Valójában nem utállak, te szentestés, ajándékos ünnep. Sem téged, Szilveszter, aki nevetve követed és talán a kezét is fogod!
Egyszerűen csak úgy alakult, hogy aki legfontosabb nekem – anyu – január elején ment el. Anyu legfontosabb szerettei – engem és öcsémet leszámítva – szintén a karácsonyi időszakot választották, hogy végül elhagyják földünket és egy szebb világba költözzenek. Anyu, szerintem jogosan és idejében, igyekezett utánuk. Legalábbis igyekezett ezt sugallni utolsó, terhes éveiben.
Viszont hiányzik. Annak ellenére is, hogy az utolsó hét évben, gyógyíthatatlan betegségének köszönhetően, nem volt ideális lakótárs. Ennek ellenére is úgy érzem, hibás vagyok. Hibás, mert néhány kívánságát mérlegeltem, megkérdőjeleztem. holott, csupán meg kellett volna tennem, minden féle hezitálás, ellenkezés nélkül. Sajnos, ezen nem tudok változtatni, anyu, hiányzol! Tudod te!
Azt hiszik sokan, hogy nem szeretem a karácsonyi ünnepeket. Megvallom, magam is ráerősítek erre kijelentéseimmel. Szeretem én a karácsonyt, csak magamban, egyedül. Mert ugyan nekem nem olyan fontos, viszont anyunak, az volt. Minden ünnep. És valamelyiket szinte ránk erőltette. Most köszönöm neked, hogy igyekeztél mindig adni, anyu!
 |
| lakeridgenewsonline.com |
Vidéki lány volt, vidéki mentalitás. Vannak ünnepek, vannak bizonyos napok, amikor a szeretet felül ír mindent. (Nem mintha életének minden napján nem minket, a fiait szerette volna legjobban.) Így a télapó, a karácsony, névnapok, születésnapok, mind mind fontos napokat jelentette apró életében. Mindent szeretett megünnepelni, és láttam, hogy akkor is igyekezett ajándékokkal kedveskedni nekünk, amikor nem volt egy forintja sem. Mert akart adni, csak néha nem maradt miből. Anyu, szeretlek, nem a te hibád, hogy olyan lett, amilyen!
Röviden, mikor anyu elment, elvette a kedvemet a karácsonytól és egyéb ünnepektől is. Mert anyu volt az, aki a fát szerezte – oké, utolsó években csak kivette a műfenyőt – ő volt, aki sokszor olcsó ajándékait úgy adta oda, hogy kincsnek éreztem. Ő volt, aki egy névnapot is fontossá tett számomra. Anyu volt az, aki, miután gyógyszeres kezelés alatt felébredt és meglátott, annyit kérdezett: - Déneském hol van?
Mert neki csak mi voltunk fontosak!
Ezt köszönöm anyu!
Aztán anyu elment.
Nem állítom, hogy nem lett így jobb neki. Anyukája pár éve meghalt. Napokkal előtte a második férfi is, akit igazából szeretett. (Első apánk volt, egészen annak félrelépéséig...) Aztán egy hideg téli napon, úgy gondolta, kényelmesebb a hűs szőnyegen ücsörögnie, mint a kényelmesebb ágyban. Lemászott, lefeküdt az ágy mellett és reggelre, mire hazaértünk öcsémmel, kis teste kihűlt.
Én pedig azóta igyekszem ritkán gondolni rá. Ez így nem pontos. Inkább azt mondom, telnek a napok, hogy nem jut eszembe. Talán így megfelelőbb. Azután jön a karácsony és nagyon nehéz nem gondolni rá. Talán ő is így érezte, amikor jöttek az ünnepek és sem anyukája, a nagyink, sem szerelme, a Ludwig, nem volt már közöttünk. Egyszerűen feladta. Nem tudok ezért haragudni. Viszont haragszom mégis a hiányáért. Nem tudom, valójában kire. A világra? Egy istenre? Néha még talán anyura is? Nincs többé válasz.
Csak remélem, hogy az életünk nem annyi, amit megélünk és „utána” vár ránk valami. Ezt akarom én is hinni, mint oly sokan: Van „utána" valami, ahol együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk.
Vagy együtt vagyunk mind, és ott már mindenkit szeretünk. Végülis, annyira mindegy. De ha így van, akkor anyu, fogunk mi még együtt ünnepelni.
 |
| www.brookstone.com |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése