2015. november 15., vasárnap

Dagmar kapuja

Lassan felemeltem a fejemet az asztallap hűvöséről. A nyakam erősen elgémberedett, és a csuklómat szorító kötelek miatt egyelőre képtelen voltam megmasszírozni. Egyszerű, de tiszta konyha közepén állt a préselt lapból készült asztal. Én ez fölé kényszerültem hajolni, enyhén széttárt karokkal. Csuklóimat ugyan nem láthattam, mivel azok túllógtak az asztal peremén, de a bőrömön félreismerhetetlenül éreztem a kötél durva anyagát. Kicsit megmozgattam a derekamat, így éreztem, hogy a szék fémlábakon áll, és fa az ülőkéje. A támláját is elértem a hátammal. Velem szemben egy másik szék árválkodott, az asztal túlsó oldalán. Ránézésre olyan lehetett, mint amin éppen helyet foglaltam.
   A konyhaszekrény betöltötte előttem az egész falat. Bézs színe máskülönben nyugtatóan hatott volna rám, de a körülmények együttes hatása miatt a szívem mind erősebben kalapált. A csempe harmonizált a bútorzattal. Halvány mogyoró színével jellegtelenné tette az egész helységet. Baloldalamon hosszú fémakasztókon kések és mindenféle egyéb konyhai eszközök lógtak takaros rendben. Kanalak, villák, habverő, és néhány olyan készség, amit még nem láttam használat közben.
   Vissza kellett szívnom a nyálamat az ébredésem után. Kicsivel az arcom előtt magas nyakú, vastag falú pohár törte meg az asztal egysíkúságát, benne csíkos szívószál, amelyek a mozikban is kaphatunk az üdítőnk mellé. Az illatából ítélve a pohár tartalma narancslé lehetett. Mire eszembe jutott, hogy akár méreg is lehet benne, már mohón szívtam a tartalmát. A savanykás folyadék még sosem ízlett ennyire. Nem régen tölthették ki, mert amúgy eléggé hideg volt még. Vagy csak feloldódott benne a jég.

Miután ittam, amennyire kötelékeim engedték, kiegyenesedtem. Csuklóm és derekam ropogott, a kötél pattogott. Nem tudom, mihez köthették őket, lehet, hogy csak egymáshoz csomózták a béklyóimat az asztal alatt. A lábaimat is megtornáztattam, közben erősen koncentráltam a beszűrődő hangokra, hogy kitalálhassam, hol tartanak fogságban.
   A nyomasztó csend néha dübörgővé erősödött a fülemben, de hirtelen megtörte a hűtő morajlása. A tompított zaj szerint nem túl régi készülék. Csendben dolgozott. Találgattam, mi lehet az ajtó mögött. Egységes benyomásaimon kívül pattogó hangot is hallottam, talán parketta, vagy valamilyen fából készült padlózat hangját, ami magától nyikorog, az eresztékek mentén. Esetleg öreg bútorok. Vagy egy antik ingaóra, de mivel a pattogás nem volt ritmikus, ezt a feltételezést hamar elvetettem.
   A jobb oldalamra esett a panoráma ablak. Sok kicsi négyzetecske. Két oldalt hófehér függöny, valami csipke utánzat, de látható, hogy bár házimunkát utánzott, ezt se nem horgolták, se nem kötötték. Gép készítette másolat. A két roló feltekerve, a hajnali fények szabad utat kaptak a helységbe. Tudtam, hogy világosodik, a kékes fényekből. Ha alkonyodna, egységes szürkeséget láthatnék. Odakint havas táj, viszonylag nagy kert, közel egy bokros rész, kerítés gyanánt, ötven méterre fák, utána sokáig semmi, majd jó messze, talán öt vagy hatszáz méterre ritkás erdő kezdődött. Ezek szerint gyéren lakott területen vagyok, nagy kerttel. Akárki lakhat itt, nem tart szomszédoktól vagy váratlan látogatóktól. Vajon hol lehet most a fogva tartóm?
   Mocorogni kezdtem, hogy az asztal súlyát mérlegeljem, néhány centit megemeltem, amikor mögöttem megszólalt eddig néma fogva tartóm: - Ne tegye. A nyugtatók miatt nem is tudná.
Elgyengült minden tagom. Az asztal lábai megnyikordultak a konyha kövezetén, ahogy visszaejtettem a bútort. Nagyon megijedtem, mivel eddig nem utalt rá semmi, hogy valaki mögöttem lenne, akkor volt a csönd. Arra sem, hogy be lennék gyógyszerezve, most mégis olyan érzésem volt, leplekbe burkoltak, és tagjaimat a törzsemhez erősítették. A narancslevet leszámítva biztosan régen ihattam folyadékot, mert a férfi hangjára egyébként azonnal összepisáltam volna magam, úgy elgyengültem. Talán a hirtelen sokk is közre játszhatott abban, hogy nem a legmegfelelőbb kérdéseket tettem fel.
- Ki maga és miért vagyok itt?
- Látom, kíváncsi ember, barátom! Nem arra kért először, hogy engedjem szabadon.
Szívem nagyon hevesen dobogott, szédült velem a világ. Alig éreztem, hogy lélegzem, tüdőm annyira összepréselődött. Akármit adott be nekem, igazából nem éreztem a hatását. Kellemesen éreztem magam, a helyzetem ellenére is. Akárha vízben ültem volna, újsággal a kezemben, ellazulva.
- Igazából nem tudom, hogy mi van… Lehet, hogy álmodom… Talán…
- Ne higgye… Csak a gyógyszer az.
- Ha nem álmodom, akkor meg kell kérjem, hogy engedjen szabadon. – Tudtam, hogy nem tesz eleget kérésemnek. Miért is tenne, ha már egyszer ide hozott. Olyan abszurd volt az egész.
- Barátom, ön nagyon fontos nekünk. Nem tudja elképzelni mennyire…
- Azt ne mondja, hogy utál egyedül vacsorázni, és pont én vagyok erre a legjobb partner. – élcelődtem vele, de hangomban a szarkazmus erősen érződött.
Kicsit megrázta a fejét, és a mozdulattal együtt a mosolya is megkopott. Szemlátomást nem szánt nekem annyi szerepet a jövőben, hogy mondatokat és gyenge poénokat pufogtassak.
- Nos nem így van barátom, bár tudtán kívül igen közel jár az igazsághoz.
   Zavart, ahogy a barátom szócskát megnyomta. Ahogy a szemébe néztem, nem tudtam elképzelni, hogy valóban lehetnek barátai. Gondoltam, ha még egyszer így szólít, felszólítom, hogy ne erőltesse. Annyira zavart, mint mikor idegenek ˝testvérnek˝ vagy ismeretlenek ˝fiamnak˝ szólítottak. Éreztem belőle egyfajta lekezelést.

A férfi egy ronggyal törülgetni kezdte az asztal lapját. A mosoly visszavándorolt az arcára, fogódzót keresve, amit végül meg is talált, de éreztem, hogy ha megint félbeszakítom a mondandóját a szája sarkáról tovaszáll a görbület.
A keze körbe-körbejárt az asztallapon.
- Hamarosan vendégem jön. Több is, de egyik sem ön. Várok ide egy hölgyet, és még valakit, aki nagyon fontos néhányunknak. Az illető jön vacsorára. A vacsora lesz ön, kedves barátom!
   Amit ezután mondtam, az most nem lényeg, mert igazából csak a mosolyt próbáltam levadászni a férfiről. Szitkaim teljes áradata lepattogott róla. Nem csoda, hisz én voltam kiszolgáltatott helyzetben. Ő egykedvűen törölgetett. Mint amikor Aladdin a lámpást csusza-tolta, hogy a Dzsinn megjelenjen előtte. Én óvatosan mocorogtam, felmérve, mennyit bír a bútor, de sokkal erősebbnek éreztem, mint ránézésre tűnt.
A férfi miután a tisztogatással végzett, félretette a rongyot a konyhapultra, egy fiókból gyertyákat vett elő. Rengeteget. Utána mellésorakoztatott vagy egy tucat gyertyatartót, és még a konyhán kívülről is hozott néhányat.
Igazából félnem kellett volna, rettegnem, amennyi őrült rohangál a világban – sőt, jelen esetben körülöttem – de lassan győzött felettem a kíváncsiság. Már-már hajlottam afelé, hogy egy hülye kandi-kamerás műsor főszereplője lettem, ezért vizslatni kezdtem a sarkokat, rejtett filmfelvevők után kutatva. Persze egyet sem tudtam kiszúrni, de különösebben ez sem nyugtalanított.
Azután arra gondoltam, a férfi bosszantásának kedvéért leköpöm az asztalt. Gyerekes viselkedés, de őt mindenféle képen pluszmunkára kell, hogy serkentse. A gondolatot tett követte. Derekas adagot szívtam fel, még engem is elfogott egy enyhe hányinger.
Amikor megpillantotta, visszatérve a nagyszobája felől, kifordult kezéből a háromágú gyertyatartó. Arca elfehéredett, a levegőt sebesen kapkodta. Most én mosolyogtam.
- Jaj, hát nem kiszaladt a számon… - sajnálkoztam boci-szemeket meresztve, fittyet hányva a lehetséges következményekre.
Gondoltam, ezt a tréfát még elsütöm majd párszor.
A férfi arcába visszatért a szín. A hátam mögé sétált, és matatni kezdett a mögöttem lévő szekrényben. Miután megtalálta a ragasztószalagot, szorosan betapasztotta vele a számat. Ez annyira nem tetszett. Némán nézhettem végig, ahogyan bő vizes ronggyal letakarítja a mocskomat. A nevetésem azért áthallatszott a szalagon is. Nem szólt hozzám. Én se hozzá.
   Egyszer találkozott a tekintetünk, és én a kommunikációs lehetőségeim szűkre szabott keretei között azonnal rákacsintottam.
A takarító holmikat kimosta a csapnál. Mikor mindennel végzett leült velem szembe. Látszott rajta, hogy már nagyon várja a vendégeit.
Hogy elüssem az időt, a kertet bámultam. A felhők ráérős cammogását a kivilágosodott égen, a kismadarak szeleburdi táncát a kopár ágak között.
   Kezem-lábam elzsibbadt. Néha a derekamba is beleállt a fájás, de ha aprókat moccantam, elcsitult a közelgő görcs. Szívesen megkérdeztem volna, mikor jön a kannibál csoport enni, de a ragasztó szalag elnémított. Vinnyogni tudtam volna, de azt meg esetleg félelemként értelmezi a fogva tartóm, és talán örömét lelné benne, ezért inkább néma maradtam. Néha találkozott a tekintetünk, de nem akartam farkasszemet nézni vele, így többnyire másfelé néztem.
   Negyven körülinek tűnt. Napbarnított, ráncos arc, hideg, hajához hasonló szürke szemek. Szája felett két centis vágás – talán beleharapott egy pohárba. Orrán és homlokán barnás foltok, leégés nyomok. Szemöldöke rendezett, nem kesze-kusza, mint sok idős embernek, sötét, elüt hajának ezüstösségétől. Sárgásbarna ingén sötétszürke kötött mellényt viselt. Az ingét mandzsettagombokkal fogta össze. Sárgás színükből arra következtettem, arany lehet. Nyakkendője szorosan megkötve a mellény mögé rejtve. Kézfején sűrű, göndör szőrszálak pödörődtek. Bűvészre emlékeztetett, aki már munkájától visszavonult. Amúgy a tipikus ˝csajozós˝, joviális nagybácsi benyomását tette rám. Olyan emberét, aki minden alkalomra elsüt egy elmés bemondást, aki a gyerekek előtt megmutatja, hogyan válik el kézfejétől a hüvelyk ujja. Aki a konyakot öblös pohárból hörpölgeti, és a szivar jól áll a szája sarkában.


Már nagyon messziről hallottam, hogy autó érkezik a házhoz. A nyugodt környékből kihallatszott a nyugodt morajlás, ami az erős motorok velejárója. Semmi disszonancia, hörpögő kerepelés, visszaröffenés. Biztosan nem amerikai gyártmányú kocsi lehetett. Ez egy lassan szivattyúzó járgány, nem egy öreg benzintemető.
A férfi felállt, végigsimította az asztalt, majd faképnél hagyott, egy szó nélkül. Cipő talpa nyikorgott a padlón. Odakint megérkezett a kocsi, motorja elnémult. Eltéveszthetetlen hanggal becsapódott egy gépkocsiajtó. A ház bejárati ajtaja kánont nyikorgott vele. Visszafojtott kíváncsisággal vártam az érkezőket. Tarkóm lassan zsibongani kezdett, mint mikor front előtt kialakul a migrén. Jobbra-balra forgattam a fejem, hátha enyhülnek a tünetek. Gyöngyözni kezdett a homlokom.
   A nő lépett be elsőként, a férfi követte. A nő leült a székre, felváltva a tulajdonost, míg amaz a gyertyatartókat állította fel és belehelyezte a gyertyákat, amiket nyugodt kimértséggel meggyújtott.
Rendkívül dekoratív hölgy benyomását nyújtotta, pedig sem feltűnő jelenségnek nem tűnt, és jócskán az ötvenes éveiben járhatott. Haja egy tollas kalap alatt rejtőzött, csak a fülei elé lógott le két fekete, göndör fürtöcske. Homloka, szája és szemei körül kedves ráncok húzódtak. A ruhája, beleértve a kalapot, eléggé idejét múlta már napjainkhoz. Kezein két lila kesztyű, feltehetően bársonyból, vagy selyemből, mindkettő apró, de egy vaskos könyvet tartott bennük. Ruhája harmonizált a kiegészítőkkel és a könyv fedelével is. A könyvet nagyon óvatosan maga elé fektette az asztalra, majd lassan, kimérten kinyitotta. Eddig még rám se nézett. Azt hittem.
Még mindig lapozgatott de már feltette első kérdését a házigazdának.:
- Weltmeyer úr, tényleg szükséges az a műanyag a száján? – fejét kissé a férfi felé fordította, de szemei nem tekintettek rá.
- Igen asszonyom, de nem azért mert hangos volt, vagy mert olyanokat mondott volna, amikre odafigyelek. – válaszolt a férfi tisztelettel és némi alázattal a hangjában.
- Ah… - hallatott egy enyhe sóhajt a hölgy, és most először az arcomba bámult. Egyenesen a szemeimbe, de nem álltam sokáig a tekintetét. Nagy szemei voltak, túl nagy fekete szembogárral, és nagyon kevés fehérrel körülötte. És mintha a szembogara lüktetett, pulzált volna. Analizált.
- Maga rendkívül kreatív lehet más körülmények között, fiatalember. Kreatív és faragatlan. Gondolom, hányt, vagy köpött egyet? – a tekintete szinte átfúrt. – Jól gondolom? Csak biccentsen.
Ha nincs bekötve a szám, neki is jut a nyálamból. Ha mélyről szívtam meg magam, két-három méterre is elköptem, mint a teve, ez a nő meg egy aprócska méterecskére ült tőlem. De nem tudtam köpni, így engedelmesen, huncut grimasszal bólintottam, lássa, milyen együttműködő ficsúr vagyok.
Mosolygott és hasonlókép bólintott ő is.: - Magyarázattal tartozom önnek, hisz biztos számtalan kérdése lehet, miért ébredt ebben az idegen környezetben, mi céllal került fogságba, és vajon, hogyan tovább, de ne legyen illúziója. Ön hamarosan meghal ifjú barátom.
Már megint ez a barátomozás. Jelen pillanatban azonban nem erőltettem az illemórát, inkább figyeltem, hátha kihámozok valamit ebből a képtelen szituációból, ami esetleg meneküléssel kecsegtethet a későbbiekben.
 
   A hölgy előrébb tolta a könyvet, lehúzta kesztyűit, és azokat a nyitott oldalra fektette, mintegy könyvjelző gyanánt. A két ötujjas ruhaanyag élettelen hüllőbőrként, döglötten hevert a sárgás lapokon. Mint egy pergamen, közepében egy döglött szalamandrával.
- Fiatalember, ha az elején kezdeném a történetemet, holnapig is itt ülnénk, de sajnos sietnem kell az otthonomba, meg Weltmeyer úr idejét sem rabolom szívesen. – közben Weltmeyer úrra mosolygott, aki fogadta a bókot. – Ön engem és Weltmeyer urat jó negyvenes-ötvenesnek láthat, a igazság valóban az, hogy én háromszázharmincnégy éves vagyok, Weltmeyer úr pedig százkilencvenhét éves, amit egy sajnos véres eljárásnak köszönhetünk, és nem is vagyunk teljesen vagyunk egyedül ezzel a hihetetlen titokkal. Egy szekta tagjai vagyunk, és egy ön számára idegen istenséget imádunk. Ön a véráldozata, mi cserébe életerőt és sok egyéb kellemességet kapunk. Istenünk, Dagmar, kelta démon, Európában kultusza van nevének, de csak egy szűk réteg tudja erejét használni. Jómagam is ezek egyike vagyok, Weltmeyer úr, bár jó tanítvány, nem képes megidézni Dagmart, ezért ehhez az én segítségemet kéri. Weltmeyer urat én vezettem be Dagmar titkába, mikor több mint százötven éve a szeretőm lett. Persze, ahogy teltek az évek, eltávolodtunk egymástól, de ha néha felkeres, én azonnal érkezem, és kicsit áldozunk.
   Weltmeyer közben végzett a gyertyákkal és hozzám lépett. A kés ami a kezéből előkerült, szinte a semmiből teremhetett ott, és nagyon gyorsan használta. Mire megfeszültek az izmaim, hogy hátra vetődjem, és amit persze béklyóim nem engedhettek, lecsapott rám, és levágta a pólómat, hogy csupasz felsőtestem szabaddá válhasson.
- Tudja, nem könnyű ilyen sokáig élni, de az üröm oly kevés, az örömökhöz képest. Én egyszerű cselédlány voltam, egy jómódú kereskedőnél. Nem volt felesége, így mondanom sem kell, az ágyas szerepét szinte magától értendően én kaptam meg otthonában. Fiatal voltam, fiatalabb, mint most ön, barátom, még gyermek, hogy úgy mondjam, de imponált nekem a hatalma, ereje, kisugárzása. Meg a titok, ami körüllengte. Mindazok a titkok, amibe beavatott, és amit most nekem nincs időm önnel megosztanom. Mikor nem tudott Dagmarról többet adni nekem, sajnos félre kellett állítanom. Ebben szerepe volt annak is, hogy a város már szájára vett minket, és sokaknak kezdett feltűnni, hogy Carl Rhams, Firenze legsikeresebb kereskedője mintha nem öregedne, vagy nem olyan tempóban, amit elvárnánk egy ötven éves embertől. Tudja, az én időmben, a férfiak ötven évesen már öregek voltak, uram boccsá, aggok, a nők pedig átlagban már negyven évesen elhaltak férjeik mellől. Eljött az ideje a cselekvésnek. Carl vagyonunk nagy részét bankokba fektette, papírokat vásárolt, amin új személyazonosságot kaptunk, és eladta mindenét. Ez nem ment egyik napról a másikra, a kérdések is megszaporodtak körülöttünk, és mivel én még gyermeki szépséggel voltam megáldva, Carl pedig hozzám képest már akkor is öregnek számított, elhatároztam, lecserélem egy fiatalabbra, és lehetőség szerint elhappolom a vagyonát, illetve, vagyonunkat, hisz amíg a feleségeként éltem vele, sok jó döntésemnek köszönhetően, erősen gyarapítottam a javainkat.
   A hölgy közben néha rám nézett, izmaimat vizsgálgatta, a tetoválást elemezte a mellkasomon, amit egy indián juttatott aprólékos műgonddal a bőröm alá. – Ez a rajz – mondta az öreg indián – megvédi a lelkedet. Erővel ruház fel, hogy legyőzhesd a gonoszt. – és én hittem neki.
A nő az arcom fürkészte. Ápolt kezei néha vándorútra indultak az asztalon, hol a sarkait tapogatva, hol a könyvet simogatva. Magamban arra gondoltam, talán az én testemet kívánná simogatni. El is határoztam, ha leveszik rólam a ragasztót, megpróbálkozom a kedvébe férkőzni. Hátha!
- Férjem, Carl Rhams, Firenze legsikeresebb élvezeti cikk kereskedője, ahogy a krónikás könyvek feljegyezték, felgyújtotta magát az ágyában, hitvesével együtt, és leégett az egész palotájuk.
Weltmeyer ismerhette a történetet, mivel nem figyelt az asszonyra. Ruháimat elvitte magával, és a hangokból ítélve, amik a házból felénk eljutottak, a kandallót nézte ki holmijaim végállomásának. Több percre, magunkra hagyott kettőnket.
- Aki a tűzben mellette feküdt, egy jóravaló szakácsnő volt, akit Angliából szereztem, levelezés útján, és arra sem volt ideje, hogy amikor átvette a háztartást, berendezkedjen a szobájában. A városban senki sem ismerte, és az ujjára húzott gyűrűm teljesen elaltatta a gyanakvást. Tudja, fiatalember, akkor nem voltak olyan technikai módszerek, amivel meg lehetett állapítani egy elégett ember személyazonosságát. Ma egy fogászati röntgenkép elég hozzá, és egyszerű tervem elbukik. Egyedül nem is lettem volna képes végrehajtani tervemet, ezért egy ficsúr segítségét kellett igénybe vennem. A fiatalember, aki segített tervem végrehajtásában, megkapta méltó jutalmát. Engem. Együtt szöktünk meg a városból, az éj leple alatt, és két napon belül az országot is elhagytuk. A papírok, amiket a menekülésünkhöz még férjem szerzett meg, alvilági és bennfentes hivatali kapcsolatai révén, a zsebeinkben lapultak. A célállomás Oroszország volt. Borzalmas ott a tél. A fiú megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, de már az első este majdnem elárult minket betegségében. Félre beszélt, míg a lázzal küzdött, és ha az orvos egy kicsit is frissebb elmével rendelkezik, vagy csak a kelleténél kíváncsibb természetű, mint oly sokan a világon, leleplezhetett volna mindkettőnket. A gyógyszert, amit adott, elfogadtam, de nem adtam a fiúnak. A fiút adtam inkább Dagmarnak.
   Elszörnyedtem a történeten. Ez a nő leginkább egy vámpír. Gonosz, számító, senkivel sem törődő női métely.

Weltmeyer visszatért, és a nadrágomtól kezdett megszabadítani. A késsel remekül bánt. Ha rám parancsol, biztosan önállóan is levetkezem, látva, mire képes azzal a hegyes és hosszú acéldarabbal, de inkább megoldotta egyedül. Felhasította a nadrágszárakat és letépte rólam a viseletem. Az alsógatyát is, aminek nem örültem. Igaz, mióta felébredtem, csak a köpés után éreztem némi gyermeteg örömet, amúgy a majré keringett ereimben. Eltűnt az újabb ruhacsomaggal. A hölgy mosolygott, felállt és felém kezdett sétálni, közben folytatta a történetét: - Oroszország nem volt éppen nekem való hely. Azok az emberek. Fertelem. Hiába születtem cselédnek, szegény családba, Carl mellett tanultam eleget. Támogatott ebben. Segített. Az orosz emberek nekem otrombák, ostobák voltak. Egyszerűek, gyermeki örömökkel. Egyszerűek a gondolataik, és sokuk erőszakos, barbár. Egy nő, egyedül, annyi erős férfi között, óhatatlanul felmorzsolódik. Ezért el kellett onnan jönnöm. Utazgatni kezdtem, vállalkozásokba fogtam, de abban az időben egy nőnek reményvesztett lehetőség volt. A férfiak nem engedtek nőt zárt hierarchiájukba. Egy ideig a gazdag asszonyok életét éltem, de szükségem volt támogatókra. Ma már nincs így. Ma, ha akarom, bármit megtehetek. A pénzem kufárja lehetek, de sajnos, az ezernyolcszázas években ez nem volt így. Néha-néha szerettem volna beavatni másokat a titkaimba, mint Carl tette velem annak idején, ám ez sokáig csak hiú reménynek bizonyult. Volt, aki meghalva az igazságot, megundorodott tőlem, volt, aki megszökött előlem, vagy megőrült, és volt, aki az életemre tört, és meg kellett ölnöm. Vagy száz évig tengtem-lengtem a sárgolyónkon, míg a sors Weltmeyer karjaiba vezérelt. Kölcsönösen profitáltunk egymásból, de egy ideje külön utakon járunk. Ahogy öregszem, Dagmar már nem elégíti ki misztikum iránti vágyaimat, és Weltmeyer is csak akkor hív engem, amikor már csillapíthatatlan az éhsége. Dagmar hívei is megfogyatkoztak, de mivel Dagmar türelmes, a ritka áldozatokkal is beéri. De ma ismét friss lelket kap. És persze friss testet is.
Valamennyi porcikám bizsergett. Belülről feszegetett a tehetetlen düh, hogy felrúgjam az asztalt, a székemmel lesújtsak erre a gyilkos vén, nem is vén, hanem aggasszonyra, és utána addig üssem a késes barátját, amíg a teste levegő után vonaglik. Igen, ezt tettem volna. Ezzel szemben bágyadtan néztem a ráncos arcocskát, a fehér, öreg kezecskéket, és a sárgás, nyitott könyvet, miközben hűvös légáramlatok ölelgették körbe meztelen testemet.
   Weltmeyer egy fekete gyertyát emelt az asztallap fölé, viaszát kör alakban csepegtetve szét. Vagyis inkább olyan remegős kezű köralakban. Majd egy órának tűnt, míg a fekete viaszt locsolgatta, végül elfújta a gyertyát. A nő zsebéből aszott bőrtarsolyt varázsolt elő. Belemerítette karmos kezét, szürke, beteges színű földes homokot kotorva elő belőle. A viasz formáját követve szórta az asztalra az egész zsákocska tartalmát.

Lassan kezdtem elhinni, hogy bajban vagyok.
Egy veréb izgatottan trillázott odakint a fán. Mögötte varjak lépkedtek peckesen a földön, mint holmi ebéddel elégedett piperkőc uraságok. Szárnyuk a hátukon, akárha öregember dugta volna maga mögé kérges kezét.
   A veréb lefordult a lenyúló faágról. Apró teste tompán puffant. Az egyik varjú megbotlott, szárnyai görcsösen verdestek, akárha légpuskából lőtték volna meg. A mögötte sétáló varjú károgva felemelkedett, repülni akart, de csak pár métert emelkedett a talajtól, majd élettelenül a kopár bokrok közé zuhant, ami a kertet a puszta földterülettől elválasztotta.
   Határozottan futkározott bennem már a félelem.
A nő a kesztyűket félrerakva lapozgatni kezdte a könyvet, keresett valamit. A gyertyák a pulton és a konyhaszekrények előtt egymás után hunytak ki, súlyos, keserű füsttel töltve be a helységet.
Szervezetem kiürítette a néhány órája megivott narancslevet. A sárga folyadék bőséges áradatként távozott belőlem, apró vízesésként hagyva el a szék ülőlapját. Hangosan gyűlt össze a lábaim alatt.
A nő halkan kántálni kezdett valami számomra érthetetlen szöveget a könyvből. Csak néha nézett az írásba, de lefogadtam volna, hogy kívülről tudja az egészet. A könyv inkább amolyan kellék lehetett, mint a sámánnak a csont, vagy a boszorkányoknak a varázsgömb, amolyan segédeszközféle.
   Weltmeyer becsukta a szemeit és mögém lépett, kezében a késsel. Szabad bal kezét a számon lévő ragasztószalagra tette. Belecsípett a bőrömbe, hogy a szalag sarkát megragadhassa. Biztosan készült rá, hogy kiengedje halálos félelmemet, melyet üvöltésbe akartam csomagolni.
   A nő, aki még csak be sem mutatkozott nekem, folyamatosan emelte a hangját. A gyertyák körben mind ellobbantak, és odakint mintha az alkony akarta volna felváltani a fényt. Vagy tényleg ennyi idő eltelt, mióta felébredtem, vagy csak Dagmar hozza magával útitársként a sötétséget. Mivel a helységben nem láttam működő órát, nem tudtam meg, melyik a helyes válasz.
Megfeszítettem kezem és lábam, de a nyugtató, a kötelékeim és Weltmeyer erős kezei a helyemen tartottak.
   Az asztal határozottan melegebb lett. A viasz és a homok egy szabályos szürke körré olvadt, vagy forrt, vagy akármi. Kerek, hatalmas szemekkel néztem, ahogyan a kör süllyedni kezd. Olyan volt, mint a futóhomok, csak ez szabályos formában tűnt el, és mögötte egy másik világba láttam át.
A nő hangosan kántált.
A kerek lyuk mögött egy homályos üreg alakult ki. Odabent is tüzek világítottak. A tűzgyűrű közepéből egy irgalmatlan fenevad bámult az arcomba.
   A nő feljebb emelte a hangját.
Sarkaimat a padlóba vájtam, toltam magam hátra…
Weltmeyer letépte a szalagot, és az üvöltésem kikívánkozott.
A fenevad felkapta a tekintetét, szemei vörösen izzottak. A fáklyák körülötte zöldes fényben égtek.
A nő már visítva szavalt a varázsigéket.
Ujjaimat görcsösen szorítottam ökölbe, alkaromat rángattam. Fel kell ébrednem, hisz csak álmodom. Távolról halottam a fenevad üvöltését, ami az én és a nő üvöltésével keveredett.
Weltmeyer vasmarokkal szorított az asztalra. Alatta dobáltam magam, mint hal a horgon.
   A nő megemelte a könyvet, és szavakat kiabált, de nem olvasott többé.
Dagmar kitátotta a száját, és a kapu felé lépett, szinte úszott
A térdem az asztallapba vágtam alulról. Weltmeyer a tarkómra csapott a kés markolatával. Sarkam megcsúszott alattam.
Dagmar koponyája bármilyen hihetetlen is volt, kiemelkedett az asztalra varázsolt körből, és az arcom elé nyomakodott.
Amikor a nő elkiáltotta magát, hogy; Egyél! Weltmeyer levágta a kötelet a csuklómról, és az asztal felé lökött.
Dagmar kitátotta hatalmas állkapcsát, és a fejemre zárta azt. Az üvöltésemet elnyomta Dagmar hörgése, és a nő hisztérikus nevetése.
Dagmar visszahúzódott lyukába, a kapu bezárult.

   Utána hideg vett körül. Éreztem a vér ízét, a fáklyák melegét. A mellkasom égett, mint amikor forró levegőt szívok bele.
Jóllakottnak éreztem magamat, erősnek. Egy barlangban voltam. Dagmar barlangjában.
Furcsa pózban guggoltam a földön. Amikor tagjaimat megmozgattam, olyan volt, mintha egy hegyet mozgatnék. A zöld fény alig juttatott körém elég fényt.
Mit keresek itt, és mi lett Dagmarral?
Értetlenül ültem a földön. Egyedül voltam. Ahogyan hozzászoktam a zöld fáklyák erőtlen fényéhez megpillantottam a karjaimat, és a lábaimat is, magam alatt. Elszörnyedtem.
Szó szerint. Én lettem a szörny.
Én lettem Dagmar.
Minden erőm elhagyott. Szörnyű zokogás tört fel a testemből. Sirattam magamat, a halálomat. Sirattam azt, aki lettem. Átkoztam a nőt, és Weltmeyert, akik most biztosan életerőt nyertek belőlem. Talán ezért ragyognak olyan erőtlenül azok a zöld fáklyák. Talán most itt fogok kuporogni egy örökkévalóságig a barlangomban, és arra várok majd, mikor nyílik meg a fejem felett ez a kör alakú, redős falú kapu.
Mert egyszer meg fog nyílni, ebben biztos voltam.
   És ha megnyílik, akkor isten – nem is – Dagmar irgalmazzon nektek Weltmeyer és te háromszáz akárhány éves vámpírkurva, mert én nem fogok.
   Ha kinyílik a kapu, itt leszek, várni fogok, és kiugrom közétek, bekebelezlek titeket, és az összes megszállott cimborátokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése