Nő a konyhában

Nő a konyhában

Már nem emlékezett, mikor hozta szóba az összeköltözést. Valamikor fél éve lehetett és a bor és a hajnali időpont nem bizonyult megfelelő kombónak; veszekedés lett a vége. Azóta nem merte említeni, hiszen elég fagyos volt a hangulatuk hetekig. Hosszú hetekig.
A szex legalább működött. Azzal sosem volt baj. Az ágyban ment minden, akár a karikacsapás. A kínos csöndnek sokszor a forró sóhajok, a gyűrött lepedők surrogása, a testük kipárolgásának őserdei illata vetett véget.
Szerette, ha szeretkeznek és félt, hogy egyszer talán majd ráun. És akkor vele mi lesz? Rendben, úgy látszik, nem akarja lekötni magát. Elfogadja. Sosem adott rá a férfi okot, hogy gyanakodjon rá. Hogy attól féljen, akadt valaki más. Nem. Ahhoz túl jó volt a szex. Mégis, ahogy az évek elteltek – közel tíz – végre változást akart. Valami többet, valami kézzelfoghatóbbat. Valamit, amit nem lehet elszakítani, csak szétrobbantani.

Össze kell költözniük. Ez a minimum. Semmi több, csak közös lakás. Fogkefék egymás mellett, papucsok egymás mellett, csekk, amire együtt teszik ki a pénzt. Egy bor, aminek együtt hágnak nyakára. Az ágy, amelyet nem csak szex közben osztanak meg. Polcok, a közös vackoknak. Fiókok a közös vackoknak. Olyan, amiben a zoknijuk összekeveredik és a párok elkallódnak.
Egy fiók, amelyben a boxer alá rejtőzik a tangája. Mosógép, amelyben együtt forognak őrült sebességgel a pólók a blúzokkal.
Fogasok, amelyek sorban vannak beakasztva a szekrényben, rajtuk felváltva nagyobb és kisebb nadrágok, szoknyák, szabadidő ruhák.
Közös fényképek, keretekben a falon, kusza összevisszaságban. Rajtuk meghatározó pillanatok, amikre jó visszaemlékezni, amikor a másik éppen nincs otthon, vagy alszik. Fényképek, amelyek nem a telefon memóriájában alkotnak lapozgatható masszát, hanem egy falon függenek, fontos mementóként.

Tíz éve éltek együtt és a gyermekkérdés kezdett kínzó lenni. Valamiért inkább ő szokta feltenni. A férfi mintha ráért volna, pedig, jócskán benne volt negyvenes éveinek közepén. Sőt, néhány hét és közelebb lesz a fél évszázad, mint a negyvenes. Nem tudta elképzelni a nő, mi kellhet még ahhoz, hogy megkomolyodjon a férfi. Mikor érzi végre elkötelezettnek magát kettőjük iránt. Esetleg hármójuk iránt. Vagy…?

Nem mert találgatni, hiszen teltek az évek, repültek a hónapok és amikor körbenézett a lakásában, nagyon egyedül érezte magát. Persze voltak itt apró jelei, hogy van párja; egy könyv az éjjeli szekrényen, amit ki tudja, mikor nyitott ki utoljára, egy üveg boruk a hűtőben, amelyet ugyan ledugaszolt, ám félő, hogy hamarosan ihatatlan zagyvalékká öregszik. Ritkán ittak meg egy üveggel, egészben. Nem voltak nagy buli mániások. Volt a férfinek egy pár lestrapált cipője az erkélyen, nylon-ba csomagolva. Egy őszi napon hozta át, amikor festett a konyhájában. Amolyan melós cipő. Rajta világoszöld pettyek. Pont amilyen a konyha fala lett. Azt itt hagyta, hátha a folyosón fojtatja a festést. Egyelőre arról is csak beszélgettek. Lassan őröltek abban a malomban, amelyet ketten működtettek. A férfi egyik fogkeféje valóban a fürdőszobai polcon várt reggelenként, hogy használja, de mivel nagyon ritkán aludt a nőnél, így kezdett egy megfáradt kefefrizurás punkra hasonlítani. Meg még pár apróság, amiket egy óra alatt sikeresen bele lehet gyömöszölni egy szatyorba. Mondjuk ugyanabba, amiben a cipő is volt. Saját törülközője nem volt a nőnél, mert a nő törülközőiből használt egyet, amit épp akkor talált a fürdőszobai szekrényben. Nem volt válogatós; bármelyik megtette, amelyik frissen volt mosva és átvette a nő öblítőjének illatát.

A nő a konyhában ült és a kezét tördelte. Holnap találkoznak és ismét arra készült, hogy feltegye a kérdést. Félt, hogy a kérdés csak szít valami láthatatlan szakadékot közöttük, amely mostanában kezdett tátongani közöttük. A férfi mind türelmetlenebb lett vele és a kérdéseivel, ahogy szaladtak az éveik. Mintha félne valamitől, ami elszalad mellette, vagy lemarad róla. Persze ettől a nő is félt. A biológiai órája kezdetben halkan ketyegett, mostanra azonban a hajnali, magányos órákban annyira zakatolt, hogy nem bírta kizárni, még a fülére szorított párnával sem. Egyszerűen fájt hallgatnia, ahogyan belőle áradt a zaj. Szinte érezte, ahogy izmai, szíve, vére dolgozik odabent és pattannak el az eresztések, ahogyan a méhe, a hüvelye és a petefészke kezdi megadni magát egy önmagába forduló, szikkadó belső világban. Tudta, mennyire irreális az egész félelme és alaptalan még jó néhány évig. A legtöbb nőismerőse már túl volt az első gyermeken, de akadt közöttük olyan, aki hasonló korban még nem nevelt babát. Ez olyan tény volt, ami egyáltalán nem vigasztalta. Kezdett félni, hogy eljön a napja, amikor hirtelen valami káros kozmikus következmény miatt már nem lehet gyermeke a férfitól, akit szeret.

Szereti egyáltalán? A kérdés néma tekintetéből lövellt a konyha falaira és visszatért hozzá. Néha úgy érezte, egyszerűen fél tovább lépni és nem a szerelem tartja őket össze, hanem a félelem a változástól. Félt, hogy nem lesz valaki, aki elfogadja és szereti majd. Valaki, akivel a szex sem fog olyan flottul működni. A félelem, hogy bárkit is sodor elé a sors, azzal sem lesz előrébb a kérdései megválaszolásában. Mert mi történik, ha kifog egy másik hasonló gondolkodású férfit, aki szintén csak elódázza a kérdéseit, kéréseit? Mi lesz, ha komótos lassúsággal kilépdel a lehetőségei közül és hiába szeretne egy gyermeket, nem lesz megfelelő apja a kis jövevénynek. Arra gondolni sem mert, hogy egyedül, magában bízva hozza világra. Talán ez is egyfajta kódolt félelem, talán csak egészséges önzőség, ki tudja.

Egyetlen dolgot érzett csupán erősen a velejében: így tovább nem mehet!

Holnap megmondja neki. Vagy csak rákérdez. Esetleg megemlíti.
Abból baj nem lehet.

Ha esetleg megint összevesznek, esetleg ledobja magáról a ruháit. Az mindig segített eddig megoldani a feszültséget. Amikor a férfi meglátta a testét, csupaszon, sápadtan, árasztva magából a tisztaság illatát, azonnal megenyhült, akármilyen dühös vagy csalódott volt korábban.

Talán előbb kellene bevonszolnia az ágyban. Igen. Azután, amikor benne van és szemeik összefonódnak egy homályos, elrévedő tekintetbe, majd akkor hozza szóba.

Így lehet, hogy végre… végül… elszánja magát a férfi.

De ha nem – és erre alig mert gondolni is – akkor be fogja fejezni a kapcsolatukat. Be kell fejeznie, hiszen amit most csinálnak, alig több ágyastársi kapcsolatnál. Két szingli ember, két önálló élet, amik újra és újra egymás karjaiba sodródnak. A megállapodás helyett.

- Ha a válasza nem, akkor vége, nincs több esély, befejezem! – szólt a süket konyha csendjébe. Kezei végigsöpörtek a terítőn, néhány morzsát indítva útjára a konyhapadló kövei felé. – Igen, ebből így elég volt.

Csupán magát győzködte erről, hiszen fél éve is inkább választotta a kibékülést és meghunyászkodást. Kettejük közül egyértelműen úgy érezte, ő veszíthet többet. Tisztában volt vele.

Arcát végül a tenyerébe temette. Egy apró morzsaszem a bőrére ragadt és most a homlokát kezdte nyomni, ahogy arca beletemetkezett a puha tenyérpárnák közé. Nem érezte. Semmi mást nem érzett most, csak a forró könnyeit, amik kiszöktek a szeméből és lecsurogtak a csuklója mellett.

Siratta magukat. Nem tehetett mást. A válasz miatt, amit még nem is hallott.