Szemlátomást megviselt darab. Valamikor élénk színű lehetett, mostanra több helyen megkopott, elszakadt.
Nem nyúltam hozzá. Majd jönnek érte.
Elfelejtettem és vagy két hétig lógott, várva a gazdáját. Nem igazán volt útban és annyi munkás járt hozzánk ebédelni, hogy csak idő kérdése volt, mikor jönnek érte. A közeli szállóról és építkezésről rengeteg tanulatlan és elhasznált élet látogatott be hozzánk az olcsó ebédre. Úgy is visszajönnek a kabátért. Egy kabátért vissza szoktak.
Azután már arról beszéltünk, miközben takarítottunk az étteremben, hogy ideje kidobni. Kivittem a teraszra és felakasztottam a sarok egy apró beugrójában, ahol gyakorlatilag a megállító tábla kapott helyet és egy négy ágas fali fogas, a vendégek kabátjainak. Talán, aki itt hagyta, így könnyebben veszi észre és veszi magához. Vagy egy kevésbé korrekt melós gondol egyet és meglovasítja. Végül-is mindegy, csak ne maradjon bent az üzletben. Nem volt egy bizalomgerjesztő darab. Még vagy két hétig lógott a sarokban. Mikor felsöpörtem a teraszt, rá-ránéztem és megfogadtam, hogy kidobom. Majd holnap...
Azután egy nap megtettem. Leakasztottam a viharvert holmit és kivittem az ház zárt udvarán keresztül a kukába, egy szemeteszsákkal egyetemben.
A zsákot tettem alulra, rá pedig a dzsekit. Elsüllyesztettem egy ruhát, ami mesélhetett volna, története volt.
Elkezdődött az ebéd, jöttek a vendégek, lassan elmúlt a roham. Kezdtünk a végére érni.
Bejött egy vidéki úr. Munkásnak tűnt, de szimpatikus fickónak.
- Elnézést, nem hagytam véletlenül önöknél a kabátomat? - fordult hozzám.
Azonnal sejtettem, hogy a kidobott holmi gazdája az. Az elmúlt hónapban nem hagytak hátra másik felsőruhát.
Az arcomon végigfutott egy hitetlenkedő grimasz.
- Tudja, vagy egy hónapja voltam itt, akkor felejtettem maguknál. Tulajdonképpen nem is hiszem, hogy megvan még, meg nem is olyan fontos. Megviselt dzseki volt. Abban mentem a disznók közé...
- Van egy rossz hírem, meg egy jó.
Kérdőn nézett rám.
- A rossz, hogy kidobtam.
- Jaj. -sóhajtott fel.
- A jó, hogy ma, és lehet, hogy... - elgondolkodtam, vajon volt e ma szemétszállítás, majd elindultam a házba. - Jöjjön velem.
Követett.
Közben mondtam neki, hogy egészen a mai napig vártuk a dzseki gazdáját, míg végül elszántuk magunkat rá, hogy megszabadulunk tőle. Ki gondolta volna, hogy még előkerül egy gazdi. Én biztosan nem.
A férfi pedig mesélt róla, milyen szerencse lenne, ha mégis meglenne. A fia Pesten jár egyetemre, őt látogatta meg egy hónapja, de ritkán tud feljönni vidékről, vagy háromszáz kilométerről.
A szeméttárolóban egyenesen a konténerhez vittem. Felemeltük a fedelet. Pont aznap nem égett a világítás a helyiségben. A telefonommal igyekeztem a kukába világítani. Nem pont az a látvány fogadott, mint amit otthagytam. Valaki már beledobott valamit. Nem csoda, eltelt pár óra, nagy a ház.
- Az lesz az, mutatott egy kilógó szövetdarabra az úr. Közelebb voltam, ezért én nyúltam a ruháért és kihúztam.
- Jaj, de jó, hogy még megvan! Köszönöm szépen! Nagyon szeretem ezt a dzsekit!
Végig hálálkodott, míg visszaértünk a bejárathoz. Nem győztem hárítani, hiszen a kincsét gyakorlatilag a szemétből emeltük ki.
- Mikor lesz benn? A fiammal küldök önnek egy üveg pezsgőt!
- A pénzt adja a fiának inkább, a dzsekire meg vigyázzon, mert ritka az ilyen szerencse.
- Köszönöm! Viszontlátásra!
Boldogan vitte magával a szakadt, kopott, elnyűtt holmit, akár egy kincset.
Egy kincset, ami egy hónapig várta a gazdáját és kitartott, egészen a végsőkig.
Vajon ha él az a dzseki, mire gondolt, amikor megmenekült a halál torkából és kiemeltük a kukából?
Vajon, ha él, sírva zokog vagy csak hálásan csaholja körbe a gazdit, akár egy kölyökkutya régen látott tulajdonosát?
Vajon korholná e az urat, amiért ilyen hosszú időre magára hagyta?
Vajon ha lenne lelke, most hálás lenne?
Egy öreg, szakadt, tépett, elhordott, elhasznált kabát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése