Mindig tanyaként gondolt erre a helyre, pedig nem ismert nagyobb udvart, leszámítva a királyit. Neki ez csak a tanya volt, főleg, ilyenkor hajnalban, amikor még nem pitymallott, és a szolgák nem kezdték meg robotjukat a ház körül.
Kilépett a tornácra. Enyhe szellő lebegtette meg a gyolcsból készült ingét. A hűvös levegő kellemes a hajába túrt, körbejárta a ruhaanyag alatt, simogatta. A ház ajtaját finoman engedte becsukódni maga mögött. Az csűr felől a lovak horkantását hozta felé a szél. A saját lova is odabent pihent. Az állat, mintha megérezte volna gazdája jelenlétét, vékonyan prüszkölt egyet. A férfi nem szólt egy szót sem, csak följebb emelte kezeit, hogy megtöltse a pipáját.
Közben a gazdaasszony kutyája ügetett felé az udvar főkapuja felől. Az eb némán szaladt a tornácig, megnézte az ott álló embert, csaholt egy rövidet, majd sarkon fordulva elrobogott, arra, ahonnan jött.
A férfi szája szegletén apró mosoly jelent meg. Az ajtó mellett háromlábú szék árválkodott. Kényelmesen ráült, befejezte a pipatömést, és a gyolcs alá nyúlt. A nyakában lógó tűzszerszámért. A szerkentyűt a dohány tetejéhez nyomta, és csiholni kezdte. Kellett egy perc, amíg lángra kapott, de azután annál vidámabban táncoltak az apró lángok.
Mélyen leszívta a füstöt, és halk sóhajjal engedte ki. Az illatos dohányfüst elillant a lágy szélben.
Csak nagyon ritkán gyújtott rá hajnalban. Többnyire csak harc előtt, vagy fontosabb döntései álmatlan éjszakáin. Mint ez a mai.
Régóta járt ide, a házhoz. Egy közeli barátjáé volt, és annak feleségéé, meg a két gyermeküké, akik sokszor voltak távol, az országon keresztül-kasul átsöprő forrongás miatt. A férfinek szabad bejárása volt ide, szívesen látták.
Mikor este megérkezett, még sokáig beszélgetett az asszonnyal, gyertyafénynél. A sápadt láng incselkedve táncolt arcukon, és sokáig mártózott meg tekintete az asszony szemében. Fontos kérdést készült feltenni neki, és bár a csatamezőn oroszlánként harcolt, egy asszony szíve ismeretlen terület maradt számára.
Ugyan nem félt, - sosem félt életében – mégis bizonytalan volt kissé. Gondolataiban minden sokkal könnyebbnek tűnt.
Mikor befejezte a pipázást, a hamu végét kiborította a tornácra. Az apró zsarátnokot, ami gyengén pislogott fel rá, lassan elmorzsolta a csizmája talpával. Közben odabent valaki motoszkált. Feltápászkodott ültéből, és visszament a konyhába. Odabent egy fakó szemű, fakó hajú, és még fakóbb arcú nő tett egy fazék vizet a kemencére. Margit volt az, a cselédlány. Nem volt már fiatal, de még nem akadt udvarlója. Azt az egyet, aki csapta neki a szelet, a Habsburgok kaszabolták le egy heves összecsapás során. Jó embere lehetett volna, és halála után nem osztotta kegyeit senki másnak.
- Jó reggelt Margit!
- Jó regg’ lt tekintetes uram! Korán felkőt ma…
- Le sem feküdtem galambom. Az álmok nem jöttek a szememre…
- Tán a tekintetes asszony jár a fejibe…? – tudakolta kíváncsisággal a hangjában.
A férfi elámult rajta, hogy milyen éles szemű az asszony. Sosem beszélt mások előtt az érzéseiről, igyekezett diszkrét maradni, de voltak fehércselédek, akik előtt feleslegesnek bizonyult titkolózni.
- Margit, maga előtt nincs titka embernek… – somolygott a serénykedő nőre.
Amaz kenyeret vett elő egy hatalmas kredencből, majd az étel tárolására használt helységből kancsót és füstölt szalonnát hozott. Az élelmet az öreg diófa asztalra rakta. Tett mellé még hagymát, meg egy almát.
- Reggelizzék meg az úr, hiszen estve nem étkezett, mikor megtért.
A férfi leült az asztalhoz, de csak szótlanul bámulta az ételt. Jó ideje nem kerülgette étvágy. Túl sok vér és fájdalom volt, ami elvette éhét.
Margit egy ideig nézte az erős férfit, majd elhátrált az asztaltól. Kis kabátkát terített a vállára.
- Hűvös a hajnal. Megyek, adok magot a tikoknak. Maga csak egyön. Ha a tej nem való kedvére, a kamrában talál bort. Igyék bátran. Erőt ad, ha az embernek ippen az köll.
A férfi bólintott: - Köszönöm Margitka.
Az asszony kilépett a szobából.
A férfi a tejes kancsót nézte. A mázas cserépre tette kérges tenyerét. Jól esett bőrének a hűvös. Egy ideig csak simogatta az edényt, majd óvatosan, két kézzel szájához emelte. Miközben ivott, néhány korty az állán folyt le, és benedvesítette a gyolcsot. Finom volt, és annak ellenére, hogy tegnapi fejés lehetett, friss volt az íze.
Közben a tisztaszobából két gyerkőc rohant be; Gyuri, és Matyika.
Gyuri 5 éves fiúcska volt, Matyi csenevész 6 éves manó.
Gyuri a gazdasszony fia, Matyika pedig Örzséé, a lovász feleségéé. Korán keltek, mert lefekvés után meghallhatták a férfi érkezését. Izgatottan rohangáltak fel és alá. Csiviteltek.
- Jó Reggelt Imre bácsi! – zengték kórusban. Gyuri közelebb mert menni, és kis idő múltán még az ember ölébe is bekéredzkedett. Matyi kissé hátrébb állt meg, tisztelettel. Tudta hol a helye, és tudta, hogy amit Györgynek szabad, azt neki tán sohasem. Megszokta már, mert György a gazdasszony fia volt, ő meg csupán a cselédnépé.
Azért egy buksi simogatásra neki is volt lehetősége Imrénél.
- Halkabban ördögök. Anyáitok alusznak még! – hangjába szeretet vegyült némi kioktatással. A fiúcskák kissé elcsendesedtek, de Gyurika még tovább izgett-mozgott. Bájos hangocskáján selypítette: - Örzse mama már kiment az istállóba a hátsó ajtón, a mama meg nem is aludt, mióta kend megjött. Tudom, mert hallottam, ahogy neszez.
Imre magában mulatott a fiúcska őszinteségén.
- Ejnye te csimota, szabad így kiadnod idesanyádat?
A fiú megrántotta vékonyka vállait.: - Tán kikapok majd miatta, de csak ha kend beárul engemet!
Imre szívét megmelengették a szavak. Magában a gyermek apjára gondolt, barátjára, az idősebb Györgyre. Ő is hasonlóan őszinte ember volt, aki néha előbb szólt, csak azután gondolkodott.
Szemeit a gyermekekre vetette. Cinkosan, kíváncsiskodva.
- Tegyetek meg az öreg Imrének valamit…
Azok kórusban kezdtek rá: - Mit? Mit? Mit?
- Ha Ilonkám előjön, néhány percre magamra hagytok kettőnket.
A gyerekek összenevettek: - Ej, hát még szép!
Körül-belül ebben a pillanatban érkezett meg a gazdaság úrnője. A két gyermek összenézve hahotázott, majd, mint a szélvész kirobogtak a tornácra.
- Jó reggelt Imre! Úgy látom, nem aludt ma éjjel.
- Jó reggelt Ilonka! Én is ezt hallottam magáról.
A nő tekintete az ablakra tévedt. Halkan suttogta: - Pokolfajzatok! – de szeme és hangja vidáman csengett. – Eljött hozzám, ahogyan a levelében megírta!
- Igen angyalom, és úgy érzem, itt az idő. – a férfi felállt, pipáját az asztalra fektette, majd lassan a nő felé lépett. Amaz az ajtó felé hátrál, mosolyogva, kitárta azt. Az első napsugarak álmosan bújtak keresztül a dombtetőn. Sápadt fényük beragyogta a nő alakját.
- Ha itt az idő, akkor biztosan nem zavarja, ha megnézem azt az időt. Legyen a pillanat szép, hisz mindig emlékezni fogok rá!
A férfi mellé ért, és a torkát köszörülte.
- Nem könnyű nekem ez a pillanat…!
- Egyikünknek sem az, higgye meg!
- Embere a barátom volt…
- Férjem a barátja volt, valóban!
- Nem érhetek a nyomába…
- Nem kell, hogy a nyomába eriggyen!
- Nem tudom, képes leszek e pótolni hiányát!
- Nem kérem, hogy megfeleljen emlékének!
A két ember némán nézte az ébredő napot. A két sivalkodó gyerek a kutyát üldözte. A tehenek fejés közbeni elégedett bőgés elkeveredett a tyúkok izgatott kotkodácsolásával. A lovak fel-felnyerítettek a csűrben. A levegő édesen kavargott, ezernyi illattal terhesen.
A két ember megfogta egymás kezét, de továbbra is előre tekintettek.
- A férje szeretnék lenni, Ilona!
Ilona most az emberre függesztette pillantását. Amaz állta az asszony nézését.
- Szeret engem Imre?
Imre füle elvörösödött. Kicsit toppantott. Nem tudta a nők nyelvét. Nagyon nehezen bukott ki száján a válasz: - Szeretem!
Ilona megkönnyebbült. Nem a felelet miatt, hanem azokért a vörös fülekért. Szíve erősebben vert, egészségesebben, mint az elmúlt öt évben sohase.
- A magáé vagyok!
Még sokáig fogták egymás kezét, hol a múltra, hol a jövőre gondolva.
1681-ben Zrínyi Ilona hozzáment Thököly Imréhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése