sarah-val, hogy a zöld keretes táblát rakja olyankor ki az étterem elé, amikor van kedve találkozni Steven-nel. Ha nem ér rá, akkor a kék szegélyű megállító táblát tette ki. Egyetlen alkalmazott sem jött rá a színkód értelmére. A táblát Sarah tette ki nyitáskor. Volt, hogy napközben gondolt egyet és akkor (atyaisten, most jött meg...) kicserélte. Ez alig fordult elő az elmúlt három évükben. Többnyire Steve aludt az asszonynál. Ritkán előfordult, hogy Sarah autózott át vele a tanyájára, - ragaszkodott hozzá, hogy külön kocsival jöjjenek, nem azért, mert tartott a rossz nyelvektől, pusztán praktikusságból - ahol először őszintén meglepődött, mennyire rendet tart a férfi. Tisztelte azért, hogy nem egy disznóólban fogadta. Még akkor is, ha volt a háztól pár méterre egy igazi, a hozzá tartozó szagokkal, hangokkal.
Ha Sarah jött át hozzá, akkor általában vasárnap volt. Steven-nek nem kellett színekkel bajlódnia. Vasárnap az étterem csak délután nyitott ki, kettő után és nyolcra be is zárt. Vasárnap, itt a hűvös hegyek tövénél, az emberek otthon húzták magukra a takarót és kvíz műsorokat néztek. Vasárnap pihentek, hiszen hétfőn reggel nyolctól elindult a mókuskerék. A nagyvárosban főleg favágók laktak. Kétkezi munkások, meg ami hozzá tartozott. A nagyváros nagyon régen élt az erdőből. Egyetlen változást az hozott, hogy mind tovább tartott az út a kitermelési szektorhoz.

Néha Steven is vállalt némi erdei munkát. Néha meg csak szórakozásból kiment a melósok közé, nézni, ahogyan dolgoznak. Előfordult, hogy hatalmas termoszokban teát vitt (egyenesen Sarah étterméből) nekik és akkor állított be, amikor éppen ebédeltek. Néhányukat névről is ismerte.

Steven jól érezte magát így. Arra gondolt, hogy vagy itt öregszik meg, egyedül, vagy végül Sarah gondol egyet és bekvártélyozza magát mellé és akkor, ha biológiailag még lehetséges, talán lehet egy gyerekük. Ehhez azonban Sarah-nak hamarosan döntenie kell, hiszen a napokban töltötte be a negyvenet. Negyven felett meg… hát, nem biztonságos a gyermekvállalás, az biztos. Steven hallott a városban némi bulvár híreket – főleg ha ebédelni ment be valahová – és tudta, hogy ritkán akadnak kisebb csodák, amikor negyedik ikszes asszonyok lesznek állapotosok. Viszont ebben a kérdésben Sarah fog dönteni, ha eljön az ideje. Az biztos, hogy Steve hajlott az felé, hogy nem lenne ellenére.

Akim Rasha vírusa hat órán keresztül fejtette ki áldatlan tevékenységét az emberiségre. Ezalatt a hat óra alatt Steven Cup még a laptopját sem kapcsolta be. Nem mintha számított volna, hiszen a készüléket nem kötötte egyetlen hálózatra sem. Mindez egy pénteki napon történt.

Vasárnap este Cup végzett egy krimivel és a hűtők leltárával. Összeírta, miket kell majd vennie a következő héten. Nem feltétlenül holnap, ám valamikor a héten. Risky nyugtalanul ténfergett a házban, össze-vissza tologatva a rongyszőnyegeket, amik otthonosabbá tették a fenyőből ácsolt padlózatot. A ház alapját nem beton képezte, mint a gazdasági épületeket. Fából készítették, beton szegéllyel ugyan, ám középen szabadon hagyva. Egy pincehelyiséget is sikerült kialakítani az előző tulajdonosnak. A pince volt az egész tanya legelnagyoltabb része. Ennek felújítására még Steven is kevés energiát fordított. Az ok elég profánnak hangzott. Egyszerűen nem használta. Ez azonban nem volt teljesen igaz. Néhány fegyvert tartott itt, amiket még a hadseregben töltött idejében szerzett meg. Mindre volt engedélye, ettől függetlenül nem látta értelmét, hogy valahol szem előtt tartsa őket a házban. Egyetlen vadászpuskát tartott a kandalló felett a falon. A hozzá való töltényeket pedig a konyha egyik fiókjában. Sosem volt rá szükség.


A pince lejáratát egy hatalmas pamut rongyszőnyeggel takarta le, amit Risky most idegesen rágcsált. Sosem látta korábban ilyen izgatottnak a kutyát. Mikor elunta, hogy nézze, mit szenved össze az állat a házban, kiengedte a szabadba. Risky inkább volt szobakutya, termete ellenére, mint házőrző, ennek ellenére a ház mellett, a tornác alá kialakítva várta egy kutyaól, ha úgy gondolta, körbejárja a birodalmukat és nincs kedve visszamenni a melegbe.
Steven utána nézett, miközben a kutya kiszaladt az éjszakába. Ha később be akar jönni, majd jelezni fog, apró vakkantásokkal. Akkor majd Steven összeszorítja a fogait és lejön érte az emeleti hálóból, hogy beengedje. Talán meg is korholja kissé, ha felébreszti.

Lefürdött – a meleg vízre költötte a legtöbbet, mióta ide költözött – és magára húzta a takarót. A Bojler halkan pattogott a fürdőszoba mögül. Dupla rendszer, profi kivitelezés. Arra nem volt módja, hogy egyenesen meleg vizet vezessen be csatornákon keresztül, mert a közmű ennyire kint már nem vállalta a kiépítést. Snow Lake City-nek volt ugyan meleg vizes rendszere, ami idáig nem ért el. Nem lett volna gazdaságos. A fürdő azonban belső rendszerrel működött és egy része visszaforgatásra került a radiátorokba. A víz másik fele egy szűrő rendszerbe került, és lehetett a mellékhelyiséget üríteni vele, meg mosogatni. Tökéletes rendszer, ha az ember nem iszik a csapból. Amivel a rendszer nem birkózott meg, az ment egy emésztő rendszerbe, amelyet rákötöttek az öntözőre és gazdasági épületekre. A végállomás egy hatalmas gyűjtőtartály volt a föld alatt, elektromos biztonsági relével, ami előre jelezte, ha szükség van a szippantókra. Rendszer a rendszerben.
A vidéki élet rákfenéje. Néhány kényelmi szempontból lejjebb kell engedni a személyes kényelmi listán vagy mélyen zsebbe kell nyúlni.

Miközben a világ megbolondult, Steven Cup alig tíz mérföldre a Kanadai Snow Lake City-től, a fal felé fordult és hagyta, hogy elnyomja a megérdemelt álom.
Vasárnap este volt, két nappal Akim Rasha akciója után.

folytatása következik...

Veszettek krónikája - előszó

Veszettek krónikája

Előszó

Akim Rasha osztályelsőként végezte el a MIT elektronikával foglalkozó szakát, majd kísérleteit tovább vitte a pszichológia irányába, amire a hadsereg is felfigyelt. Kísérleteit támogatni kezdték, cserébe egyelőre annyit kértek, hogy találjon olcsó módszert az ellenséges kémek kivallatására. Akim nem érzett ellenérzést a megbízatás iránt. Gyorsan dolgozott, kevés asszisztenssel, felesleges költségek nélkül. Kísérletei három éven belül komoly eredményeket hoztak. Azután Akim Amerikában született fiatal élettársa az esküvő előtt vezetés közben agyvérzést kapott, letért az autóútról és az árokba fordult. Közös gyermeküket megvédte a biztonsági öv és a légzsák, viszont az autó borulása közben a szíj rosszul illeszkedett a kislány testére és eltörte a nyakát. Anyuka és kislány együtt halt meg a balesetben.

Akim átesett a kötelező pszichológiai teszteken. Teljesen feleslegesnek bizonyultak, hiszen ő maga is a pszichével, lélekkel, érzésekkel foglalkozott. Az őt ellenőrző két szakembert, akik azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Akim alkalmas e a feladatainak elvégzésére és kísérleteit folytatni, simán kijátszotta. Pedig Akim nem volt jól.
A hadseregnek végzett kísérletet végül kiterjesztette és a lebukást kockáztatva, tesztelni kezdte. A célja nem volt más, mint a totális őrületet létrehozni. Az őrületet, amely benne már táptalajra lelt.
Néhány hónap labormunka után készen állt, hogy digitálisan támadást intézzen a világ ellen. Mire az illetékesek rádöbbentek, hogy valami nincs rendben, késő volt és elszabadult a pokol.
Akim közel hat órán keresztül küldte a kísérleti impulzust szervereiknek és átjátszó tornyaiknak köszönhetően az éterbe. Akim gyakorlatilag megfertőzte az Internetet és a telefonhálózatokat. Programja hat egész órán keresztül fertőzte az embereket a képernyőn és telefonokon keresztül. Háromszintű jelet küldött, amely egyrészt tudat alatt befolyásolta a befogadót, akár hang, akár kép útján. A hat órás időintervallum alatt, akik tévét nézet, használta az Internetet vagy telefonhívást fogadott okostelefonján és belehallgatott vagy nézte azt, megfertőződött. A fertőzés lappangási ideje körülbelül hat kerek óra volt.

A hadsereg illetékes osztálya mire észbe kapott volna, tehetetlenségükben egyetlen, rossz döntést hoztak. A döntés eredményeként Akimra törték a labor ajtaját és mivel a két katona, aki a feladatot kapta, nem volt felkészülve, milyen ellenállásra számítsanak az egyébként csendes kutatótól, idegességükben beleeresztettek huszonnyolc lövedéket, amelyek közül egyenként csupán három nem volt halálos.
Miután az akció csúfos kudarcba fulladt, igyekeztek a tüzet megkésve oltani. Lekapcsolták a labor áramellátását. Addigra feleslegesen.
Akim Rasha programja körbefutott a földbolygón és eljutott nagyjából mindenkihez, aki civilizált környezetben élt. Elég volt egyetlen adótorony és lett légyen az adott terület bármennyire lakatlan, ha egy valaki éppen a telefonján babrált, akkor a fertőzés eljutott hozzá is.
Rasha kísérlete nagyjából a föld lakosságának 60%-ban „kiégette” a befogadók agyát.
Volt azonban egyetlen pozitívuma is a kísérletnek: Miután a laborban kikapcsolták az áramot, a program kifutotta magát és bárki is kapta el a veszettséget, azt semmilyen formában nem tudta továbbadni. Hát nem remek?




2015. szeptember 14., hétfő

001 - A szarházi

A szarházi vidékről utazott fel a nagyvárosba. Otthon, a szűk környezet miatt, kezdtek összecsapni feje felett a hullámok és ideje volt kicsit lelépnie, kiszellőztetnie magából a gondolatokat, ruhájából a kesernyés, őszi ízt, amely fanyar illatával a helyzetére emlékeztette.
Szeptember volt. Valamikor hónap vége.
A helyzete nem volt rózsás.
Munkalehetősége alig. Ellenben az éhes száj. Egy feleség - gyermekkori szerelem - és egy kislány. Nekik enniük kell. De miből.
Mint írtam, munkalehetőség alig, ahol meg lett volna, ott már ismerték a szarházi hirtelen természetét. Mert az volt neki. Nagy természete.
A városba ment szerencsét próbálni. Sikerült egy kis kölcsönt kicsikarnia valakiből vagy behajtani egy tartozást, így volt némi pénze. "Vetítésre" elég.

A szarházi egy hete járta a kocsmákat, keresve áldozatát. Lehetőleg egyedülálló, viszonylag csinos nőt, aki majd "segíthet" rajta. Ha nem is anyagilag, de legalább lenne hol aludnia, míg sikerül valahonnan pénzt - komoly összeget - szereznie. Akkor még bizonytalan volt, mire is gondol komoly összeg alatt. Nem gondolt annyira előre. Majd lesz valahogy.
A gyermekkori szerelem és annak gyümölcse meg várta otthon a híreket. Már amit hajlandó volt velük megosztani. Morzsákat.

Egy viszonylag csendes étteremben megtalálta, amit keresett. Pincérnők. Facérok. Az első elhajtotta, rövid úton. Ez haragra gerjesztette. Vissza kellett fognia magát. Nehogy már őt visszautasítsa egy "ilyen"!

A második könnyebb préda volt. Két nap múlva már együtt háltak. Amikor először belé hatolt, onnantól kezdve meg volt pecsételve a sorsuk. Spermával pecsételte meg.
Míg a pincérnő - így gondolt rá, mert így könnyebb volt elhatárolódni tőle - dolgozott, ő futotta a köröket és készült, hogy berántsa a sikertörténetébe, ami nem létezett. A pincérnőnek volt egy saját lakása. (Helyes! A pincérnőnek volt egy pár éves lánya, exapukával. Helytelen!)
Majd lesz valahogy.
Addig elkezdte építeni a kamu mesét, hogy pincérnő belegabalyodjon és áldja a szerencséjét.
Autókat bérelt és kölcsönzött. Nem volt hirtelen jobb ötlete és ehhez volt ismeretsége. Majd előadja, hogy autókereskedő. Azoknak van pénze. A pénz vonzza a pénzt.
Állandóan megjelent a pincérnő munkahelyén. Arra vigyázott, hogy lehetőleg mindig másik gépkocsival. A látszatra adni kell.
A pincérnő kezdett belehabarodni. Ő elviselte. Persze jól adta a hősszerelmest. Virág, ékszer, stb. A lányának is szerzett játékokat.
Néha a tükörben figyelte magát, hajnalban, mikor a pincérnő és lánya aludt. Kicsit bevérzett a szeme. Az álla sarkán a borosta serkent. A gondolatai nem ütöttek át a bőrén. Nem szerette a pincérnőt, viszont el tudta játszani.
Ha valakit is szeretett, az most ott maradt a falujában és gyermekét nevelte.
Eltelt néhány hét és a szarházi kezdte érezni, hogy ez a kapcsolat, melyből hasznot remélt, valójában egy zsákutca.
Rendesen berúgott hajnalra, mire meghányta, vetette, mit is kellene tennie.
Meg kell szereznie a lakást.
A pincérnő lakása nem volt palota. Saját lakás, hitel nélkül, ám semmi pucc. Konyha, fürdő, nagy szoba.
A szarházi kereste a lehetőségeket, hogyan szorítsa ki a pincérnőt, lehetőleg tanuk és védelem nélkül, hiszen, végszükség esetén, a pincérnőnek is lehetnek barátai, családja.

A szarházi elkezdte a módszeres tisztogatást. Miközben igyekezett nyájas és szerethető maradni, lassan rátelepedett a pincérnőre és gyerekére. Viszont kérlelhetetlenül marta el a környezetükben jelen lévő egyéb személyeket.
A pincérnő anyját, testvéreit, exét, kollégáit. Még a házban lakó idős szomszéd nénivel is is sikerült összeveszítenie, aki néha a kislányra vigyázott.
A szarházi nem tanulta az elkerítés tudományát. Mint korábban annyi hasonló szarházi, neki is veleszületett érzéke volt a burjánzásra.
A pincérnő kezdetben nem nagyon kapcsolt. Azt érezte, hogy valahogy ritkulnak körülötte a kapcsolatok, viszont nem adott össze egyet meg egyet. Mire összeadta, addigra csattant az első pofon.

A szarházi kapott otthonról üzeneteket, amiket gondosan titkolt a pincérnő elől. A gyümölcse beteg lett és haza akart menni. Eltűnt egy hétre és addig is folyamatosan bombázta a pincérnőt az sms-eivel. Nem engedhette ki a kezei közül, mert már három hónapnyi munkája volt benne. A kislánya meggyógyult és a szarházi visszament a városba. Utolsó estéjén, mielőtt autójával megint elporzott volna a fővárosba, még hosszasan csókolta szerelmét a düledező viskójuk kapujában.
- Szerzek nekünk lakást, meglásd! Már dolgozom rajta. A húgom segíthet.

A szarházi a pincérnőhöz hívta a húgát, lakni. A húga pedig hozta a saját gyermekét. Egykorú volt a pincérnő lányával. Erősebb. Néha verekedtek. A pincérnő egyszer szólt rá, az idegen gyerekre. Aznap napszemüvegben ment le vásárolni.

Már két hónapja éltek együtt a kis lakásban öten. A pincérnő egyre szótlanabb lett, a szarházi egyre hangosabb. A lakók már kezdtek összesúgni a hátuk mögött. A pincérnő családja ezalatt a két hónap alatt még jobban elidegenedett a nőtől. Nem szívesen látták mellette a szarházit, ám nem tehettek semmit.
A pincérnő boldog volt így. Kezdetben az ajándékok segítettek és a vad szeretkezések. Mostanra pedig boldog volt, ha nem kapott pofont, lefekvés előtt, vagy nem rángatta meg a szarházi, mikor már végre elaludt.
A szarházi már egy papírt is aláíratott a pincérnővel, hogy a testvére ott lakik velük. Bejelentette hozzá. Egy mondatába és némi verésbe került.

A pincérnő munka előtt még elsétált a park egyik csöndes sarkába és kezébe temette az arcát. Nem tudta, mit tegyen. Akiktől segítséget kérhetett volna, azoktól elmarta a szarházi. Idegenektől nem mert volna támogatást kérni, hiszen két ütleg között eléggé meggyőzte róla a férfi, hogy nagyon rosszul járhat. Fenyegetés és zsarolás. Ez váltotta fel az udvarlást és ígéreteket.
A pincérnő nem magát féltette, hanem a lányát. A szarházi róla is suttogott néha a sötétben. A sötétben, mikor egyik kezét az arcára fektette a másikkal pedig a torkát szorította és eszelősen a szemébe nézett. A sötétben csak két apró, őrült csillagot látott a szembogarából a pincérnő, amiből csak fájdalmat, dühöt és veszélyt olvasott ki.

A szarházi már-már úgy érezte, sikerül megszereznie a pincérnő lakását és újra kezdheti életét itt a kedvesével és gyönyörűségével. Valahogy ki kell raknia ezt a nőt a lakásból. Ha kell, erőszakkal fogja átíratni a lakást a nevére. Tudta, ha azt meglépi, abból rendőrségi ügye lesz. Tudta, hogy azt már nem fogják a pincérnő ismerősei és családja ráhagyni. Tudta, mégis meg kellett lépnie, hiszen itt szarházi volt, ám otthon, vidéken, olyan messze ettől a nyüzsgéstől, ő egy szerető férj és szerető apuka volt, aki hosszú és határozatlan időre külföldön próbált szerencsét. Legalábbis ez a pletyka terjedt róla abban a néhány utcában, ahol felnőtt.

A szarházi már egy hete keményen ivott és szívta, amit kis tasakban, kéz alatt szerzett. Bátorságot gyűjtött, hogy megtegye az utolsó lépéseket. A papírt már megfogalmaztatta egy ügyvéddel. A testvérét is beavatta. Nem tanácsot kért tőle, nem támogatást. Csupán közölte a tényt. A húga félni kezdett. A szarháziban is dolgozott némi félelem, amit végül legyűrt a tasak tartalmának segítségével. Hiszen pont azért szerezte. Többlet bátorságért.

Eddigre már eltelt egy év. A szarházi olyan feszültségben élt, hogy bármikor robbanhatott. Robbant is. Bement a pincérnő munkahelyére megbeszélni pár apróságot. A megivott alkohol és a felszívott fehér por nem segített kezelnie a szituációt. Ha bárki megérinti a vállát, biztosan az illető torkának ugrik. egyik kérdésre pincérnő kicsit talán flegmán válaszolt. Talán mert azt hitte, ott biztonságban van a szarházitól. Rosszul gondolta. A szarházi pedig túlreagálta a flegmaságot, talán bele is hallucinálta kicsit magába.
A jobb keze vipera gyorsaságával csapot le a nő arcára. A bal követte. Amit eddig csak sejtettek a kollégák, az mostanra valósággá vált. A bal kéz bütykei eltörték a pincérnő orrában a porcot. A harmadik ütés - jobb kéz, ökölbe szorítva - felszakította a száját.
A szarházi nem emlékezett, ki és mikor szedte e a nőről.
A rendőrség nem volt túl megértő.
A feljelentést megtette az étterem, a pincérnő, egy vendég, aki miközben a szarházit próbálta leszedni a nőről, szintén megsérült, és megtette a rendőrség is, súlyos testi sértésre és a helyszínen készült felvételekre hivatkozva.

Szabadlábon védekezhetett.
Mikor végül elítélték, jobbnak látta, ha nem szökik meg. Ha akarja még valaha látni a szerelmét és szerelme gyümölcsét.
Három évet kapott, mert összeadódott minden apróság, amit a pincérnővel töltött kapcsolata alatt csinált. Volt bőven stiklije a pincérnőn kívül is.

Három év.
A lánya semmit sem tudott. A felesége sem mindent.
Egy hűvös, szeptember végi napon kellett bevonulnia. Hajnalban búcsúzott el tőlük. Azoktól, akiket igazán szeretett.
A lánya sírva ölelte a lábát. Már hat éves volt, nem az a kis csetlő-botló őzgida, mint amikor felutazott a városba, hogy megszedje magát.
- Apa, karácsonyra hazajössz?
- Nem ígérem meg kicsikém. Az apunak most sok dolga van, de siet vissza hozzád!
- Nem akarom, hogy elmenj, papa!
- Én sem... hidd el, már én sem!