2022. január 3., hétfő

Amikor már nem vagy többé beteg (2022)

 Amikor már nem vagy többé beteg (2022)

Tudtam, hogy az a mondat, amivel ezt a bejegyzést indítanám, nem lehet a blog címe. Nem csak azért, mert félreérthető lenne, rengeteg felesleges kört generálva, de végül még úgy támasztana alá negatív gondolatokat, hogy nem volt vele ilyen szándékom. Azonban pár napja megterhelte valami a gyomromat és úgy gondoltam, amíg nem írom magamból ki, addig több kárt okoz itt bent, mint szeretném.

Ezt azért merem kijelenteni, mert mostanra a legtöbben már tisztában vagyunk azzal, hogy a beszédnek, a kimondott gondolatoknak, amiket ki kell magunkból engedni, gyógyító az ereje. Átfogalmazom: Ha kiengeded, sok olyan negatív élettani hatást visz magával, amit, ha nem eresztesz ki, téged építhet le. Akár egy katona poszt-traumatikus vallomása, ami után elkezdődhet a gyógyulás.

Tehát, a poszt kvázi innen indul, úgy, ahogy nem kezdtem végül el.

Blog: Már nem vagyok többé rákos! Most tudtam meg!

Képzeljétek, ma véletlenül megtudtam, hogy nem vagyok rákos. No, nem az orvosomtól, de még így is hatalmas lehetne az örömöm, ha nem haragot éreznék.

Teljesen véletlenül fültanúja voltam egy letiltott ismerősöm okfejtésének a melóhelyemen. Erről azt kell tudni, hogy az ismerőssel nem tartom a kapcsolatot, mert mérhetetlenül mérgező személynek gondolom, olyan gondolatisággal, amivel sok esetben nem tudok közösséget vállalni. Volt egy kisebb vitánk és utána úgy gondoltam, nekem egészen biztos jobb lesz, ha minimálisra csökkentem vele az interakciókat. Azonban az illető ettől még más barátaimat megtiszteli azzal, amit én nem kívántam megkapni, és mivel pont a munkahelyemen hallgatta meg barátom néhány üzenetét, óvatlanul én is hallottam őket. Szokás szerint szóba is kerültem, bár nem nagyon értem, mit kell velem foglalkoznia, de elejtett egy megjegyzést a rákommal kapcsolatban (azért emelem így ki, mert egyszerűbb, mint körül írogatni finomkodva, azután a nem kellően informált ismerősök esetleges kérdéseire egyesével reagáljak) és jeleztem a barátomnak, hogy ha már úgy is üzengetnek közben egymásnak, írja meg neki, hogy kilátásba helyezek neki egy kis arcul baszkodást, ha összetalálkozunk, csak miheztartás végett. Persze főnököm, ahogy megszokhattam, azonnal lecsapott a kijelentésemre és visszakérdezett, hogy verekedtem-e egyáltalán életemben, ami kérdésnek köszönhetően újra és újra eszembe jut, hogy az ember barátai néha bizony pusztítóbban energiavámpírok, mint akár az idegenek lehetnek. Néha. 

(Ha nem világos, mi történt, vázolom: A letiltott ismerősömet én nem látom, de a gépet a melóban a főnököm használta, akinek még ismerőse, és ő látja. Az illető pedig néha fárasztja őt hangüzenetekkel, amiket a főnököm meló közben meghallgatott, mert tervben volt, hogy este kocsmázni mennek. Más kérdés, hogy a barátom és egyben főnök miért érzi szükségét, hogy egy ilyen ember barátja legyen, de szerintem ez az ő dolga és nyilván, ami pozitívum, igyekszik azt megtartani a kapcsolatukból.)

Ebből kifolyólag kicsit vitáztunk, hogy valójában egyikünk sem különösebben egy verekedős fajta, de...

Az üzenetemet közben átadta és a másik oldalról jött egy olyan válasz, amely megint bebizonyította számomra, hogy vannak emberek, akik úgy élnek és lesznek részei az életednek, hogy valójában ha ismernéd igazi hozzáállásukat a személyedhez, egészen biztos, hogyha meglátod őket az utcán szembe jönni, inkább átmész a túloldalra.

Emberünk válaszában pedig a következő üzenet érkezett vissza, amiből a megemlített illető nevét kihagytam, bár, akik ismernek, talán rájönnek majd, kiről is van szó.

- Nem én mondom, hanem pontpontpont, hogy szerinte csak kamu-rákja van, amit azért talált ki, hogy megsajnálják!

Upsz. E kijelentés szerint, valahol, valamikor ez a két ember beszélgettek és a beszélgetés egy pontján egy, most meg nem nevezett ex-kollégám azt a megjegyzést ejtette ki a száján, teljes meggyőződéssel, hogy a betegségem kezdetén történt információk megosztásával kvázi hazudtam és csak végighakniztam az ismerőseimet, hogy megsajnáljanak, ám a valóságban nincs leukémiám.

Mindezt egy ismerős, volt kolléga szájából.

Olyan valaki szájából, akivel, ha korábban találkoztam, nagyjából mindig kedvesen örült, ha látott és el tudtunk beszélgetni pár percet, felemlegetve a múltat, azt a pár évet, amit együtt töltöttünk.

Mindezt úgy, hogy az illető a hátam mögött olyan gondolatokat fogalmazott meg, amik, szerintem enyhén szólva is, inkább róla állítanak ki egy szegénységi bizonyítványt, mint rólam.

Két napig gondolkodtam, hogy ezt az esetet úgy írjam ki magamból, hogy kielégítően kitakarítsam a gondolataim közül, a lehető legkevesebb kárt okozva az érintetteknek.

Bevillant, hogy megkeresem az illetőt és rákérdezek, ám ismerve konfliktus kezelési megoldásait - ne felejtsük, több évet dolgoztunk együtt - egyre biztosabb voltam benne, hogy vagy letagadja az esetet, vagy egy a rá jellemző, agybeteg és kifacsart módon igyekszik kimagyarázni magát, ahogy néhányszor egy-egy vita során már volt alkalmam megtapasztalni és amik leginkább a bizonyos galambra emlékeztettek, amelyik felrúgja a sakkbábukat. Vagy, harmadik lehetőségként, nem reagál a megkeresésre, mint ahogy legutóbbi üzenetemre is, amikor Kellemes ünnepeket kívántam, de már vissza se reagált.

Mivel volt szerencsém (ezt így utólag lehet, hogy át kellene értékelnem) vele dolgozni, tudom, hogy néha úgy kezelte a kellemetlen eseteket, mint Győzike a Bence által feltett, a cigányságára vonatkozó kérdéseket a "Partizán" egyik netes videójában. Győzike folyamatosan hárított, nem válaszolt a kérdésre és a végén vicceskedve megjegyezte, hogy milyen jó is volt az interjú, mert nem tudott rajta a Bence fogást találni, mert ravaszul kibújt a keresztkérdések alól. Nem, Győzike, semmi ravaszság nem volt benned, pusztán hangerővel és értetlenkedéssel ignoráltad a kérdést, minden ravaszság és intelligencia nélkül.

Kb. ilyen beszélgetésre számíthattam volna a volt kollégámtól is, így legegyszerűbb módja az volt, ha inkább leválasztom magam róla. Teszem hozzá, árnyaltabbá teszi a történetet, hogy ez az illető korábban egy szakítás után azt is megengedte magának, hogy exének e-mail fiókját feltörje és megváltoztassa a belépőkódot és csak akkor csinálta vissza az egészet, amikor felhívta az ex a fegyelmet arra, hogy törvényileg milyen gyorsan keverheti magát szarba a drága, ha nem állít mindent vissza és a bosszúhadjárat helyett csendben eltakarodik a másik életéből. (Az ex ugyanis olyan munkakörben dolgozott, hogy a postafiók megbuherálása elég gyorsan egyenes út lehetett volna a magyar büntetés végrehajtás egyik kellemetlen végállomásáig is akár.)

Szóval, nem igazán éreztem értelmét, hogy ezzel az emberrel bármilyen formában tisztázzam a megfogalmazott véleményét, hiszen korábbi közös utunk során bebizonyosodott, hogy ilyesmire alkalmatlan és esetében a gyanú is elég ahhoz, tényként kezeljem a róla megtudott információt. Más esetekben azt mondom, ha lehet, a félreértéseket meg kell beszélni, itt azonban némi mérlegelés után úgy éreztem, nincs rá mód.

Két nap alatt töröltem őt az általam használt közösségi oldalak követői közül, ezzel remélem, ha nem is örökre, de hosszú időre elvágva magam tőle. Csak azért nem gondolom, hogy örökre, mert amilyen szerencsés vagyok, biztos bele fogok még botlani a fővárosban. Főnököm korábban jelezte, hogy esetleg beugorhatnánk hozzá látogatóba, ahol dolgozik, de gondolom, ezek után azt sem fogom erőltetni.

Az a szólás, hogy "magából indul ki", szerintem simán visszafordítható az illetőre. Ha ilyen okosan rám vetítette ki ezt az egész gondolatsort, feltételezem, hogy életének adott szakaszaiban simán élne egy hasonló húzással, hogy környezetére valamilyen hatással legyen. Teszem hozzá, hogy egy barátom egyszer járt egy olyan lánnyal, aki komoly egészségügyi problémákba takarózva igyekezett kapcsolatukból minden csepp részvétet kisajtolni, míg végül, a szakítás után egy apró közjáték felhívta a figyelmet a hölgy állapotával kapcsolatos hézagokra.

Persze, viták lezárásaként elég lenne talán, hogy ide tegyem az egyik záró jelentésem, de úgy gondolom, aki előbb állít, mintsem kérdez (ebbe a hibába magam is beleestem most akkor, amikor nem akartam vele belekezdeni egy beszélgetésbe, hogy hogy is van ez) annak nekem nem kell semmit bizonygatnom. Sőt, valójában senkinek sem kell. Van egy állapotom, el kellett fogadnom. Neked szintén. Ha megkérdőjelezed, akkor feltételezed, hogy egy ilyen komoly dologban belehazudok az ismerőseim arcába. Amennyiben pedig ilyesmit feltételezel rólam, az kérdésessé teszi, hogy nekünk közösséget kell-e bármilyen formában vállalnunk egymással.

De mivel ugyanakkor jó fej vagyok és nem várhatom el, hogy mindenki elolvassa a témában pár éve írt blogomat, amelyben az egész rákos faszsággal kapcsolatban kifejtettem véleményem, ide teszek egy fotót arról a cuccról, aminek az életemet köszönhetem jelenleg. A neve alapján meg te is utána nézhetsz, mi is ez és mire jó.


Azt hiszem, kicsit sikerült lefaragnom a bennem keletkezett haragból és csalódottságból, amit pár napja érzek a volt kollégám irányába. Persze, tudom azt is, hogy emocionális képzésébe a szülei mennyire nem fektettek elég energiát, így nem csoda, hogy az illető olyan felületes lény lett, mint amilyen lett. Egy végtelenül egyszerű lény, aki néha olyan negatív színben látja a világot, hogy úgy érzem, nélkülem is megjárja a maga poklát. 

És ezt a poklot remélem úgy járja meg, hogy közben az én utamat már nem keresztezi. 

Ezúton kérek mindenkit, hogy ne kezdjen részvét kommenteket írni ez ügyben, mert a terápia sikeres volt, az illetővel kapcsolatban meg nem akarok posztolgatni.

Amúgy köszönöm, jelenleg egész jól vagyok. Ja, és van egy pici remény rá, hogy az állapotom visszatérjen a betegség előttihez, de utolsó információim szerint ez 15%, és bár voltak életemben hihetetlen túlélési pillanatok, azért nem hiszem, hogy olyan szerencsés is leszek, hogy pont beleessek abba a 15%-ba. De nem fogok ezen keseregni, így neked sem kell. Főleg nem kommentben! :) 

"Le kéne géppuskázni mindet!ˇ" - blog (2022)

 "Le kéne géppuskázni mindet!ˇ" - blog (2022)


Volt egy kitérőm a Népligetbe, és mikor visszafelé sétáltam az albérletbe, át kellett haladnom az aluljárón is. Alig léptem lefelé néhányat, amikor a lépcső túloldalán egy mogorva hang szabadult ki valaki szájából és berontott a hallójáratomba: - Le kéne géppuskázni mindet!

Nem mertem teljes figyelmemmel a hang irányába fordulni, hiszen nem tudhatom, ha tanúja vagyok a nem nekem szánt vallomásnak, mit szán majd nekem az illető, aki mondta. A szemem sarkából is láttam azonban, hogy a hetvenes éveiben ténfereghet az úr. 

Mentem is lefelé a dolgomra és azon gondolkodtam, hogy milyen hetven évet kell ahhoz az embernek leélnie, hogy most, amikor a közért polcain mindenféle megtalálható, amikor a nők szabadon szexelhetnek akivel akarnak és nem a konyhába vannak kikötve, hogy amikor az Internet hatalmas szabadságot ad nekünk, hogy bármit kimondhassunk - igaz, néha a letiltásunk előtt - akkor miért léteznek még olyan emberek, akiknél a probléma megoldása egy erőszakos cselekedetben csúcsosodik ki?

Hetven év persze hosszú idő és feltételezem, még akkor is magadba szívsz ennyi év alatt némi élet-ismeretet és bölcsességet, hogy tudj dönteni rossz és jó között. Azután eszembe jut, hogy néha mi történik a politikai bejegyzések komment-szekcióiban, így ezt vissza kell szívnom. Azonban elhatalmasodott bennem a sajnálat is, amiért itt egy megkeseredett ember, akit még annak ellenére sem hallgat meg senki, hogy gondolatait kéretlenül kiáltja, de legalábbis kimondja a világba. Sétál a saját útján, eltemetkezve gondolataiba és sérelme vagy csalódottsága olyan hatalmas, hogy az apró vágtató gondolat-ménesként kikívánkozik agyának karámjából, hogy véletlenül az gázolják le, aki éppen arra tévedt, jelen esetben engem.

Sosem kedveltem különösebben a világ kéretlen megmondó embereit. Rendszeresen össze is vitatkozom velük a posztok véleményei között, miközben magam is csak egy lettem ezen megmondó emberek közül. Azt is mondhatnám, hogy épp ezért a magam szerepével sem vagyok elégedett, amikor úgy érzem, megmondom a tutit. Boldogabb lennék, ha nem lenne a megmondásomra szükség.

Biztos voltam benne, hogy az idős férfi jogosnak véli kifakadásának igazságát, de nem voltam benne biztos, hogy ez az igazság egyetemes lenne. Sőt. Úgy gondoltam, hogy már megint egy megkeseredett nyugdíjas kifakadásának vagyok avatatlan elszenvedője, akinek nem jött be az élet, vagy inkább mostanra elsuhant mellette. Szerintem, amikor valaki le akar másokat géppuskázni, abból soha, a történelem folyamán nem lett pozitív végeredményű folyamat. Ott igenis csorbultak egyesek jogai, míg mások, felvértezték magukat ál ideológiákkal és az igazságtalanságot propagálták.

Nem csak szántam már a vén embert a megcsömörlött lelkéért, de egyenesen megharagudtam rá. Megint egy olyan megmondó ember, aki csak ugat a világba, miközben tenni érte nem képes. Csak pusztítana és rombolna. Budapest, sőt, Magyarország... az egész Világ hemzseg az ilyen emberektől.

Közben leértem a lépcső aljára.

A fotót a hvg oldaláról emeltem át ide. Cikk helye: hvg

A fal melletti egyik bemélyedésben egy hajléktalan feküdt, kényelmetlen pózban, egyik kezével mintha hívogatott volna. De az is lehetett, hogy egyfajta korlátozott helyzetű tánckoreográfiát látok, amire csak olyan ember képes, akit a hidegben már letompított a kannás bor. 

A csöves nem csak hajléktalan volt, hanem az ezzel a léttel járó függőséggel is mindennapi harcot vívott. Azaz az alkoholizmussal is megküzdött, hogy minden nap alulmaradjon. Most egy csinos nő ment el mellette, sietve, hogy ne kelljen véletlen közösséget vállalnia ezzel az emberrel, értve ez alatt, hogy ne is hallja, ne is lássa és ha lehetséges, a szagát se kelljen megéreznie, amit az árasztott magából. Azonban a hajléktalan bár az élet legyűrte, érzékszervei még működtek és érzékelte a sikeresebb élet által kisugárzott aurát, ezért a már egyébként is emelgetett karjával a nő felé nyúlt - természetesen nem érhette el, ám szerintem ezt nem fogta fel - és kieresztette a hangját, melyben megfogalmazta mindazt, amit a nőről gondolt.

- Eeeeeejjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaa! - szólt a borral és cigarettával edzett zengő hangszál, nekem pedig miközben egy kis undor könyökölt ki az arcomra egyetlen gondolat változott halk szavakká az ajkamon, amiket akaratlanul is kimondtam, magam elé, fogaim között szűrve meg hangerejét:

- Le kéne géppuskázni mindet!

Ekkor értettem meg, hogy mire gondolt az öreg a lépcső tetején, hogy hamarosan én leszek az az öreg és, hogy az ember világlátása annyi idő alatt is képes megfordulni, amíg leereszkedik egy lépcsőn.