Blog: Átszállási tudatos...

photo: static3.businessinsider.com

Keszthelyre utaztam le, barátokhoz, autóbusszal.
Persze előre megnéztem a menetidőt - sikerült is elnéznem 10 perccel - és jeleztem sms-ben, hogy kb. mikorra érkezem meg.
A városka határánál már éreztem, hogy lesz "csúszás", bár én is lehettem figyelmetlen, nem feltétlenül a busz késett. Kiderült hamar, hogy elnéztem valamit, de ezzel nem voltam egyedül.
A busz hátuljából egyre méltatlanabb sopánkodás ütötte meg a fülem. Egy hatvan körüli nő csörtetett előre, miközben fehér nyuszit játszva mondogatta, hogy elkésik... elkésik... lekési a csatlakozást.
A sofőr jelezte neki, hogy a menetidő mennyi és, hogy mikorra érünk be.
A sopánkodásból kiderült, hogy így a nő biztosan lekési a csatlakozását.

Nos, tény, hogy a magyarországi buszok és vonatok koordinációja finoman szólva is nem szerencsés. Annak idején feltűnt például, hogy ha Zánkára érkeztem bizonyos vonatokkal a pályaudvarra, akkor a helyi buszjárat a vonat érkezése előtt 5-10 perccel indult neki Balaton északi részének. köszi, csak ezt így én nem értem el és sokszor majd' egy órás várakozásra voltam kényszerítve, amit a közeli fagyizóban kellett elsöröznöm. (Mert volt sörük is, szerencsére.)

Kezdett is felidegesíteni az asszony hangoskodása, mert zavart a pihenésben.
Hölgyem, ön tényleg először utazott ezen a vonalon?
Hölgyem, ön tényleg sikeresen kiválasztott egy olyan busz-vonat csatlakozást, amelynél öt perc késés is számíthat?
Hát, hölgyem, most tényleg, hol él maga?
Eleve országunkban jellemző, hogy nem tudjuk mindig tartani a menetidőt. Miért? Mert a csatlakozásokat és a menetidőket is olyanok tervezhették meg, mint ön.
Olyanok, akik képesek inkább a két pont metszésénél - átszállási helyen, más néven - futva leküzdeni az akadályokat, hogy így spóroljanak időt maguknak és egyik járműből átszállva a másikba.

Oké, értem én, hogy van, amikor 5-6 órát is kell utaznia az embernek, hogy elérje a végcélt, de tényleg az a normális, ha azon kell izgulnom, hogy az aktuális járművem ne kapjon defektet?
Tényleg ennyire ki kell ezt centizni? (Arról nem beszélve, hogy ha már van 5-6 óra az út, akkor tényleg számít, az a plusz negyven perc, a kényelmünkért???)
Tényleg az kell, hogy amikor beér a busz, mi tolakodva kényszerüljünk kiszaladni belőle és lehetőleg gátfutókat megszégyenítő teljesítménnyel odaérjünk a másik járműhöz?
Nem lehet hagyni inkább - akár útvonalunk áttervezésével - mondjuk kb. 40-45 percet a váltás között?
Tényleg csak azért, hogy ne kelljen annyira izgulni, az előttem ülő utas székének támláját markolni.
Tényleg csak azért, hogy egy jót nyújtózhassak, esetleg elmenjek a mellékhelységbe, vagy megigyak egy kávét, míg jön a járatom.

És mivel tudom, hogy minden megoldásra van egy probléma, ilyenkor jön az ellen-válasz: - De hát ha nem érem el, akkor csak hat óra múlva jön a következő - vagy valami hasonló időintervallum, hogy becsukjam a számat és megértően bólogassak, hogy "Akkor tökéletesen igaza van, hölgyem, hogy lóhalál!"
De nem gondolom így.
Úgy vélem, van arra mód, hogy olyan utazást tervezzünk, amelyiknek nem része a sportesemény belekalkulálása.
Főleg, hogy a világháló tele van már az utazásokat megkönnyítő alkalmazásokkal és a személyszállítást végző cégek Internetes oldalaival.

Úgy érzem, előre tervezéssel - nem úgy, mint sokszor én: kapkodva, eszetlenül - sikerülhetne kiküszöbölni azt a fránya nyavalygós sopánkodást.
Ezzel megkönnyítjük a vezető és utastársaink utazását. Lehet, hogy pont csak mi szívunk valamennyit miatta, de tömegközlekedésen tanuljuk már meg, hogy nem mi vagyunk a központ, nem lehet hozzánk igazodni.
Ha szánunk rá időt, akkor is nekünk kell igazodni.
De nem, mert mi szeretünk... sopánkodni és futni.

photo: gendersociety.wordpress.com