Már akkor utáltam, amikor még nem is tudtam, hogy az én koromban - középkoromban - elterjed majd, olyannyira, hogy már az emberiség fejlődésének a rovására megy, ami a párkeresést illeti. Mert hiába van ezer applikáció, hogy megtaláld az igazit, ha a metrón fel sem nézel a készülékből, miközben veled szemben ott ül az az ember, aki egyébként neked rendeltetett. De minimum egy mosoly után dumáltok egyet és összehoztok egy egy-éjszakás kalandot.
Szóval nem vagyok oda érted, te lefon, hallod?
Amikor például nem dolgozom, leginkább félretettem, lenémítva, hogy ne is lássam, halljam. Mert ha óvatlanul a kezem ügyében tartottam, még elbaszta a szabadnapomat, ha hirtelen elértek rajta, mert valaki más nem ment be dolgozni. Történt ilyen vagy ezer. Csoda, ha gyomoridegem van, ha megszólal szabadnapomon?
Beidegződés.
És még így is volt egy telefon, amely hozzám nőtt. Vagy tíz... tizenöt évre. Magam sem tudom. Egy régi Nokiáról beszélek. Az a fajta, amit feltöltöttél, benn felejtettél a zsebedben és egy hét múlva még tudtál vele telefonálni, mert nem merült le. Az a fajta, amelyiket leejtetted, szétesett, összeraktad és működött. Igaz, a nulláról indultál, mert ismét be kellett állítani dátumot, csengő hangot, lótúrót.
Egy régi, öreg hölgy.
Még anyám osztrák palijától hagyományozódott rám. Aztán teltek az évek és egyre több gyermekbetegséget tudott felmutatni és ismerőseim egyre többen érezték úgy, hogy váltanom kellene, amit hol tanácsokkal erősítettek meg - Baszd ki azt a szart! - vagy szimplán egy nagyobb ünnepre vettek nekem egy új készüléket.
Kezdetben nem sok hajlandóságot mutattam a cserére, ám az idő nem a Nokiának kedvezett.
Az első okostelefonok, amiket helyette kaptam volna, nos, nem tudták azt a magas szintet prezentálni számomra, hogy cserélni akarjak.
Mert úgy gondoltam, jó még az az öreg Nokia.
Nem volt különösebben színes, képet sem csinált és az a három játék elég borzalmas volt- Az egyik közepesen. Azzal játszottam is néha.
A telefonok fejlődtek, az enyém pedig kezdte kimutatni a foga fehérjét. Szinte könyörgött, hogy engedjem nyugdíjba, ami az ő esetében először egy sötét fiók hátsó zugát jelentette volna, azután pedig egy hirtelen ötlettől vezérelt lomtalanítást. Azaz, simán kidobom.
De addig nagyon sok idő - mint írtam, legalább tizenöt év, vagy annyinak éreztem - telt el.
Pont olyanná lett, akár egy szeszélyes, öreg kutya. Az oda-odakap a bokádhoz, mert ahhoz van kedve.
A telefonom pedig néha otromba, máskor nyugtalanító tréfákat engedett meg magának.
Az egyik ilyen tréfája, hogy moziba mentem és kikapcsoltam, miután lenémítottam. Amolyan kettős fedezékként. A film közepén valami gyökérnek megszólalt a telefonja. mikor észrevettem a világító zsebemet az ingemen, rájöttem, hogy én vagyok az a gyökér. Mert a telefonom úgy gondolta, hogy olyan fontos a hívásom, hogy bekapcsolta magát, épp csak egy másik csengőhanggal, mint amit beállítottam és eleve megszoktam. Nem csoda, ha eltartott vagy tíz másodpercig, mire észrevettem, hogy én csöngök. Anyáztam is magamban, de mivel a mobiltelefon is egy apró kis számítógép, el kellett fogadnom, hogy szó szerint, amilyen problémát csak el tudsz vele kapcsolatban képzelni, azokat az mind tudja is bemutatni.
A másik kedvencem, a hangbeállítási fiaskója. Ha lenémítottam megszólalt, ha nem volt lenémítva, csak a képernyő villogása jelezte, hogy hívnak. Máskor megszólalt, hogy keresnek, de azonnal kikapcsolt.
A végére, ahogy a kor ráncokat barázdált elszürkült kijelzőjébe, a hallása is erősen megkárosodott: Egyszerűen nem hallottam, mit mondanak benne és ugyanez fordítva. Ezt egy ideig kiküszöböltem azzal, hogy beállítottam a hallókészülékét - simán kihangosítottam a szemetet - ám később már ez is kevésnek bizonyult.
Közben több generáció telefon került a polcokra és nem egy közülük, sokkal fiatalabban, mint az én aggastyánom, kukába került. Magam is elhasználtam a semmire legalább három frissebb készüléket, anélkül, hogy a kártyát áttettem volna beléjük.
Valahol csak egy emlék volt számomra, az öreg rokkant Nokiám.
Ám, végül eljött annak is az ideje, hogy ne töltsem fel többé. Lecseréltem egy fiatalabbra, amelyik színes, szép, és még a világhálót is tudom vele kezelni, akkor is, ha nincs netem. Mert a technika már erre is képes.
Az öreg, poros, karistolt Nokiám pedig ugyan még itt hever az asztal sarkán, felkészülve utolsó útjára, azonban emlékként örökre, vagy legalábbis míg ez a blogom él, velem marad.
Ludwig, köszönöm ezt a telefont, sok randit sikerült leszerveznem vele. Még a jelenlegi barátnőmet is sikerült rajta keresztül elérnem, ami nagy szó, hiszen majdnem annyi idős, mint amennyinek a babám kinéz...
Köszönöm, hogy annyi beszélgetésen és üzenet küldésen segítettél át, amiben volt jó és rossz is. Hallottál nevetést és sírást és hihetetlen történeteket.
Ott voltál, amikor az első, a második, meg a harmadik nagy őt búcsúztattam. Meg mintha lett volna egy negyedik is, de ezt te talán jobban tudod.
Beszéltem rajtad keresztül sokáig a semmiről is és világmegváltó tervekről.
Hívtak rajtad keresztül olyanok is, akiket sosem ismertem, vagy nem akartam megismerni, vagy el akartam felejteni.
Hivatalos ügyeket is, mennyit rendeztem rajtad keresztül?
Hány perc, óra szöveget engedtél keresztül magadon?
Te vajon emlékszel rá? Én biztosan nem!
Most elköszönök tőled. Talán, még egyszer beléd teszem a kártyát, utolsó alkalommal, hogy kijegyzeteljem azokat a fontos számokat, amelyeket azon az apró fémen rejtettél el.
Még egyszer.
Azután összeszorítom rajtad a kezemet, amely sokkal ráncosabb, mint mikor először megfoghattalak és örökre megválok tőled, te kiszolgált Nokia...
...a Nokia, aminek még a típus számát sem tudtam sose megjegyezni.
Mert ennyire utálom a mobilokat.
(Ne küldjétek el kommentben, hogy a képen látható telefon milyen típusú. Maradjon az ő titka.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése