Blog: Közhasznú lomtalanítás

Amikor kiléptem az étteremből, ahol dolgozom,
ez a nem kis halom fogadott. Aznap este a forgalmunk nem volt túl erős,
bár, nem gondolom, hogy a felhalmozott szeméthegy miatt
kerültek el minket a külföldi vendégek.

Más világ volt még tavalyig a lomtalanítás, mert idén bevezették, hogy a felhordott lomhegyeket megdézsmáló embereket meg lehet büntetni. Oké, értem én, hogy így talán kordában lehet tartani némi fekete bevételt, hiszen a lomhegyek állandó velejárói az alkalmi-kisebbségi-ószeresek, akik a fellelhető javakat a lehordás pillanatában einstandolták - akár pár másodperces tulajdonosváltás után is képesek voltak ezreket keresni a kitett tárgyakon - ugyanakkor pedig a lehordott szemetet a guberálás hatékonyságának következtében képesek voltak kétszer nagyobb területen szétteríteni, mint az indokolt és kijelölt volt.
Az már meg sem fordul a fejemben, hogy a magyar állam ezen rendelkezésével még azt a keveset is ki akarja venni a romák zsebéből, amit eddig ha nem is lopással, de legalább valami újrahasznosító munkával szereztek meg. Idén már láttunk rendőrautót, amelyik a halom mellett parkoló kisteher mellé gurult és hosszas tárgyalás után csekkeket osztott azoknak a főállású szemétátvilágítóknak, akik vagy nem voltak naprakészek az idei idevágó törvényekből (Ezt nem hiszem azonban, hiszen azzal is tisztában vannak, mikor és hol lesz a kirakodás, így ismerve őket arra is felkészültek, hogy mit tehetnek meg az utcán és mit nem.), vagy nem gondolták, hogy a törvény keze pont rájuk sújt le.

Tehát hatalmas pozitívum, hogy az úgynevezett, eddig a romák által gyakorolt előjogokat lenullázták, aminek örülünk. Így nem kell ökölharcot vívnunk azokért a használható holmikért, amit esetleg elkunyeráltunk volna a szomszédunktól, ha jóban lennénk vele. Elvileg, mostantól, ha a házunk mellé elkezdjük a szemétre való kihordását, nem kell csalódott anyázást hallgatnunk, amikor már majdnem a földre tettük a koloniál bútort, de anyu ránk ordított az ablakból, hogy: - Hozd vissza te szerencsétlen! Nem arra mondtam, hogy dobd ki! - mert korábban félő volt, hogy a retkes talpúak úgy gondolják, ami már a szemét-zónában van, arra kezüket rátehetik.

Üres szekrények, kacattal teli fiókok, hatalmas, fekete zsákok.

Budapest Város Önkormányzati oldalára 2013 szeptemberében felkerült egy rövid kis írás arról, hogy a lomizás a törvény szerint lopásnak minősül és komoly büntetéseket lehet kiróni érte.
Bemásolom az adott írást:

"A törvény szerint lopásnak számít a lomizás

2013. szeptember 25.

A hulladéktörvény egyértelműsítette, hogy a lomtalanításkor kihelyezett tárgyak a kihelyezés pillanatában a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt. tulajdonába kerülnek. Aki ezekből eltulajdonít, az lopást követ el – tudatta a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság.

Kiemelték: ha a jogtalan eltulajdonítás miatt az FKF Zrt-t ért kár meghaladja az 50 ezer forintot, és a lopást üzletszerűen – vagyis rendszeres haszonszerzésre törekedve – követik el, az elkövető akár 2 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető. A kisebb értékre (50 és 500 ezer forint között) elkövetett lopás vétségnek számít, 50 ezer forint alatti értéknél pedig szabálysértésnek.

Emlékeztettek rá: a kitett lomok tulajdonviszonya a törvényi szabályozás előtt rendezetlen volt, ezért csak korlátozottan lehetett fellépni az üzletszerű begyűjtők, a „lomisok” ellen, akik lomtalanításkor szinte kiköltöztek a közterületekre.

A szabálysértési törvény alapján a tulajdon elleni szabálysértés akár elzárással is büntethető. Főszabály szerint az elzárás legalább 1, legfeljebb 60 napig tarthat. A kiszabható pénzbírság legalacsonyabb összege 5 ezer forint, legmagasabb összege pedig 300 ezer forint.

A közterület-felügyelők tettenérés esetén – ha bűncselekmény gyanúja áll fenn – a szabályszegőt feltartóztathatják, vagy a rendőrségre előállíthatják. A rendőrség saját hatáskörben is intézkedik: helyszíni bírságot szab ki, nagyobb értékre elkövetett lopás esetén pedig büntetőeljárást indíthat.

A közterület-felügyelők fellépnek azok ellen is, akik a lomtalanítás lebonyolítására vonatkozó szabályokat nem tartják be, nem a megengedett időben teszik ki a lomhulladékot a közterületre vagy tiltott hulladékot raknak ki. Ilyen esetekben a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóságnak, – környezetvédelmi hatóságként – a fővárosi főjegyzőnek, valamint – jogellenesen elhagyott hulladékok esetében – a kerületi jegyzőnek van eljárási kötelezettsége. Köztisztasági szabálysértés esetén tettenéréskor 5-50 ezer forint között helyszíni bírsággal vagy akár 150 ezer forint pénzbírsággal is büntethető a szabálysértő.

Főpolgármesteri Hivatal

Kommunikációs Igazgatóság"

Valamikori vicces macska formájú ajándéktárgy,
Magnókazetták, amik kifutottak a divatból,
mind használati tárgyként, mind zenei stílusban,
egy távirányító ki tudja mihez,
és egy mikró-kazetta egy üzenetrögzítőből.
Ki tudja, vajon kinek a hangja lehetett rajta?

Mondanom sem kell, hogy amikor a rendelet kijött - vagy törvény - vagy aminek hívod, akkor rengeteg ember csuklott álmában, akinek közvetett köze lehetett ahhoz, hogy egy társadalmi réteg mostantól ne költözzön ki egy napra a saját portájáról idegen utcákba, terekre, hogy ott várják, mit ad az ég.

Magam sem rajongtam érte, hogy számomra idegen emberek utcai ünnepélyként kezelik, hogy a városlakók megszabadulnak a sok szartól és néha még a személyes terünkbe is bepofátlankodtak, egészen az ajtónkig, hátha jut valami, amit haszonnal lehet eladni.

Persze, amikor egynek szóltam, hogy van egy nagy doboz padlóburkoló, csomagolva, hozza ki a lifttől, akkor az övé, húzta a száját a retkes, mert cipelni azt nem volt kedve. Mire nagy nehezen kivonszoltam azt a szart - egy szomszéd kért meg rá, aki még nálam is kevésbé volt jó erőben - persze a korábbi lusta már jött volna nézni a koncot és nyúlt is felé, mire rászóltam, hogy mondtam, hogy hozd ki, és fejem fölé emeltem a cuccot és egyetlen dobással porrá zúztam a betonon. - Most már a tiéd! - de nem kellett neki...

Szóval, ha minden igaz, idén kiosztanak annyi csekket, hogy jövőre nem lesz vámszedője a múlt megunt emlékeinek és talán ismét kimehet a fehér kisember és nyugdíjas, kutatni a halmok között, bár, ha megfelelően betartatják a törvényt, innentől már a jól öltözött, hobbi turkálók sem nyúlkálhatnak a dzsuvába.

Mi utoljára még körbenéztünk Milóval, hogy milyen is a szemét felhozatal a XIII. kerület Váci úti szélén, nem mintha abból kívántunk volna meggazdagodni, amit összeszedünk, de még így is láttam pár dolgot, amit haza ugyan nem vittem - enélkül is sok kacat van a lakásban - de legalább pár fotó erejéig figyelemmel voltam irántuk.

Pár éve már végig gyalogoltam Milóval a környező utcákat, hátha látunk valamit, amire pont szükségünk van - szerencsére én nem ebből élek meg és nem is találkoztunk rendőr bácsikkal, így nem lett bünti a dologból - de már akkor sem akaródzott nekem hazavinni azt a pár holmit, ami esetleg megtetszett. Fájó szívvel hagytam a sorsára pl. egy több száz darabos videókazetta gyűjteményt, hiszen mostanra a videó már egy letűnt kor mostoha gyermeke és a kocsiban nem is lett volna helye a rengeteg műanyag doboznak, amelyen a filmek mellett akár fontos családi dokumentumok is lehettek.

Egy sértetlen szemüveg. Mit láthatott már korábban?

Milán szakszerűen tolta félre lábával a kupacokat és néha elröhögte magát, hogy milyen cikis is hajnalban szemétben turkálni, várva a csodára. Találtunk bélyeggyűjteményt... olyan állapotban, hogy ránézni is fájt. Begombásodott az egész, átható, a gombára jellemző illattal, foltokkal. Még kesztyűben sem szívesen nyúltam hozzá. Eleve orvosi utasítás, hogy ne szívjak port, semmilyen formában, ezért én nem vetemedtem arra, hogy mély-analízist végezzek azon a sok szaron, ami végül az úttesten talált végső nyugalomra.

Ha akarom, egy majdnem keretbe foglalt szemétdarab, de ha akarom, avantgárd műalkotás. 

Lassan haladtunk, utcáról utcára. Én le-lemaradtam, figyeltem az embereket és rá kellett jönnöm, hogy bár nappal a rendőrség az üzletünk előtt kiosztott pár büntetést, az emberek kutató kedve hajnalra sem csappant meg, csak most már nem romákat láttam a romok között, hanem átlagos embereket és hajléktalanokat. Volt egy fiatal lány, aki hátizsákkal, kesztyűben (alap tartozék a sérülések megelőzése végett) és zseblámpával világítva a halmok között libegett ide-oda. Kedves, fiatal lány, aki még beszélgetésbe is elegyedett Milóval, hogy tapasztalatot cseréljenek szemét ügyben. Szerintem érdekes személyiség egy olyan húsz év körüli lány, aki hajnalban, egyedül nyakába kapja a várost és felkészülten mások emlékei között kutat, használhatót keresve. Nekem sosem jutna ilyesmi eszembe... ha Miló nem említi meg a nagy eseményt. Beleegyeztem amúgy a mini El Camino-ba, mert számomra egy ilyen séta felér egy lelki revelációval. (Még akkor is, ha azt sem tudom, mit beszélek.)

Beszívtam a kidobott emlékek illatát, majd köhögtem egy sort. Valójában nekem erre nincs szükségem. Nem akarom látni azt a rengeteg csodát, amely végül gyakorlatilag olyan állapotba került, amit élőlény esetében talán a halál szóval lehetne leírni. Ezek a tárgyak, igenis meghaltak. Elpusztultak és egyik-másik, állapotát tekintve, rútul megdöglött.

Semmi romantikus nem volt abban a töménytelen fa, fém, üveg és egyéb kupacban, amibe szerves anyagok keveredtek. 

Meg az a rengeteg doboz, márkajelzésekkel az oldalukon. Az a gazdagság, amelynek jelei csak ilyenkor lesznek nyilvánvalóak a számunkra. Az a sok értékes holmi a sötét ablakok mögött alszik, tulajdonosával egyetemben. Az utcán csak azokat látod, amelyek kiöregedtek funkciójukból - rengeteg nyomtató, fax-gép, telefon, régi konzol, számítógép, hűtő, tévé és egyéb elektronikai cikkek - meg azok dobozait, amelyeket mostanában vásárolhattak. És még azt hallod, hogy szegénység van. Hát... nem tudom. LED tévék, drága játékok, márkanevek, amelyek garanciák a minőségre. Garancia, amely egykor azokra a tárgyakra vonatkozott, amik most árván fekszenek hátukon és oldalukon, megfosztva értéküktől és becsületüktől. Sok döglött bogárra emlékeztető készség, amelyek lehet, még működnének, csak nincs rájuk szükség. Mert jön az új. A friss.

Ha ebben a kupacban minden dobozban benne lenne a termék, amit valamikor tartogatott, akkor most nincs anyagi gondom, csak egy saját műszaki boltom. A fénykép csak a kupac közepe, hogy lehessen látni a márkanevek forgatagát.

Régen, ha vettél egy tévét, biztos lehettél benne, hogy tíz, sőt akár húsz évig is használhattad. Most pedig pár évente cseréled a monitorodat, mert fillérekért - vagy majdnem annyiért - kapsz újat. De garanciát azt alig pár évre kapsz. 

A bútorok között akadt olyasmi, amit imádtam volna otthon. Viszont lusta vagyok cipelni, így hozzájuk sem értem, nehogy ideje korán kialakuljon a tárgy és közöttem egy olyan pszichológiai kapocs, ami miatt függője lennék a kitett holminak és haza akarnám vinni. Mert a lomizás már csak ilyen. Ha találsz valamit, akkor függő leszel, mint akin elhatalmasodott a játékszenvedély. Nekem a gyengéim a polcos szekrények. Nem mintha egyetlen is beférne még a jelenlegi otthonomba. Dehogy! De ha meglátok egy kidobott polcos bútort, megsavanyodik a szám, hogy nem tudom hova vinni. Ilyenkor inkább elfordulok és tovább megyek, azzal nyugtatva magamat, hogy úgy sem tudnám hazavinni hajnalban azt a szart.

Ez tetszett volna egy tetőtéri lakásban. Szerencsére nincs olyanom.

A másik, amiket találva elszorul a szívem, azok mások, idegenek életének kidobott mementói, mint például a két rajz, amelyen egy férfi és egy nő látszik.

Valakinek a lakásában pihentek eddig, ki tudja, milyen apropóból. Talán egy családtag őrizgette eddig a két képet, aki esetleg elhunyt és végül a holmija az utcára került, egy szelet történelemmel. A képek hátulján felirat:

Egy ember, egy sors, egy darab szemét.

Elgondolkozol rajta, hogy majd valamikor lehet, hogy a te holmid, a te múltad, történeted kerül a szemétbe, akár egy kidobott határidőnapló, nevekkel, telefonszámokkal. A tudattól kiszárad a torkod. Az emberélet, néha, nem több, mint egy kidobott emlék és ez csak akkor tudatosul benned, ha kimész hajnalban az utcára, hogy végig járd a lomtalanítás siratófalát. Két autó között egy összehordott kupacba rejtett életutak. Te pedig alig veszel észre belőle valamit, hiszen a halvány sárga halogén izzók nem birkóznak meg a sötétséggel, feltámadó széllel és szitáló esővel. 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit is találhatunk a szemétben. A képen annyira nem látszik, de a fotó alján mintha egy dedikáció lenne. Talán egy csalódott szavazó gondolta úgy, hogy ezt a terhet nem cipeli tovább...

Közel három órát kutattunk a romok között. Közben arra vártam, hogy valami megszólítson a felhalmozott pusztulás közepéből. Valami, ami csak hozzám szól, ami velem akar maradni, örökre, vagy míg úgy nem gondolom, hogy én is megválok tőle.

Néha elered az eső és elmossa azt is, aminek még lenne értéke. A szemét a városé, ám úgy gondolom, hogy amikor délelőtt megérkeznek a szemétszállító teherautók és a markos legények valószerűtlenül gyorsan feldobálnak minden vackot a kocsi telhetetlen gyomrába, akkor ha volt is még bármi értékes azokban a kupacokban, felaprózódik egy utolsó halálforgásban, miközben kérlelhetetlen gépek összemorzsolják törékeny testüket. Értéket és haszontalant összemosnak.

A fura pedig az, hogy azután elröpül néhány hónap, ismét ideje lesz a lomtalanításnak és az utcák ismét megtelnek dohos haszontalanságokkal, mert a szemét az, amire igazi, örök életű garanciát kapsz. A szeméthegy örök.