Blog: A köszöntés szocializálódása, avagy a tesótól a Szia, uramig (2021)

 Blog: A köszöntés szocializálódása, avagy a tesótól a Szia, uramig (2021)

https://olaszonline.hu/

A köszönés talán egyidős az emberiséggel (plusz-mínusz néhány törzsi háború) és a kommunikáció formája. Nem mennék abba bele, hogy az ősemberek torokhangú kiáltozásától hogyan jutottunk el a filmekben látható vicces kézfogás kombókig (amit az életben nem nagyon láttam ismerősi körben, mert amúgy teljesen céltalan időhúzás) de még az én életem alatt is megfigyelhettem a változását, fejlődését.

Legalábbis a roma személyek esetében.

Szerintem nem kérdés, hogy vannak népcsoportok, amelyek nem szocializálódnak olyan könnyen, mint más népcsoportok. Ez annyi mindentől függhet, hogy nem is merem boncolgatni, így pusztán egy megfigyelésemet említeném meg.

A gyerekkoromban, hetvenes évek, nyolcvanas évek első fele, nem nagyon találkoztam roma megszólítással, lévén, mint gyerek, nem kerültem a látóterükbe, kivétel, ha néhány lakótelep széli romulán srác igyekezett összeverni a fehér kisebbséget. Kisebbség abban a tekintetben, hogy valahogy mindig a nagyobb srácok a kisebbeket óhajtották összeverni. Így hamar megtanultam, hogyan is néz ki az, amikor a cigány és magyar - ezt főleg a romák szájából hallottam később vissza, elcsípett beszélgetésekből - között érdekellentét lépett fel.

A nyolcvanas, kilencvenes évben, ha egy-egy roma megszólított, akkor vagy azonnal a témába vágott, nem húzva az időt a köszönés udvariassági formáival, vagy, és ez jobban belegondolva a korom miatt is lehetett, leginkább a "TESÓ", terminust használták, amit, ha nem éreztem, hogy retorziótól kell tartanom, mindig kijavítottam, néha olyan viccesnek szánt mondatokkal, hogy: "Nagy a családom, de rád nem emlékszem."

Persze, vigyáznom kellett, mert amikor egy romával viccelődsz, nagyon gyorsan képesek félreérteni azt, ha a viccelődésből azt hámozzák ki, hogy valamilyen formában ők a vicc tárgya.

Húszas, harmincas éveimben, 2000-2010 környékén a tesót lassan felváltotta a legalább annyira utált, "Bátya" megszólítás. Érezhető némi minőségi javulás a tisztelet kifejezését illetően, azonban még nem az igazi, ám be kell érnünk ennyivel, hisz sok rálátásunk ugyan nincs egy roma család nevelési módszereire, ami a köszönések, megszólítások formuláit illeti, tehát simán lehet, hogy ez már egyfajta alá-fölérendelési viszonyt is megjelenít, csak nem biztos, hogy tudatosan. Inkább, csak jelzés értékűen, hogy a megszólító ezzel a talmi gesztussal közelebb kerüljön a céljához, ami abból számítható ki, hogy egyáltalán vette a fáradtságot, hogy hozzánk szólt.

Teszem hozzá, eddig azt tapasztaltam, hogy aki idegenként igyekszik megszólítani és nem egy zárt keretű szituációban vagyunk, mint pl. munkahely, eladó-vásárló viszony, akkor az a fél, aki a megszólítást kezdeményezi egy idegen felé, majdnem minden esetben akar valamit a másik féltől.

Egy húszast... egy szál cigit... segítséget... valamit.

Azt is észrevettem, hogy a roma nők, ha lehet még kevésbé vannak kinevelve arra, hogy egy vadidegennel a társadalmi normák bevált keretein belül vegyék fel a kontaktust. Ezért, amikor közel ötven évem alatt, számomra idegen roma nő szólított meg és nem volt valamelyikünk eladó pozícióban, elmaradt a normák által felépített köszöntő gesztus, azaz átugorták és a lényegre tértek: - Mennyibe kerül ez? - ezt a bolt előtt a kerekes bevásárló kosárnál kérdezte a hölgy, nem fárasztva magát a "Jó napot" vagy "Elnézést" szavak kiejtésével. Én is megspóroltam tehát a választ.

Máskor pl. gyógyszertárban indult az egyoldalú beszélgetés a célzott kérdéssel: - Nem tud adni egy 500-ast, hogy kiválthassam a receptet? - kérdezték a másik sorból. Úgy voltam vele, hogy ha a gyógyszert váltom ki, akkor nem adakozni megyek, 500 forint meg akkoriban eleve majdnem egy órai munkabérem volt, amit idegennek nem szándékoztam kiszórni. (Főleg, ha épp be volt osztva minden forintom.) Jelenleg a házban, ahol lakom, vettem észre, hogyha roma párnak köszönök, akkor a férfi még köszön, jobb esetben, azonban a nők - néha a fehérek is - megspórolják a szavakat. Nem tudom, lustaság, esetleg telepatikus képesség, amit én nem érzékel, vagy csak azért nem szólnak hozzám, mert a neveltetésük része, hogy a nő nem szóljon idegen férfihoz a párja előtt, még olyan okból sem, hogy köszön. Ezt a következtetést az utolsó tíz évem ismeretében kezdem felépíteni magamban.

Azután lassan megöregedtem, vagy a szocializálódás vitt tovább minket, de mintha 2010 után egyre többször hallanám a "SZIA, URAM" megszólítást, amelyben a laza haverság már keveredik az egyértelműsíthető, mégis tompított alárendeltséggel, az uram szócska használatával.

Szóval, a tesótól, a bátyán keresztül eljutottunk a majdnem uramig.

És nem tudom, hogy ez a korom miatt történik vagy pusztán a roma férfiak is szocializálódtak az évek során és egyre többen jöttek rá, hogy a tesó egy idegenből ellenérzést vált ki, ezért fejleszteniük kell magukat a köszöntésben, ha már sokan a "Jó napot, kívánok!" és egyéb formulákat nem képesek használni.

Valójában, amit a köszönésről tudok, azt kezdetben anyámtól hallottam, a többi apróságot meg tudatosan kerestem, pl. illemkönyvekből. Azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy akiknél a "tesó" meg a "bátya" szavak az alap megszólítási formák, annak gyerekkorában a szülei megfelelő példákkal tanították volna meg, hogy a társadalomban az emberek milyen formulákkal kezdik a kommunikációt egymással. Egyszerűen mi másra gondolhatnék? Azért az szomorú, hogy a mai, modern világunkban még mindig akadnak felnőtt emberek, akik képtelenek a kommunikáció ilyen alap szintjét elsajátítani, miközben megfigyeléseim alapján, ezek az emberek épp úgy használják beszélgetéseikben a "tisztelet" szót és annak megadását a másik felé.

Pedig, szerintem a tisztelet egyik egyértelmű megjelenése, hogy tudjuk a másikat, a számunkra idegent is megfelelően köszönteni.

Végül, azért hozzáteszem, hogy manapság azért is nehéz kommunikációt indítani egymással, mert az előítéletek miatt eleve nem könnyű, hiszen magam sem szeretem, ha idegenek szólítanak meg az utcán - talán, mert nagyon kevés esetet leszámítva, valahogy mindig kunyerálás lesz belőle - főleg, pl. romák és ez nem feltétlenül rasszizmusomból fakad, hanem a rossz tapasztalataimból. 

Mert nem mindegy, hogy a rasszizmus van előbb, vagy a megtapasztalás. Erre pl. példa az, hogy ismertem olyan embert, aki nagydarab, batár suttyó volt, akivel egyébként sem vállal az ember közösséget, ha nem muszáj, azonban 17 évesen elfogadtam a felém nyújtott kezét. Azután emberünk szarrá nyomorgatta a csontjaimat és közben mosolyogva nézte, hogy az arcomon a barátságos kifejezést felváltja egy fájdalmas tekintet.

Kapott esélyt, kb. még 2-3 esetben, azonban valamiért nagyon tetszett neki ez a köszönési gesztus, így a 4-5 alkalommal, mikor mosolyogva nyújtotta a kezét, csak megráztam fejem, hogy köszi, de nem.

- Miért? - kérdezte és látszott az arcán, hogy én most rendesen a lelkébe gázoltam.

- Azért, mert te nem kezet fogsz az emberrel, csak összetöröd a csontjait és még tetszik is. (Néha, 17 évesen, ha tele lett a tököm, előfordult, hogy kimondtam, amit gondoltam, ami miatt olyan is előfordult, hogy a megsértett - más szemszögből, a suttyó - fél egyszerűen lefejelt.