Nagyon kevesen ismerik a szexuális életét. Ez így van jól, hiszen neki magának is egy rejtély. Azonban, ha rajta múlik, kiterjeszti a világát és behabzsolja, amit kap. Igen, pont, akár egy édességet, süteményt... vagy palacsintát.
De miért is nem ismerik ezt az oldalát?
- Talán, ha pornó sztár lettél volna, akkor lenne néhány rajongód?
- Mit lehet rajongani egy pornósztárért? Gyakorlatilag úgy szexel, ahogyan élő ember nem tenné.
- Hogyan?
- Pénzért és sokszor minden érzelmet nélkülözve. Én azonban élvezem, amit csinálok. Igaz, néha becsúszik kellemetlen tapasztalat, ám összességében, mondhatom azt, hogy amit vállalok, nagyjából teljesítem.
- Mit vállalsz?
- Ma már keveset. Tudod, elhíztam... meg van ez a gyógyszerem is... ...vagy csak lehet, hogy egyszerűen a testem tiltakozik már... ...de csak az maradt, nagyjából, hogy én, meg a szám. Ami nem nagy szám. Mostanában már nem is hajszolom ezt. Nem látom értelmét. Még szerencse, hogy ami maradt, azt imádom. - és kinéz az ablakon. Az őszt átkarolta a tél. Lassan lökdösi tovább, hogy átvegye a helyét.
- Akkor neked csak az maradt...?
- Hát... nagyjából igen. Igen. De azt elvileg nagyon jól csinálom.
- Nem szoktak panaszkodni?
- Ritkán. Tényleg, csak ritkán. Emlékszem, 17 éves volt az első barátnőm. Mint én. Nem volt ilyen gond. Hétvége. Kertészlak. A város mellett. Csodálatos emlék, most is érzem, ahogy az arcomba tolja a párnát, hogy ne nevessem el magam, mielőtt jönne az orgazmusom. Az egész hétvégét átszeretkeztük. Fehér volt a bőre. Gyönyörű, hófehér, akár egy drága márványszobor. A mellei... ...tele volt élettel... és én is. Most meg, petyhüdt vagyok, akár egy döglött kígyó.
- Inkább giliszta.
Ráhagyta, hisz igaza volt.
- Mint egy giliszta, igazad van. De amim még megmaradt, azt szeretem és jó vagyok benne. Mindenkinek van valamije, amit magában hordoz, felnevel és visszaad. Nekem ez a képesség. Megfelelő alannyal, megfelelőn nyalva. De már nem keresek kapcsolatot hozzá. Csak a pillanatokat, új arcokat, a lopott gyönyört. Egyszerűen képtelen vagyok együtt valakivel. Felépíteni... újrakezdeni... nem, ez már nem érdekel.
- Mindenkinek kell valaki, nem? A teljes élethez szükséges, a pár.
- A teljes élethez. Ne érts félre, de az enyém, már nem hiszem, hogy teljes lesz, úgy. Nincs is kedvem kísérletezni. Ezt nehezen értik meg. Olyan akarok lenni, mint az őszi vihar. Vagy tavaszi? Magam sem tudom. Csak végig akarok seperni rajtuk. A bőrükön, hogy pezsegjenek. Hogy élvezzék. Úgy, ahogy soha előtte. Azután a felhők eloszlanak, a test megnyugszik és megy mindenki a dolgára. A következő viharig.
- Nem lenne jobb egy állandó?
- Nem. Vagy de. Nem tudom. Annyi lemondással jár és már néha nem akarsz többről lemondani.
- Milyen volt az utolsó? - hátradőlt, hogy megroppant a háta belé.
- Egészen csodálatos. Először nem gondoltam volna. Sosem gondolom. Végül, olyan volt, akár egy tiszta vászon, rajta egy apró gomb, mézből. És akár egy unatkozó gyerek, csak azt akartam, hogy a gombra tapadjon a szám. Apró gomb volt. Kisköröm hegynyi. Mézből. - sóhajtott. - Nem tudom, mikor szopogattam először lepedőre varrt gombot. Tudod, ritkán készítik mézből ezeket a gombokat. Máskor a lepedő anyaga kellemetlen. Érdes vagy épp mohos illatú. Vagy csúnyán van hajtogatva és a gomb cérnája sem erős. A cérna az fontos. Az tartja össze. Amikor megnyalod a gombot, a cérnából végig áramlik az energia a lepedőn. Meglebegteti.
- Kiráztad, mielőtt leterítetted?
- Frissen mosták. Ágyra termett, kis lepedő. Vicces kis lepedő. Élvezet volt játszani vele. A karomra csavarni. Néha kiráztam. Mikor hűvösebb lett, magamra terítettem, de a gombot... a gombot azt mindig a számba vettem. Úgy akartam elaludni is. A gombbal a számban. Bár, akkor félő, hogy elharapom a cérnát és lenyelem a gombot. Ami, ha belegondolok, talán nem is lenne rossz. Akkor örökké velem lenne. Forgatnám a számban. Hagynám, hogy megkoccanjon a fogamon. Hogy a méze megtelepedjen a szájpadlásomon.
- Irigyellek, hogy ennyire szereted ezt a játékot.
- Ecce homo a homo ludens!
- Visszamegyek a lapra.
- Rendben. De amit mondtam, ne mondd el nekik, mert nem tartozik más lapra.
- Mesélsz még róla?
- Hogy milyen vele játszani, már tudod. Mit mondhatnék még?
- Taníts meg!
- Azt hiszem, van tehetség, ami nem tanítható. De leckéket vehetünk. Hiszen, ez a kedvenc tantárgyunk, nem igaz?
Képzeletember visszatért a könyvbe. A könyvbe, ami a gyönyörről szólt.
Tátika becsukta és az ágya mellé tette.
Azt hiszem méz. Méz ízét érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése