Az utolsó nyomok a
hóban
- Mi bajom lehet?
A kapuval szemben ült, masszív fémpadon. Már felvette a
vastag ruházatot, aminek védenie kellett a jeges hidegtől, amely körbeölelte a
bázist, amely mostanra elnéptelenedett. Mert egyszerűen mindenki elment. Tizenkettő
ember. Kutatók. A társai.
Lassan eligazította a tépőzárat a bakancs oldalán. Nem volt
rajta cipzár, mert az igen alacsony hőmérsékleten állandóan beragadtak a fogak.
Cipőfűző sem, mert a vastag kesztyűben lehetetlen lett volna megkötni őket,
mert merevre dermedtek, illetve ha az ember levette a kesztyűt, megkockáztatta,
hogy elfagynak az ujjai.
Miközben öltözött, halkan kántált egy gyerekverset, amit
néha megszakított egy-egy értelmesebbnek tűnő kérdéssel.
- Mi bajom lehet? Csak betöltöm a helyem… betöltöm az űrt…
Az őrület hat napja kezdődött. Reggel a riasztó ébresztette
őket. Az északi kapu tárva-nyitva. A jeges levegő hamar birtokba vette a
folyosót. Zúzmarát köpve zárták be és miután ellenőrizték a létszámot,
kiderült, hogy a rádiós, Wallenberg elhagyta a tábort. Ez önmagában is riasztó
tény volt, hiszen odakint hetven mérföldes körzetben senki nem élt. Hetven
mérföldre pedig egy másik kutató labor állt, finn és svéd tagokkal. Ha
Wallenberg kiment, akkor mostanra elsöpörte a szél és meghalt. Teste kővé
dermedve fekszik valahol egy hófúvás teremtette bucka alatt.
Ami riasztóbb volt ennél a ténynél, hogy Wallenberg alapos
munkát végzett és elvitte magával a rádiós felszerelés egy részét, amit meg
nem, azt akkurátusan tönkretette. Senkinek nem volt képesítése rendbe hozni
azt, amit elrontott.
Rövid leltár után kiderült, hogy valamennyi műholdas
kapcsolathoz szükséges telefon, cb és egyéb eszközök használhatatlanná lettek
téve. Wallenberg nem tudni, milyen okból, de elvágta őket a külvilágtól. Ezzel
nem volt különösebb probléma, mert a vészhelyzeti protokollba beillesztett
kitételek szerint, ha a tábort elvágják az anyavállalattól, akkor nyolc napon
belül küldenek valakit az ellenőrzésükre.
Ha ez nem adott volna elég okot pánikra – mert nem adott –
akkor rásegített, hogy Taylor, a helikopterpilóta órákkal később, a szürkület
eljöttével, szintén elhagyta a támaszpontot. Teljesen mindegy volt, hogy
hátrahagyta a gépet, mert rajta kívül senki sem tudta kezelni azt. Míg
Wallenberg tudatosan megsemmisítette a kapcsolattartás eszközeit, addig Taylor
egyszerűen hátrahagyta azt. Hogy távozását ne fedezzék fel ideje korán és
esetleg visszatartsák, még azzal sem vesződött, hogy tönkretegye a gépet.
Csupán magához vette a helikopter indító-kulcsait – beleértve a tartalékot –
majd eltűnt, akár Wallenberg.
Merrick kapitány, aki a csapatért felelt, ekkor rendelte el
a vesztegzárat és a védelmükre szolgáló lépéseket, mint például, hogy nem
maradhat senki egyedül, vagy, hogy blokkolta a bejáratok elektromos zárjait.
Tizenegyen maradtak tehát. Tizenegy tanácstalan, értetlen és
rémült ember. A logika és érvelés emberei. Legtöbbjük átlagon felüli
képességekkel. Most mégis értetlenül álltak az események előtt, keresve a
válaszokat.
Grace Cort a szakács másnap reggel kezdett
összefüggéstelenül beszélni. A mondatai zavarosságán keresztül azért annyit
kihámoztak, hogy Cort ki akar menni a hóba, mert dolga van. A kérdésre, hogy
mire gondol a „dolog” alatt, begubózott.
Amíg Merrick és társaik minden figyelmüket Cort őrületének
szentelték, addig a telep elektromosságáért felelős szerződéses szakembere, aki
harmadik éve látta el ezeket a feladatokat és úgy tervezte, ha lejár ez a
mandátum, akkor visszatér Floridába, kihasználva a felszabadult szabadságát, a
csoporttól legtávolabbi ponton, a kiegészítő holmik raktárában kitört egy
ablakot és eltűnt a semmiben. Az ablak riasztója nem jelzett a többieknek, így
legalább egy óra késéssel szereztek tudomást távozásáról. A riasztót
feltételezhetően ő tette tönkre.
A pánik befészkelte magát a telepre.
Cort nyugtatókat kapott.
A nővér, aki beadta neki, kicsit később egy sokkal erősebb
adagot beadott annak a társának, akit Merrick rendelt melléjük a betegszobába,
hogy ne maradjanak egyedül a megmagyarázhatatlan őrületben.
Utána az elsősegélyhely mögött kialakított átvevő szakaszon
keresztül kiszökött az épületegyüttesből. Megtehette, mert Merrick
elfeledkezett róla, hogy a nővérnek, Mia Potternek saját kulcsa van ahhoz a
kapuhoz. Elvileg itt szállították volna ki-be azokat, akiket esetleg bármilyen
okból komolyabb sérülés érne, és csak helikopterrel lehet őket tovább
szállítani. Szóval Merrick fogta Mia eltűnése után a fejét, hogy egy ekkora
nyílás meglétét figyelmen kívül hagyott.
A harmadik napon Merrick hűlt helyét találták. Búcsúlevelet
ő sem hagyott, csak elvitt egy nagy utazótáskát magával, amelyben magával vitte
a tábor három fegyverét – kivéve Legow
vadászpuskáit - , különféle papírokat, könyveket, és sok apróságot,
amellyel az ember komfortosabban élhet egy északi-sarki kutató telepen, azonban
a hóban menetelve hasznavehetetlenek.
A következő három napban még hárman – Cort, Yuvitch, Calloner - hagyták el a tábort, és lassan mindenkin
mutatkoztak a motyogó láz – az orvosuk,
Janssen nevezte el így - jelei. Minden nappal egy kicsivel kevesebb reményt
fűztek hozzá, hogy marad valaki, aki az ellenőrző csoportot fogadni fogja.
Hatan maradtak. Sven Daniken geológust végül le kellett
kötözni, amikor rátámadt a többiekre. Szerencsére senkinek nem esett baja,
mikor Svenen elhatalmasodott a tehetetlen düh, kétségbeejtő helyzetük miatt.
Andrei Legow, az orosz születésű vadász tette ártalmatlanná. Amíg a verekedés
és Daniken nyugtatása zajlott, az alkalmat kihasználva lelépett az állatorvos
és egyben második geológus, John Border, és vitte magával a szánhúzó kutyáikat
is. Kilenc gyönyörű állat, kilenc fegyelmezett grönlandi kutya.
A maroknyi maradott nem remélte, hogy Bordert valaha viszont
látják. Talán a kutyák még visszajöhetnek, hiszen a legkeményebb szánhúzó fajta
almából születtek, ám, ha erre volt is kevés esély, szinte biztos, hogy Border
nélkül.
Végül, mire odakerült a sor, hogy Travis Byke egyedül
motyogott magát győzködve, hogy semmi baja nem lesz, nem értek vissza a
szánhúzó kutyák.
Közben azonban sorban elmentek a többiek is. Előbb Carl
Mayer a technikus, utána a vadász Legow. Az orvos Janssen ekkor elengedte a
korábban lekötözött Danikent, aki már nem akart másokban kárt tenni. Talán még
magában sem, de végül szabadulása után negyed órával felvette az útilaput és a
többiek sorsára jutott.
Mielőtt Janssen is elment, már mindketten – Janssen és Byke
is – motyogtak és arról beszéltek zavarosan, hogy menniük kell, mert valami
dolguk van odakint.
Odakint a hóban.
Janssen, mint orvos, magával vitte a gyógyszerkészlet
nagyját. Annyit hagyott hátra, amennyit korábban Byke, még tiszta pillanataiban
elrejtett előle, miután felismerte a tényt, hogy akik elmentek, igyekeztek a
munkájukkal kapcsolatba kerülő tárgyakat magukkal vinni.
Byke számára már alig maradt valami, mert lassan a többiek mindent
elvittek a semmibe, ezért a gyógyszerkészletet gyorsan megdézsmálta.
Persze, bánta, hogy ilyen lassan ismerte fel a szituációt,
mert biztos elvett volna legalább egy fegyvert Merricktől, vagy Legowtól. Vagy
egy rádiót eldugott volna idejében. Esetleg az elemeket, amiket nem is tudta,
melyikük pakolta el. Még a konzervnyitók is eltűntek a konyhából. Byke tippje
szerint azt még Grace vihette magával, a szakácsnő.
Janssen, akárcsak a többiek, nem vesződött azzal, hogy
elköszönjön Byketól, pedig, míg korábban titokban igyekeztek elmenni, addigra
ennek már nem volt értelme, hiszen nem volt ki előtt titkolózni.
Ettől függetlenül Janssen elment, Byke maradt.
Még.
Egy napot bírt ki, mielőtt elhatalmasodott rajta a mehetnék.
Addigra már folyamatosan motyogott és énekelt.
- Csak ő maradt meg… más nem volt már. A hosszú út… az csak
rá vár. Lépj hát egyet… lépj hát ezret… Ő ott vár téged… már megvan a helyed…
ugyan, mondd el hát… mi bajom lehet?
A tudata legszélén halványan érzékelte, hogy ha kivárna még
néhány napot, megérkezne a segítség és neki nem kellene elindulnia, hogy
betöltse a helyét, a ki tudja, merre. De mikor egy kicsit is elkalandozott a
figyelme attól a lehetőségtől, hogy mekkora őrültség kimennie a hóba,
hófúvásba, szürke fellegek közé, már megint azt érezte, hogy dúdolnia kell azt
a buta rigmust és van egy útja, amit meg kell tennie, hogy végül megérkezzen.
Egyre erősebben érezte, hogy tudnia kell, pontosan hova.
Valahova, ahol majd betölti az űrt.
Mert a helye még üres.
Byke végül a hátára vette a hátizsákját, benne néhány
fontosnak ítélt holmival, amelyet ajándéknak szánt, ha majd odaér, ahova
várták.
Mint holmi zálog, vagy apró figyelmesség, hogy betölthesse a
helyét.
Mert ha látogatóba mész, ahol várnak rád, úgy illik, vigyél
valamit.
Akár egy táska fegyvert, vagy gyógyszert, esetleg élelmet.
Itt, a világ végén mindenre szükség lehet.
- Ideje hát indulnom! – suttogta Byke az üres tábornak. Még
mindig érzett egy belső, zsigeri késztetést, hogy csendben hagyja el a helyét,
nem szólva senkinek. Titokban.
Pedig pontosan tudta, hogy nincs már kinek szólni.
Csak magának motyogott:
- Ideje hát indulnom! Mi bajom lehet?
Odakint Byke lassan lépegetett előre a szűz hóban. Janssen
nyomának már se híre, se hamva nem volt mostanra.
Byke nyomai voltak az utolsók a hóban.
Azután azok is eltűntek, ahogyan tizenhárom ember eltűnt a
kutatóbázisról.
