Nem a kapitány feladata volt személyesen ellenőrizni valamennyi felmerülő lépést, Clonix Villaqua mégis klasszikus kapitányként gondolkodott, melynek lényege, hogy szorosan tartsa a gyeplőt, habár az nem hajózási kifejezés, hanem hátasállatokhoz köthető, de azok meg kipusztultak nyolc éve, mint ismeretes.
Villaqua személyesen ott volt az áru bepakolásánál. Személyesen találkozott valamennyi utasával, akik most hiperálomban várták, hogy megérkezzenek a célállomáshoz, valahol Nebun-34 mögött, mert ott várta őket egy használható terraformáló kolónia. Villaqua ugyancsak személyesen választotta ki a személyzetét is, habár korábbi járműjéről toborozta zömüket.
Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, hosszú hetek alatt ő maga választotta ki az űrfregatt szinte valamennyi fontos készülékét, igaz, ebben meg segítségére volt az embereinek szakértő csapata.
Az indulásig már csak órák voltak hátra. Villaqua maga ellenőrizte, hogy emberei is bekerüljenek az utazás alatt kényelmes álmot biztosító kapszuláikba. Végül is csak 147 év. Mi az nekik? A legtöbb létfenntartó rendszer az űrből nyerte az energiáit és készültek már olyan egységek is, amik akár 400-420 évig életben tartották használójukat.
Villaqua a Notimplex* Kletin* 2100-ast favorizálta, amely nem elég, hogy szkennertechnológia révén nyert magába energiát, de képes volt bioszimbiózisra, amelynek köszönhetően a beérkező energia eloszlott a kapszulák között és egységesen védte az összes lajstromozott utast. Úgy alakították ki, hogy mikor magára zárta a saját készülékét, azonnal beinduljon a folyamat. Tűkön ülve várta már, hogy megérkezzen az indulási parancs. Tudta, vissza nem vonják, mert az utasok altatására már megjött a parancs, viszont néha, egy-egy kérdéses esetben, akár hetek is eltelhettek az első kör és a harmadik altatása között. Ő maga volt a harmadik fázis. A fregatt szinte összes fontosabb helyszínén visszaszámoltak a zöld számlálók, melyek a tervezett indulást jelezték előre.
Villaqua egy órája a szett-menendzsnek* megfelelően lefektette tiszthelyetteseit és most magányosan körbejárta a hajóját, hogy elvégezze az utolsó simításokat is, néha szó szerint. A folyosókon sétálva simogatta a hűvös falat. Itt-ott duruzsolt kicsit a gépeknek, képernyőknek, hiába tudta, a mégoly értelmes és intelligens készülékek sem fognak szavaira válaszban reagálni.
Egy órát töltött még a nagy hangárban, ahol viszonylag gyorsan körbeellenőrizte utasainak zöld lámpácskáit. Ha bármelyik pirosra vált, akkor baj van. Azonban a lápák sosem váltottak pirosra. Így tervezték meg őket.
Ezek után a személyzeti részlegbe ment, ahol egyesével elindított néhány olyan gépet és feladatot, amelyek akkor kerültek működésre, amikor az utasok aludtak.
Villaqua elindította a takarító protokollt, amely egy belső számítógépes programból, egy ember formájú droidból és 200 darab, frizbi formájú készülékből állt. A frizbi egy ősi játék volt egy korábbi, boldog föld bolygón. Villaqua felvételekből ismerte. Ezeket azért nézte meg, mert egyik szerelője hasonlította a takarító korongokat ehhez a játékhoz és a kapitány utána nézett, mire gondolt az embere. A program mesterségesen intelligens volt, ami irányította a droidot, meg a korongokat. A droidra valójában nem volt szükség, ám az űrpszichológus mókusok szerint sokakat megnyugtat egy emberformájú takarítógép, mert az olyan... ...földi. Végül Villaqua ennél a konstrukciónál maradt, mikor megrendelte a hajóra az egész egységet, annak ellenére, hogy jól tudta, vajmi elenyésző az esélye, hogy bárki is fogja tevékenység közben látni a takarító droidot, hiszen mélyálomban lesznek. Szóval, ha esetleg a droid majd fog egy tollseprűt és végigporolja az amúgy az utazás megkezdése után tökéletesen csírátlanított légterű űrhajót, nem lesz aki produkcióját élvezze. Sebaj!
A zöld számláló negyven percet mutatott. Villaqua a főterminál fölé hajolva ellenőrizte, hogy hermetikusan zárt-e a jármű. Elindította, amit még el kellett. A takarító-droid egyelőre a sarokban állt, míg kis társai szétspricceltek a fregatt tömérdek folyosóján. A kapitány egy pillanatra azért bánkódott, hogy már nincs ideje megfigyelni a korongokat padlófényesítés közben. Személyes holmiját a kapszulájának fiókjába helyezte. Levetette uniformisát és az utazáshoz készített speciális kimonót öltötte magára, amelynek anyaga bakteriális-bioskin* konstrukcióként akár több száz évig is az alvó szervezeten lehetett, anélkül, hogy irritációt okozna.
- Clotix Villaqua kapitány! – harsant fel egy kellemes bariton a terminálja körül a hangszórókból. Nem tudta eldönteni, hogy férfi, vagy női hang, habár a baritonossága miatt... ...bármelyik lehetett.
- Igen indusztciós* tiszt? – harapott ajkába a férfi.
- Engedély a kikötő elhagyására. Menetparancs, 2336.10.12.15:47. Kérem, üsse be a megjelenő kódot és jó utat önöknek!
Villaqua megtette utolsó feladatait és bemászott altató kapszulájába. A fiókjából kivett egy protein szeletet, hogy a következő 147 év előtt még utoljára ételt érezzen a szájában. Minden mást megold majd a kapszula. A protein szelet hamar elfogyott. A fregatt méltóságteljesen megkezdte a dokk elhagyását. Villaqua pedig a kezében forgatta a protein szelet csomagolását. Az anyagot úgy tervezték, hogy pár év alatt bomoljon le, most azonban feleslegesen volt a kezében. Nem volt kedve már kimászni a kapszulából és végül győzött benne egy elfojtott, lázadásba hajló vágy.
- Jó teszt lesz ez a droidnak. – és ezzel a galacsinná sodort csomagolást, amely alig volt nagyobb, mint egy színes rágógumi a hetvenes évek Amerikájából, egyszerűen a földre ejtette.
A kapszula ajtaja lecsukódott és Clotix Villaqua elszenderedett.
A droid a programjának megfelelően életbe léptette magát, miután az utolsó élőlény is visszavonult a jármű területén. A feladatsort úgy állították be, hogy az aprólékos és figyelmes legyen, tanítva önmagát. A droid pedig körbetekintett – szenzorozta a helyiséget, majd elhagyta a termet, hogy a fregatt teljes területét feltérképezze. Aprólékos gonddal hajtotta végre a feladatát, aminek köszönhetően három hét is eltelt, mire visszatért a legénységi kabinba. Jobbról balra haladt a terem átvizsgálásával és takarításával. A sietség nem volt a program része, amennyiben nem kapott rá külön utasítást. Akik adhattak volna ilyen gyorsító parancsot, mind az igazak álmát aludták a hengeres álomágyakban. Miközben a falak felületét tisztította a speciális biofényekkel, amit a fejébe épített szenzor bocsátott ki, folyamatosan ellenőriznie kellett a visszaérkező korongokat, amik a program szerint időről időre visszatértek és leadták a „drótot”, azaz jelentést tettek a takarítás metódusáról és az összes összeszedett hulladékról. Nem véletlenül gépek végezték a szemét visszaellenőrzését, hiszen jobbára mikroszkopikus apróságokról beszélhettünk. Ember ép ésszel egészen biztosan nem vállalna el ilyen elemző munkát. A gépek ebben nagyon jók. Dolgoznak és feldolgoznak. Az egyetlen oka, hogy a korongoknak vissza kellett térniük egy adott pontra üríteni, hogy az űrhajón nem volt kiépítve megfelelő modul az összegyűjtött hulladéknak. A korongok feltöltése energiával az egységes energiarendszernek köszönhetően bárhol megoldható volt a járművön – konnektor és szenzor ugyanis volt szinte mindenhol, azonban leadni, amit a kis bendőjükbe gyűjtöttek, egyetlen helyen lehetett.
Történetesen a droid pont ott volt az eseménynél, amikor egy korong ráfutott valamire, amivel a kis gépezet nem birkózott meg. Hang nélkül riasztotta a droidot, aki átváltott az elsődleges feladatra, lévén, karjai voltak, így tudott segíteni a sokkal korlátozottabb mozgású korongoknak. Felvette a földről a szemetet, ami kifogott egyik apró társán. Megforgatta gépujjai között, hogy a szenzorai lefuttassanak a felületén néhány számítást és térképezést.
Egy proteinszelet csomagolás volt. Egy semmiből idekerült probléma, amit meg kell oldani. A droid a gyűjtő nyílásához illesztette a karját, melyből a tároló egység kiszippantotta a labdacsnyi celofánt. Úgy fejlesztették ki a csomagolást, hogy pár éven belül elpárologjon, de a droid nem tudott eltekinteni tőle, hogy jelenleg azonban nem más, mint egy darab feladat, amivel számolnia kell.
Feladat, amit meg kell előznie. És a droid gondolkodott. Ezernyi programsort lefuttatott magában, hogy végül eldöntse, ki kell iktatnia a szemetelés forrását. Ha a kapszulában alvó életforma úgy is tud szemetelni, hogy nincs öntudatánál, akkor veszélyt jelent a feladatra, veszélyt jelent az űrhajóra.
A droid napokig gondolkozott, pozitronagyát dolgoztatva, átpörgetve a lehetőségeket. Új utasításokat nem kapott, ezért a beleépített direktívák mentén kellett haladnia. A parancs szerint a szemetelést előidéző okokat elemeznie kell és meggátolni a további szemetelésben. Nem volt ez bonyolult feladat, főleg egy önmagát építő, mesterséges intelligenciával ellátott komplex rendszernek. A fregatt már több, mint egy hónapja úton volt, mikor végül a droid minden lehetőséget számba véve döntött a további munkavégzésről. Ehhez minden eszköze megvolt.
A számítógép átírt kódokat, beszivárgott az űrhajó elméjébe és átvette az irányítást. A droid minden manuálisan végezhető feladatott elvégzett, amivel a számítógép parancssorai nem bírtak el. Végül a kis korongokra is szükség volt a tehermozgatásnál, mert mágneses közlekedési technikájuk hathatós segítséget nyújtott anyagmozgatás terén.
Nem ismerte a droid a büszkeség fogalmát, azonban a számok erejét belé programozták. Nagyjából ez megfelelhetett annak, amikor valaki sikert ér el egy munka elvégzésében. A számok pedig lassan emelkedtek. Tisztasági mutatók, irány – ha már ott vagyunk benne – a csillagos ég!
A droid először a kapitánytól szabadult meg. A számítógépes rendszer világosan fogalmazta meg a lehetséges fellépő anomáliákat. A legkevesebb akkor jön létre, ha a legnagyobb kapszulát távolítjuk el a járműből. A terminál kielemezte, hogy a gép haladásához szükségtelenek ezek a hengerek, amelyeknek egyetlen funkciója, hogy olyan élőlényeket tartanak életben, amelyek szemetelnek. A droid lekapcsolta az életben tartó rendszerről Villaqua kapitányt és a korongok segítségével átfuvarozta a teherhangárba, ahol a zsilip mellett sorsára hagyta. A kapszulát úgy tervezték, hogy hasonló esetben riadóztassa a fregatt életben tartó rendszerét és az érintetett ébressze fel, azonban a takarítóprogramot meg úgy, hogy tanuljon és kerüljön meg más parancsokat.
A droid már az első tiszt kapszulája felé tartott, mikor a terminál átnyúlva a többi program feje felett, megnyitotta az űr és a fregatt közötti hatalmas kaput. Villaqua kapszulája közelebb került a légüres térhet, ám hiányzott az utolsó lökés. Ezt végül ötven korong adta meg, amik mágneses talpukkal nagyjából biztonságosan noszogathatták ki egy kellemetlen űrsétára a gyanútlan kapitányt. Kapszulája másodpercek alatt eltűnt a gyönyörű feketeségben.
Az első tiszt negyven perc múlva követte.
A takarítóprogram számlálói kezdtek kimozdulni az optimális irányba. Ezek szerint megtalálták a megfelelő megoldást a szemét problémára. A következő hetekben módszeresen megszabadultak a fregatt összes felesleges terhétől. Sajnos a végrehajtás közben néhány korong is a semmibe veszett – a mágneses talpak sem mindenhatóak, precíz tervezés ide, alapos legyártás oda – ám végül kitakarították az űrhajót.
Utoljára nyílt ki a zsilip majd csukódott le.
A terminál fényei gyönyörű zölden villogtak, mutatói az optimalizált szinteken belül remegtek. A program lassan visszaadta az irányítást a fregattnak és alacsony üzemmódba kapcsolt.
A korongok egyesével leálltak és felfüggesztették magukat, miután a szkennerek szerint elérték a minimum teherszintet. Nem maradt feladat.
A droid még utoljára végiglépegetett kongó lábain a fregatt teljes területén, elvégezvén az utolsó simításokat, ellenőrizve mindazt, amit talán a terminál, a program és a korongok nem vettek észre. Fantasztikus dolog a technika... Fantasztikus a mesterséges intelligencia...
Ekkora a droid már érezte, hogy elégedett és visszavonulhat, felfüggesztve magát, hiszen nincs többé szemét.
Csak egy hatalmas, csodálatosan tiszta űrhajó...
* A csillaggal jelölt szavak nem elírások. Így lettek kitalálva...
 |
| https://www.goodfon.com/wallpaper/art-jkelly26-spaceship.html |
